Az utószüretet Somogyban „bilingérezés”-nek hívják. Kukoricaszedés után akárkinek szabad „böngészni”, s ha elmaradt „fej”-eket talál, az az övé. Ma már inkább kukorica-„csövet” mondanak, de mivel a „fej” előbb volt, mint a „cső”, valószínűleg az a jobb, magyarabb kifejezés. Hallottam már az elmaradt kukoricafejek keresgélését „kórészás”-nak is mondani, de ez már jelenthet cél nélküli csavargást is. Ha azután valaki nem látja meg a mezsgyét, a barázdát, akkor „szedetlen”-be ér, kárt tesz, azaz lop, s erre azt mondják, hogy „elbitangolt”.
Ez előzmények után bárki gondolhatná, hogy ebből valami mezőgazdasági vonatkozású írás lesz, holott csak azt akarom igazolni, hogy ha a szavakat nem is, de a tényeket megtaláljuk a vadászatban is. Viszont szomorú az, hogy bár mezőgazda később lett a magyar, mint vadász, a mezőgazda munkájára szinte fölös számmal vannak árnyalatfinom kifejezése, míg az ősi magyar vadászkifejezések elporladtak, mint azok, akik használták. Vannak ugyan tiszteletre méltó törekvések, melyek öreg szósírokat kutatnak, de ezek többnyire kismértékben előznek meg, és etimológiai kritika nem követte nyomon őket. Pedig ennek legfőbb ideje lenne! A „művelt Nyugat” (?) úgyis azt hiszi, hogy minden kultúrát, tudást tőlük kaptunk, és nélkülök még nyereg alatt puhítanánk a „kaiserfleischt”, holott az igazság az, hgoy még a nyelvünket is megrövidítették – nem magunknak ugyan, de az enyészetnek -, és mi jóhiszemű bámulással kotlottunk az idegen szavak kakukktojásain, ki is költöttük őket, és csak most vesszük észre, hogy az édesgyerekek a fészek szélére kerültek, ha ugyan le nem zuhantak a megsemmisülés bozótjába.
Hát nincs végre egy etimológus a magyar vadászok között, aki áldozatos lélekkel és avatott kézzel nyúlna ehhez a kérdéshez? Vagy nincs egy szakember, aki összeszedné az eddigi ilyen irányú munkákat, és végérvényesen kimondaná: ez jó, ez rossz? És ha a vadászok között nincs ilyen, vagy egyéb munkái nem engedik meg, hogy ebbe a kérdésbe belefeküdjön, nem tud a magyar vadászok összessége áldozatot hozni egy komoly tudós ilyen irányú munkájáért? Mibe kerülne ez? Azt hiszem, ha minden magyar vadász csak 10 fillért áldozna erre a célra, olyan munkát adhatnának a magyar vadászok kezébe, melyből világosan és végérvényesen eldöntve láthatná mindenki, hogy melyik az a szó, melyet nemcsak illik, de kutya kötelessége is használni, ha a „magyar” és a „vadász” jelzőkre egyáltalán igényt tart.
Jól tudom, hogy számításba kell vennie nemcsak a vadászati eszközök, szokások, fortélyok, hanem a nyelv fejlődését is, de ez egyáltalán nem akadály. Amire nincs magyar, éspedig magyaros magyar szavunk, arra csinálni kell, de hozzáértőknek, nehogy egy évszázad múlva megint kisüssék, hogy éppen a nyelvújítók nem tudtak – magyarul. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Új fogalmakra más nemzetek is új szavakat csináltak a pirulás legcsekélyebb árnyalata nélkül, hát megcsinálhatjuk mi is.
Most aztán visszatérek az utószüretre, a bilingérezésre vagy böngészésre, amire a vadászatban is akad példa. Ilyenkor az elmaradt fürtöket – bilingeket – szedi össze az ember, de – természetesen – a tőkére is vigyáz, hogy legyen, ami terem jövőre.
Van egy kis területünk, ahol az idén elmaradt a szüret, a szokásos „nagyvadászat”, s ezért kétszeres örömmel készültem az utóvadászatra, mert ilyenkor – januárban – már csak erről lehet szó.
A rendes vadászatot megzavarta a hó, a járhatatlan utak és – az influenza.
Végre nehezen megszületett egy nap, amikor elindulhattam. Kéréssel, igaz, de olyan jelenetnek voltam tanúja, mely nem engedett felülni a szánra.
Egy testes, nagy héja vágott a szomszéd galambok közé, és ez az élet-halálra menő küzdelem nem engedett útra kelni. Amikor a nagy suhogásra felkaptam a fejem, a héja már kiterelt egy kis fehér galambot a csapatból, és könyörtelenül hajtotta hol a torony körül, hol a házak között. Már-már elérte, de a galamb nem hagyta magát. Vissza a torony felé! A héja a nyomában...
Puskámat már rég kezemben tartottam, de ennek a szegény galambnak nem volt annyi szerencséje, hogy felém hozta volna a gyilkost. Közben társai magasan kerengtek, és várták, míg a tragédia befejeződik. A héja és áldozata már messze jártak. Úgy látszott, kihajtja a mezőre, és akkor vége a galambnak. Úgy látszott, kihajtja a mezőre, és akkor vége a galambnak. De a galamb is tudta ezt. Visszafordult, és újra a falu felett folyt a vad hajsza. Nagyon izgultam a galambért. Szinte vele éreztem, de nem felém jöttek, nem felém! Újra eltűntek a házak között, aztán csak a héját láttam felemelkedni. Mind magasabbra szállt, és körözni kezdett. A galamb tehát megmenekült.
Végre elindulhattunk! Szidtam a héják minden nemzetségét a késésért, de meg kevés számú foglyunkra is gondoltam, melyek nem forognak ilyen jól, mint ez a galamb...
Az utakon mindenütt hófúvások, de a föld helyenként kilátszott. A vad talált élelmet és az út menti szederindák alatt védelmet is. Erős szél fújt, és a vadúr azt mondta, az első erdei hajtásban azért kevés a nyúl, mert az éjjel is fújt a szél, és „neszes” volt az erdő.
Jó. Majd meglátjuk a szántásokon. Ott nem volt, ami neszezzen.
A második erdei hajtás is tökéletesen üres volt.
- Hallja, József, ez már nem rendes dolog...
A vadúr egy papírfoszlányt hozott a markában. A foszlány kormos volt, és fojtásnak használta valaki, „hogy essen ki a tíz körme” – ahogyan József kívánta.
- Tudták a bitangok, hogy beteg vagyok... – És eltette a papírt, mely valami naptárból lett kiszakítva. Hatodik oldal. Február...
Amint mentünk az úton, a vadőr megállt. Vakarta a füle tövét, és két hatalmas kutyacsapásra mutatott.
- Egészen friss. Ezek még itt vannak az erdőben...
- Van itt minden – epéskedtem -, csak vad nincs...
- Nem tehetek róla – mentette magát -, de végére járok.
A harmadik hajszában is gyengén szólt a puska. Én egy karvalyra dupláztam, és a karvaly még ma is megy. Ez után a hajtás után a két erdőrészt megszakítja egy legelő. A legelő közepén vadkörtefa, a vadkörtefa alatt két nagy kutya. Ültek, és néztek bennünket. Messze voltak. A hajtókat csendre intettem, gyors hadászati megbeszélés, és kezdődött a bosszúhadjárat. A kutyák eleinte kedélyesen üldögéltek, de aztán megérezték a bajt. Sajnos, nem felém jöttek. A vadőrnek is messze voltak, de ő még ma is a nullás sörétre esküszik, és öreg puskája veszedelmesen messze lő. Első lövése az elöl vágtató fekete kutyának szólt, de a lövés kicsit lemaradt. A kutya vonítva nyugtázott. A második lövés azonban célirányosan volt nekiengedve, mert a hátul rohanó fehér kutya megroggyant, és csak nagy nehezen vonszolta magát a szomszéd falu felé. Nem baj! Ezek ide nem jönnek többé vadászni, az bizonyos.
A kutyasport szépen felvillanyozott bennünket.
- Nem olyan üres ez a terület – piszkáltam területünk hű őrzőjét -, van itt még „nagyvad” is.
Rosszmájúságomra jött a büntetés. A következő hajtás egy kis sarok volt. Ezt mindig meg szoktuk vitatni, hogy érdemes-e meghajtani. Végül is meghajtottuk.
- Csak gyorsan – siettettem a hajtókat -, úgysincs ebben a fene se!
Ehhez mérten andalogtam helyemen. Szépen felvirágoztattam Magyarországot, sőt még fel is sóhajtottam hozzá, hogy „hajaj, adná az isten!” – amikor közben csak úgy szokásból oldalt néztem. A róka is akkor nézett felém, és hamarabb ért át az úton, mint illett volna. Lövésem nyomán szépen porzott a hó.
- Ez megvan – hallottam az egyik hajtó hangját -, mert csak egyszer lűttek...
Ez meg! – gondoltam. – Friss, jó egészségben...
Most már a hajtókkal oldalaztam, és szidtam magam az elbámészkodásért.
- Gyertek ki! Nincs itt semmi.
Jöttek. Az utolsó gyerek rácsapott botjával a mellettem levő bokorra, s a bokorból nagy méltatlankodással szállt ki egy fácánkakas. Dirr-durr! – és repül a szép kakas, ki tudja, hol áll meg... A hajtók szótlanul indultak a következő hajtásra. Még a nyakuk is behúzták, úgy hallgattak, de tudtam a gondolatok:
Ezt a kakast elhibázni?!...
Igazuk van. Nézegettem öreg puskám, mintha benne lenne a hiba...
A következő hajtásban négy nyulat hozott rám rossz sorsuk. Puskám mintha csak igazolni akarta volna magát, hogy nincs őbenne semmi hiba. A mennykő se vág különben.
Közben baglyokkal szórakoztam. Nagy örömömre öt erdei füle szállt át előttem. Nem is mentek messze. Szépen szaporodtak az idén, és úgy látom, meg is maradtak. Nemhiába prédikálok erdőőrnek, vadőrnek, csősznek és minden rangú fegyverviselőnek, hogy ne bántsd a baglyot meg az ölyvet, mert aztán foghatod az egeret, ürgét, pockot, menyétet – magad! A héját lőjétek meg, ha kártékonyat akartok pusztítani; meg a karvalyt meg a kabasólymot! Hja, ez nehezebb ügy! Ezek nem bizalmasok, nem várnak meg, és nem tehénkednek a levegőben, minden kocapuskás igaz örömére.
Már majdnem kiértek a hajtók, amikor újra felverték az előbbi kakast. A kakasnak határozottan szerencséje volt, mert olyan sűrű helyen repült, hogy rá se lőttem.
Ebéd után odaköszönt a községi csősz. (Jó lenne tudni, hogy tavalyi naptárjában megvan-e a hatodik oldal.)
- Meglettek a kutyák?
- Félig...
- Jó futók ezek, már rókát is fogtak.
Hallgattunk. Dühösek voltunk. Ellenségesen gondoltunk a naptárra, bár lehet, hogy a csősz az ártatlanság tejszappanával mosakodik reggelenként... (Ez nem valószínű!)
József akkora szalonnát tett a szájába, mint egy dió, mellé még kenyeret is, amiből a csősz láthatta (ha van szeme), hogy ő most nem társaloghat.
A csősz a hajtókra nézett. A hajtók a levegőbe. Ezek az én embereim, és megérezték, hogy valami homályos úgy feszül közöttünk, melybe ők nem szólhatnak bele.
A csősz egyedül maradt.
- József, adja idébb azt az üveget...
- Krmssn... – mondta, mert még nem volt kélsz a rágni való hatalmas anyaggal. Aztán becsattintott a bicskáját, és elvitte a hajtókat is.
A csősz csak állt. Én szótlanul készülődtem. Rá se néztem.
- Azt tetszik gondolni, hogy én... – szólalt meg végre.
- Nem gondolok semmit. Minden kiderül... (A fene se tudja, mi derül ki, de jó ilyenkor komoly általánosságokat mondani.)
- Tíz éve szolgálom a községet. Sose volt velem baj...
- Éppen ezért csodálkozom. Magának családja van, szép gyerekei... biztos állása...
A csősz megrendült. Jó volt a gyerekeket előhozni...
- Már tegnap is készültem, de ha bemegyek, a faluba, mindenki tudja, kivel beszéltem – körülnézett -, de ezt nem hallja meg senki. A Strancinger járt ki meg a Nagy Jóska. A puskák a szőlőben vannak... de énrólam ne tessék szólni, mert agyonvernek... Tudták, hogy a Hegedűs úr (József) beteg, aztán kijárogattak...
- Ne féljen. Maga becsületes ember... Nem gondoltam én „arra”... – És egymásra pislogtunk. Fürkésztük egymást. Úgy láttam, a csőszben már nincs semmi, ami engem érdekel, de mielőtt elköszöntem volna, egészen mellesleg – mintha akkor jutott volna eszébe – megemlítette:
- Most újítják a mezőőrt. Tessék majd mellém állni.
Ezt meg is ígértem.
Gondolkodva ballagtam az utolsó hajtásra. Ez mezei rész volt. Ez nem volt „neszes” az éjjel. Hát majd meglátjuk. No, nemigen láttuk meg. Alig mozgott a vad, az is kitört oldalt.
- Megállj, Strancinger!
Vadászat után első utam a csendőrségre vezetett. Ez délután volt. Este már üzent az őrs parancsnoka: megvannak a puskák. Két sörétes és egy golyós. Strancinger tagad. Nagy tagad.
Tulajdonképpen nem is értem, miért tagadnak. Ez igazán kicsinyesség. Amire megbüntetik őket: így is semmi, úgy is semmi. Kaszinói tagságra nem pályáznak, a puskákat úgy is elveszik, így is elveszik, és ők (mindenki tudja, hol) úgyis szereznek másikat. Ezt megint nem lehet bizonyítani, és kezdődik elölről az egész.
Stracinger & Nagy tehát leszüreteltek területünkön, utána – hogy visszatérjek a bevezetésre – „bilingéreztek”, „böngésztek” az általunk „szedetlen”-ben, és most tagadnak. Csak úgy megszokásból, mert arról szó sincs, hogy a törvénytől félnének. Egyszerűen nem is érzik, hogy valamilyen törvény őket gátolná. Igaz viszont, hogy a vadászok se érzik, hogy őket megfelelően – védené.
Reméljük, hogy sor kerül a magyar vadászati törvények újjászületésére is. És ha hasonlítana ez a törvény más országok elvitathatatlanul jobb törvényeihez, ne kiáltson senki kígyót-békát erre az importra, csak azért, mert – import.
A gumicsizmát, autót és narancsot is behozzuk, és meg is fizetjük a hazaárulás minden látszata nélkül. Ugyanúgy hozhatunk be törvényeket is (vám- és devizamentesen), csak az a fontos, hogy jók, használhatók és a magyarság szempontjából célravezetők legyenek.
Aki lop, pláne fegyverrel lop, az egyszerűen gazember, és aki orvvadászat közben emberre fegyvert fog, az még ráadásul – gyilkos is.
Legyen hát törvény pajzs, ami keményen védi a becsületes magyar vadászt – bármiféle rendű és rangú az -, és legyen kard, amely irgalmatlanul vág lefelé és felfelé egyaránt! Ez nemcsak a magyar vadászok, de az egyetemes magyarság érdeke.
Ez előzmények után bárki gondolhatná, hogy ebből valami mezőgazdasági vonatkozású írás lesz, holott csak azt akarom igazolni, hogy ha a szavakat nem is, de a tényeket megtaláljuk a vadászatban is. Viszont szomorú az, hogy bár mezőgazda később lett a magyar, mint vadász, a mezőgazda munkájára szinte fölös számmal vannak árnyalatfinom kifejezése, míg az ősi magyar vadászkifejezések elporladtak, mint azok, akik használták. Vannak ugyan tiszteletre méltó törekvések, melyek öreg szósírokat kutatnak, de ezek többnyire kismértékben előznek meg, és etimológiai kritika nem követte nyomon őket. Pedig ennek legfőbb ideje lenne! A „művelt Nyugat” (?) úgyis azt hiszi, hogy minden kultúrát, tudást tőlük kaptunk, és nélkülök még nyereg alatt puhítanánk a „kaiserfleischt”, holott az igazság az, hgoy még a nyelvünket is megrövidítették – nem magunknak ugyan, de az enyészetnek -, és mi jóhiszemű bámulással kotlottunk az idegen szavak kakukktojásain, ki is költöttük őket, és csak most vesszük észre, hogy az édesgyerekek a fészek szélére kerültek, ha ugyan le nem zuhantak a megsemmisülés bozótjába.
Hát nincs végre egy etimológus a magyar vadászok között, aki áldozatos lélekkel és avatott kézzel nyúlna ehhez a kérdéshez? Vagy nincs egy szakember, aki összeszedné az eddigi ilyen irányú munkákat, és végérvényesen kimondaná: ez jó, ez rossz? És ha a vadászok között nincs ilyen, vagy egyéb munkái nem engedik meg, hogy ebbe a kérdésbe belefeküdjön, nem tud a magyar vadászok összessége áldozatot hozni egy komoly tudós ilyen irányú munkájáért? Mibe kerülne ez? Azt hiszem, ha minden magyar vadász csak 10 fillért áldozna erre a célra, olyan munkát adhatnának a magyar vadászok kezébe, melyből világosan és végérvényesen eldöntve láthatná mindenki, hogy melyik az a szó, melyet nemcsak illik, de kutya kötelessége is használni, ha a „magyar” és a „vadász” jelzőkre egyáltalán igényt tart.
Jól tudom, hogy számításba kell vennie nemcsak a vadászati eszközök, szokások, fortélyok, hanem a nyelv fejlődését is, de ez egyáltalán nem akadály. Amire nincs magyar, éspedig magyaros magyar szavunk, arra csinálni kell, de hozzáértőknek, nehogy egy évszázad múlva megint kisüssék, hogy éppen a nyelvújítók nem tudtak – magyarul. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Új fogalmakra más nemzetek is új szavakat csináltak a pirulás legcsekélyebb árnyalata nélkül, hát megcsinálhatjuk mi is.
Most aztán visszatérek az utószüretre, a bilingérezésre vagy böngészésre, amire a vadászatban is akad példa. Ilyenkor az elmaradt fürtöket – bilingeket – szedi össze az ember, de – természetesen – a tőkére is vigyáz, hogy legyen, ami terem jövőre.
Van egy kis területünk, ahol az idén elmaradt a szüret, a szokásos „nagyvadászat”, s ezért kétszeres örömmel készültem az utóvadászatra, mert ilyenkor – januárban – már csak erről lehet szó.
A rendes vadászatot megzavarta a hó, a járhatatlan utak és – az influenza.
Végre nehezen megszületett egy nap, amikor elindulhattam. Kéréssel, igaz, de olyan jelenetnek voltam tanúja, mely nem engedett felülni a szánra.
Egy testes, nagy héja vágott a szomszéd galambok közé, és ez az élet-halálra menő küzdelem nem engedett útra kelni. Amikor a nagy suhogásra felkaptam a fejem, a héja már kiterelt egy kis fehér galambot a csapatból, és könyörtelenül hajtotta hol a torony körül, hol a házak között. Már-már elérte, de a galamb nem hagyta magát. Vissza a torony felé! A héja a nyomában...
Puskámat már rég kezemben tartottam, de ennek a szegény galambnak nem volt annyi szerencséje, hogy felém hozta volna a gyilkost. Közben társai magasan kerengtek, és várták, míg a tragédia befejeződik. A héja és áldozata már messze jártak. Úgy látszott, kihajtja a mezőre, és akkor vége a galambnak. Úgy látszott, kihajtja a mezőre, és akkor vége a galambnak. De a galamb is tudta ezt. Visszafordult, és újra a falu felett folyt a vad hajsza. Nagyon izgultam a galambért. Szinte vele éreztem, de nem felém jöttek, nem felém! Újra eltűntek a házak között, aztán csak a héját láttam felemelkedni. Mind magasabbra szállt, és körözni kezdett. A galamb tehát megmenekült.
Végre elindulhattunk! Szidtam a héják minden nemzetségét a késésért, de meg kevés számú foglyunkra is gondoltam, melyek nem forognak ilyen jól, mint ez a galamb...
Az utakon mindenütt hófúvások, de a föld helyenként kilátszott. A vad talált élelmet és az út menti szederindák alatt védelmet is. Erős szél fújt, és a vadúr azt mondta, az első erdei hajtásban azért kevés a nyúl, mert az éjjel is fújt a szél, és „neszes” volt az erdő.
Jó. Majd meglátjuk a szántásokon. Ott nem volt, ami neszezzen.
A második erdei hajtás is tökéletesen üres volt.
- Hallja, József, ez már nem rendes dolog...
A vadúr egy papírfoszlányt hozott a markában. A foszlány kormos volt, és fojtásnak használta valaki, „hogy essen ki a tíz körme” – ahogyan József kívánta.
- Tudták a bitangok, hogy beteg vagyok... – És eltette a papírt, mely valami naptárból lett kiszakítva. Hatodik oldal. Február...
Amint mentünk az úton, a vadőr megállt. Vakarta a füle tövét, és két hatalmas kutyacsapásra mutatott.
- Egészen friss. Ezek még itt vannak az erdőben...
- Van itt minden – epéskedtem -, csak vad nincs...
- Nem tehetek róla – mentette magát -, de végére járok.
A harmadik hajszában is gyengén szólt a puska. Én egy karvalyra dupláztam, és a karvaly még ma is megy. Ez után a hajtás után a két erdőrészt megszakítja egy legelő. A legelő közepén vadkörtefa, a vadkörtefa alatt két nagy kutya. Ültek, és néztek bennünket. Messze voltak. A hajtókat csendre intettem, gyors hadászati megbeszélés, és kezdődött a bosszúhadjárat. A kutyák eleinte kedélyesen üldögéltek, de aztán megérezték a bajt. Sajnos, nem felém jöttek. A vadőrnek is messze voltak, de ő még ma is a nullás sörétre esküszik, és öreg puskája veszedelmesen messze lő. Első lövése az elöl vágtató fekete kutyának szólt, de a lövés kicsit lemaradt. A kutya vonítva nyugtázott. A második lövés azonban célirányosan volt nekiengedve, mert a hátul rohanó fehér kutya megroggyant, és csak nagy nehezen vonszolta magát a szomszéd falu felé. Nem baj! Ezek ide nem jönnek többé vadászni, az bizonyos.
A kutyasport szépen felvillanyozott bennünket.
- Nem olyan üres ez a terület – piszkáltam területünk hű őrzőjét -, van itt még „nagyvad” is.
Rosszmájúságomra jött a büntetés. A következő hajtás egy kis sarok volt. Ezt mindig meg szoktuk vitatni, hogy érdemes-e meghajtani. Végül is meghajtottuk.
- Csak gyorsan – siettettem a hajtókat -, úgysincs ebben a fene se!
Ehhez mérten andalogtam helyemen. Szépen felvirágoztattam Magyarországot, sőt még fel is sóhajtottam hozzá, hogy „hajaj, adná az isten!” – amikor közben csak úgy szokásból oldalt néztem. A róka is akkor nézett felém, és hamarabb ért át az úton, mint illett volna. Lövésem nyomán szépen porzott a hó.
- Ez megvan – hallottam az egyik hajtó hangját -, mert csak egyszer lűttek...
Ez meg! – gondoltam. – Friss, jó egészségben...
Most már a hajtókkal oldalaztam, és szidtam magam az elbámészkodásért.
- Gyertek ki! Nincs itt semmi.
Jöttek. Az utolsó gyerek rácsapott botjával a mellettem levő bokorra, s a bokorból nagy méltatlankodással szállt ki egy fácánkakas. Dirr-durr! – és repül a szép kakas, ki tudja, hol áll meg... A hajtók szótlanul indultak a következő hajtásra. Még a nyakuk is behúzták, úgy hallgattak, de tudtam a gondolatok:
Ezt a kakast elhibázni?!...
Igazuk van. Nézegettem öreg puskám, mintha benne lenne a hiba...
A következő hajtásban négy nyulat hozott rám rossz sorsuk. Puskám mintha csak igazolni akarta volna magát, hogy nincs őbenne semmi hiba. A mennykő se vág különben.
Közben baglyokkal szórakoztam. Nagy örömömre öt erdei füle szállt át előttem. Nem is mentek messze. Szépen szaporodtak az idén, és úgy látom, meg is maradtak. Nemhiába prédikálok erdőőrnek, vadőrnek, csősznek és minden rangú fegyverviselőnek, hogy ne bántsd a baglyot meg az ölyvet, mert aztán foghatod az egeret, ürgét, pockot, menyétet – magad! A héját lőjétek meg, ha kártékonyat akartok pusztítani; meg a karvalyt meg a kabasólymot! Hja, ez nehezebb ügy! Ezek nem bizalmasok, nem várnak meg, és nem tehénkednek a levegőben, minden kocapuskás igaz örömére.
Már majdnem kiértek a hajtók, amikor újra felverték az előbbi kakast. A kakasnak határozottan szerencséje volt, mert olyan sűrű helyen repült, hogy rá se lőttem.
Ebéd után odaköszönt a községi csősz. (Jó lenne tudni, hogy tavalyi naptárjában megvan-e a hatodik oldal.)
- Meglettek a kutyák?
- Félig...
- Jó futók ezek, már rókát is fogtak.
Hallgattunk. Dühösek voltunk. Ellenségesen gondoltunk a naptárra, bár lehet, hogy a csősz az ártatlanság tejszappanával mosakodik reggelenként... (Ez nem valószínű!)
József akkora szalonnát tett a szájába, mint egy dió, mellé még kenyeret is, amiből a csősz láthatta (ha van szeme), hogy ő most nem társaloghat.
A csősz a hajtókra nézett. A hajtók a levegőbe. Ezek az én embereim, és megérezték, hogy valami homályos úgy feszül közöttünk, melybe ők nem szólhatnak bele.
A csősz egyedül maradt.
- József, adja idébb azt az üveget...
- Krmssn... – mondta, mert még nem volt kélsz a rágni való hatalmas anyaggal. Aztán becsattintott a bicskáját, és elvitte a hajtókat is.
A csősz csak állt. Én szótlanul készülődtem. Rá se néztem.
- Azt tetszik gondolni, hogy én... – szólalt meg végre.
- Nem gondolok semmit. Minden kiderül... (A fene se tudja, mi derül ki, de jó ilyenkor komoly általánosságokat mondani.)
- Tíz éve szolgálom a községet. Sose volt velem baj...
- Éppen ezért csodálkozom. Magának családja van, szép gyerekei... biztos állása...
A csősz megrendült. Jó volt a gyerekeket előhozni...
- Már tegnap is készültem, de ha bemegyek, a faluba, mindenki tudja, kivel beszéltem – körülnézett -, de ezt nem hallja meg senki. A Strancinger járt ki meg a Nagy Jóska. A puskák a szőlőben vannak... de énrólam ne tessék szólni, mert agyonvernek... Tudták, hogy a Hegedűs úr (József) beteg, aztán kijárogattak...
- Ne féljen. Maga becsületes ember... Nem gondoltam én „arra”... – És egymásra pislogtunk. Fürkésztük egymást. Úgy láttam, a csőszben már nincs semmi, ami engem érdekel, de mielőtt elköszöntem volna, egészen mellesleg – mintha akkor jutott volna eszébe – megemlítette:
- Most újítják a mezőőrt. Tessék majd mellém állni.
Ezt meg is ígértem.
Gondolkodva ballagtam az utolsó hajtásra. Ez mezei rész volt. Ez nem volt „neszes” az éjjel. Hát majd meglátjuk. No, nemigen láttuk meg. Alig mozgott a vad, az is kitört oldalt.
- Megállj, Strancinger!
Vadászat után első utam a csendőrségre vezetett. Ez délután volt. Este már üzent az őrs parancsnoka: megvannak a puskák. Két sörétes és egy golyós. Strancinger tagad. Nagy tagad.
Tulajdonképpen nem is értem, miért tagadnak. Ez igazán kicsinyesség. Amire megbüntetik őket: így is semmi, úgy is semmi. Kaszinói tagságra nem pályáznak, a puskákat úgy is elveszik, így is elveszik, és ők (mindenki tudja, hol) úgyis szereznek másikat. Ezt megint nem lehet bizonyítani, és kezdődik elölről az egész.
Stracinger & Nagy tehát leszüreteltek területünkön, utána – hogy visszatérjek a bevezetésre – „bilingéreztek”, „böngésztek” az általunk „szedetlen”-ben, és most tagadnak. Csak úgy megszokásból, mert arról szó sincs, hogy a törvénytől félnének. Egyszerűen nem is érzik, hogy valamilyen törvény őket gátolná. Igaz viszont, hogy a vadászok se érzik, hogy őket megfelelően – védené.
Reméljük, hogy sor kerül a magyar vadászati törvények újjászületésére is. És ha hasonlítana ez a törvény más országok elvitathatatlanul jobb törvényeihez, ne kiáltson senki kígyót-békát erre az importra, csak azért, mert – import.
A gumicsizmát, autót és narancsot is behozzuk, és meg is fizetjük a hazaárulás minden látszata nélkül. Ugyanúgy hozhatunk be törvényeket is (vám- és devizamentesen), csak az a fontos, hogy jók, használhatók és a magyarság szempontjából célravezetők legyenek.
Aki lop, pláne fegyverrel lop, az egyszerűen gazember, és aki orvvadászat közben emberre fegyvert fog, az még ráadásul – gyilkos is.
Legyen hát törvény pajzs, ami keményen védi a becsületes magyar vadászt – bármiféle rendű és rangú az -, és legyen kard, amely irgalmatlanul vág lefelé és felfelé egyaránt! Ez nemcsak a magyar vadászok, de az egyetemes magyarság érdeke.
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 26-32. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése