Bota Sándor meghala,
pedig fiatal vala;
felesége búvába
ríttin-rivu utána.
Azt a falu tudhatja,
akárki megmondhatja,
úgy éltek, mint két galamb,
turbékoló két galamb.
"Mikor a nap leszállott,
galambom is elszállott;
az a nap még visszajő,
de galambom már nem jő."
Sír az asszony: galambom,
sír a nép: szegény asszony;
csitítják, vigasztalják,
maguk sírva hallgatják.
"Házunkban a pad alatt
vadrózsahajtás fakadt;
öntözgettük, kíméltük,
örömünkre neveltük.
Örömünkre hagytuk meg,
de csak bánatomra lett;
csak magamban öntözöm,
s csak könnyekkel öntözöm.”
A szabédi temető
kicsi hegyen nagy lejtő,
de olyan szép temető
a világon nincs kettő.
Bota Sándort most viszik,
oda el is temetik.
Páros csillag elszakadt,
páros ág is elhasadt.
Mikor a sírt felrakták,
Bota Sándort ott hagyták.
Felesége nem hagyta,
ilyen szókkal siratta:
„A szabédi hegy alatt
szántottam egy darabat,
bévetettem lenmaggal,
Sándor nevű urammal.”
(Forrás: http://irodalom.elender.hu/erdely/szabedi.htm)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése