Kántor Lajos: A hiányzó otthon - Szabédi László metaforája*

A „rontás” mintha még Szabédi születése előtt kezdődött volna. Egy 1943-as rádióelőadás ránk marad szövegében nemcsak az a kiábrándultság dolgozik, amelyben számos észak-erdélyi magyar osztozott, a vezető (hivatali) pozíciókba érkező úgymond anyaországiak nyomulása láttán (ennek az életérzésnek a legkiemelkedőbb irodalmi dokumentuma Reményik Sándor költészetéből idézhető, a Korszerűtlen versek) – Szabédi László a maga különös sorsát, a „külön kerék” érzetét eredezteti paradox szülőföld-metaforájából. A több változatban megtalálható, önvallató metafora (A Nélkülem című 1930-as szonettben: „romokon sodródó sorskerék”) végül is általánosabb értelmű; bizonyára a költőnk szellemében görgethetjük tovább, erdélyi sorskerékről szólva a továbbiakban. Noha 1943 és 1959 között történtek a költő életében a látványosabban emberpróbáló külső-belső események, a Szabédi ősök leszármazottja már 1907-re, születése évére emlékezve az otthontalanság érzését kénytelen megfogalmazni:

„Mikor a rádiótól azt a felszólítást kaptam, hogy arról a tájról beszéljek, ahol gyermek voltam, ismerős zavar fogott el. Ez a zavar mindannyiszor erőt vesz rajtam, valahányszor nekem szegezik a kérdést, hogy hová való vagyok, s ez újra meg újra azt bizonyítja, hogy sehová sem vagyok való. Külföldön még csak hagyján, németektől, franciáktól az ember nem is várja, hogy maguk közé valónak ismerjék el, ott helyes a kérdés és könnyű a felelet; az ember egyszerűen magyarságára hivatkozik. Valamivel kényelmetlenebb, de még mindig megoldható a helyzet Budapesten; itt erdélyi vagyok, közelebbről kolozsvári. De otthon, Kolozsvárt, ahol kevés híján harminc esztendeje lakom – és itt a megértés kedvéért azt is meg kell vallanom, hogy az idén kezdtem harminchat éves lenni – mondom, otthon is gyakran vallatnak, hogy hová való vagyok s ebből nyilvánvaló, hogy a kolozsváriak éles szeme azonnal meglátja rajtam az idegent. Még különösebb az, hogy egy-két éves jövevények, akiket én sohasem láttam huszonkét éven át, otthonosan jönnek-mennek, a város minden kövére ráismernek, mutogatják nekem a Szent Mihály-templomot s a Mátyás király-szobrot, a Farkas utcát és társait, kedves, lekötelező házigazdaként, s a végén, nem tolakodón, csak kíváncsian, sőt talán csak merő udvariasságból, megtudakolják tőlem, hogy: na és te, öregem, te hová való vagy? Bezzeg azonnal észreveszik rajtam, hogy nem vagyok kolozsvári. Ők talán azok? Tulajdonképpen ők sem azok, csakhogy ők mindenütt otthon vannak. Otthon vannak Pécsen, otthon Budapesten, miért éppen Kolozsvárt ne volnának otthon? Én viszont Kolozsvárt se vagyok otthon, másutt se vagyok otthon. Sehol se vagyok otthon. Miért? Sok idő eltelt, amíg világosan felismertem, miért.
Azért, mert nem otthon születtem.”

E furcsa kijelentés földrajzi és életrajzi pontosítása előtt idézzünk fel néhány történelmi adatot, amelyek Szabédi sajátos szülőföld-vallomásához adalékul, háttérmagyarázatul szolgálhatnak. Az egyszerűség kedvéért forduljunk A magyarok krónikájához (1995); a millecentenáriumi képes-szemelvényes, nagyközönségnek készült összefoglalásban nem fordul ugyan elő Szabédi László neve, az 1907 és 1959 közti eseménynaptárban tallózva mégis a (Marosvásárhelyhez közeli) Sáromberkétől Kolozsvárig ívelő, Strasbourgot, Budapestet, Aradot, Sepsiszentgyörgyöt, Bukarestet, Moszkvát érintő életútnak a megértéséhez kerülünk közelebb. 1907-ben még a király szentesíti a törvénycikkelyeket, többek közt a gazda és a gazdasági cseléd közti jogviszonyt szabályozó ún. derestörvényt, és a vasúti szolgálati rendtartásról szólót is, amely kötelezővé teszi a vasútnál a magyar nyelvtudást; de ez az év hozza meg a munkástüntetések kiszélesedését, s a nemzetiségi megmozdulások szintén erősödnek. 1908-ban indul a Nyugat, a budapesti baloldali fiatal értelmiségiek pedig megalakítják a Galilei Kört. 1913. február 13-án a magyar kormány eredménytelen tárgyalást folytat a Román Nemzeti Párt vezetőivel; egy évvel később, 1914. február 17-én Tisza István miniszterelnök tárgyalásai a román komitéval ugyancsak eredmény nélkül zárulnak, illetve az eredmény: a Nemzeti Párt meghirdeti a harcot a román nép nemzeti, politikai, kulturális és anyagi érdekeinek, jogainak kivívásáért; 1916. augusztus 17-én Románia csatlakozik az antanthoz, tíz nap múlva hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának, és betör Erdélybe; 1918. november 20-án kiáltványában a Román Nemzeti Tanács Magyarország román-lakta területeinek elszakadása mellett foglal állást; december 1-jén Gyulafehérvárt az erdélyi románok nemzeti gyűlése kimondja csatlakozását Romániához; december 24-én a román csapatok bevonulnak Kolozsvárra.

1919. március 2-6.: Moszkvában 35 párt és szervezet 52 küldötte részvételével megalakul a Kommunista Internacionálé. 1919. október 1-jén román állami tulajdonba veszik a kolozsvári magyar színház épületét. 1920. június 4.: Versailles-ban, a Kis Trianon kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban aláírják a Magyarországgal kötött békeszerződést, amelynek értelmében Erdély mostantól Románia része. Két esemény a magyar művelődéstörténetben, 1922-ből, illetve 1923-ból: a tizenhét éves József Attila megjelenteti első verseskötetét, A szépség koldusát; kiadják Bartók Béla és Kodály Zoltán Erdélyi magyarság. Népdalok című gyűjtését. 1924. július 1-jén a Menekültügyi Hivatal jelenti, hogy eddig 350.000 ember jött át Magyarországra az elcsatolt területekről. 1926. július 18-án megalakul Marosvécsen az Erdélyi Helikon írói munkaközösség. 1935. április 16-án a Zilahy Lajos által meghirdetett Új Szellemi Front író tagjai tanácskoznak Gömbös Gyula magyar miniszterelnökkel. 1940. augusztus 30.: a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarország része. 1943. augusztus 23-29: Balatonszárszón a népi írók Magyar Élet könyvkiadója és a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezet konferenciát szervez az ország jelenéről és jövőjéről.

1944. október 25.: a végéhez közeledő második világháború egyik emlékezetes dátuma – a szovjet és román csapatok Nagyváradnál elérik a trianoni határt, Észak-Erdélyben szovjet katonai közigazgatást vezetnek be. 1945. február 6.: Romániában kihirdetik a Nemzetiségi Statútumot, amely deklarálja az állampolgárok jogegyenlőségét, biztosítja az anyanyelv szabad használatát; március 6.: megalakul Petru Groza kormánya; március 13.: a szovjet katonai közigazgatást román közigazgatás váltja fel Észak-Erdélyben; június 1.: Bolyai Tudományegyetem névvel Kolozsvárt új törvényes alapot teremtenek a magyar nyelvű önálló egyetemi oktatás számára. 1946. február 27.: Budapesten aláírják a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt; június 17.: a Szlovák Nemzeti Tanács a reszlovakizációhoz köti a felvidéki magyarok csehszlovák állampolgárságának megadását; augusztus 20.: a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség 4000 km2-es határkiegészítést kér Erdély felé (az érintett területen élő 500 ezer főnyi lakosság 67 %-a magyar nemzetiségű). 1947. február 11.: Petru Groza a magyar-román vámunió megteremtéséről nyilatkozik; május 2-5.: Groza miniszterelnök száz tagú küldöttséggel Budapesten tárgyal; augusztus: a moldvai csángó-magyarok számára több mint száz magyar tannyelvű iskolát állítanak fel (az 1950-es években megszüntetik valamennyit); augusztus-december: a magyarországi németek kitelepítésének második szakasza. 1948. január 22-24.: a román kormányküldöttség aláírja Budapesten a magyar-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1949 október: (A Rajk-perrel összefüggésben) hazaárulás vádjával letartóztatják a Romániai Magyar Népi Szövetség vezetőit. 1950. június 25.: megkezdődik a koreai háború. 1956. október-november: a magyar forradalom eseményei. 1958. június 16.: Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál kivégzése. 1959. február 22.: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem egyesítése a román Babes Egyetemmel.

Ehhez a Kárpát-medencei (elsősorban magyar-román vonatkozású) történelem-koncentrátumhoz kell hozzárendelnünk Szabédi László életének és művének dátumait és folyamatait – el egészen 1959. április 18-ig. A román irodalom 1979-ben, a bukaresti tudományos kiadónál megjelent kronológiája is megemlékezik erről a napról: ekkor hal meg Kolozsvárt Szabédi László költő, prózaíró és esztéta – olvasható a VI. századdal kezdett irodalomtörténeti áttekintésben, amely hellyel-közzel romániai magyar írókat is említ (nemzetiségük megnevezése nélkül); a halál neme nem kerül szóba, az életmű hétsoros összegezésében viszont az áll, hogy Szabédi költészete hűen tükrözi a szerző világnézeti fejlődését a lemondó, borúlátó elmélkedéstől a világba vetett végtelen hitig és társadalmi optimizmusig. (A Pannon Enciklopédia „Magyar nyelv és irodalom” kötete, a Szabédi Lászlónak szentelt mondat 1997-ben ennyit tudat: „romantikával ölelkező realizmusa már a népiség jegyében bontakozott”.)

Romantika és realizmus, népiség és a költő „világnézeti fejlődése” tényének megállapítását vagy cáfolatát a szabédi mozzanattal – a mozzanatnál többel: az origó, Szabédi körüljárásával – kell kezdenünk. A „nem otthon születtem” kijelentés után az idézett rádióelőadás ugyanis így folytatódik: „Otthon Szabédon lett volna, ebben a kedves mezőségi faluban, amely úgy búvik meg a szelíd hajlású dombok között, mint a világ képe egy nagy mosdótálban”. A szabédi Nagyréten (1936) viszont korántsem ilyen idilli képet láttat: a boldogságot már a verses vallomás legelején a kínnal köti össze:

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszakadtam belőle.

A szabédi ősök történetének versbe foglalásával egyidejűleg mondja tehát a kiszakadás kezdetét is; a „székely jogon” örökölt föld, „nemességszerző Márton” már csak családi emlék:

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Prózában (az 1943-as rádióelőadásban) erről a következő áll: a nagyapa, „Dénes uram”, egy öreg könyvbe, Virág Benedek Századainak egyik kötetébe beírta az ítéletet: „1882-ben Sándor elment tanulni. Tanulni ment, azaz ettől kezdve bolyongás lett az élete. Málnásfürdő, Rév, Barátka, Sepsiszentgyörgy, s mit tudom én még milyen állomáshelyek után Sáromberkére nevezték ki állomásfőnöknek és én aztán itt születtem. Sáromberkén születtem, tehát nem otthon.” Ugyanez versben:

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpaim alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen,
messzi várost bejártam!

Az idegenség-élmény – A szabédi Nagyréten a bizonyság rá – többé már nem felejthető el, nem irtható ki az emlékezetből, a „hördülő kutyatorok” a szelíd hajlású dombok közé bújt, vonatot sosem látott faluban „morgó mozdonykutya” annak számára, akinek sorsa a gyorsvonat.

A tizenkilenc évesen megismert, fogadott szülőfalu mégis a családi fészek; apai és anyai ágon a felmenők közt szabédi gazdák és unitárius lelkészek egyaránt találhatók. Az anyai nagyapa, Rédiger Géza a falu tekintélyes embere (sírját ma is tisztelettel gondozzák a szabédiak), jegyzett papköltő; Szinyei bibliográfiája négy könyvéről tud, s az életrajzi ismertetésben megjegyzi, hogy Kriza János a kolozsvári unitárius kollégiumban Rédigernek „nemcsak tanára volt, hanem nevelője is”. a költő-unoka ugyancsak büszke Rédiger Gézára: egyik hosszabb önéletrajzában (1950-ben) több Rédiger-verset idéz, a közállapotokat bíráló szakaszokat emelve ki; a végül is a sikertelennek mondható pályát így kommentálja: „költő tevékenysége éppen a milléniumi optimizmus éveire esett, Szabolcskát felmagasztalták, őt elsüllyesztették”. Az apa, Székely Sándor (1870-1936) sem az értelmiségi ranglétrán, sem a költészetben nem jutott odáig, mint a Rédiger-nagyapa, jóllehet ő is az unitáriusok kolozsvári kollégiumában tanult; három gimnáziumi osztály elvégzése után, tizennégy évesen hazahívták, gazdálkodni. Szabédi László oldalakon át írja le apja csendes tragédiáját – és mindazt, amit neki a (magántanulóként) hat, pontosabban bizonyítvánnyal igazolhatóan csak öt osztályt abszolvált, tulajdonképpen autodidakta értelmiséginek a családon belül köszönhet és felróhat a fiú. A tizenhat éves korában a szabédi mester mellett segédtanítóskodott Székely Sándor immár mint (1913-tól) kolozsvári vasúti kistisztviselő Diderot-t, Platont, Spinozát, Hume-ot, Reousseau-t, Kantot, Schopenhauert, Eötvöst, Kossuthot, Somló Bódogot olvasta, Shakespeare-ből, Madáchból jeleneteket szavalt, kedvenc költője azonban Petőfi volt. Fiatal korában maga is írt verset.

Szabédi László szerint „pompásan, de kissé retorikusan verselt, sok epigonnál jobban; volt is valami állandó sértődöttség a családunkban – a nagyapám s az apám érdekében – az érdemtelen mellőzöttség miatt”. Ugyan-ebben a családra részletesen kitérő önéletrajzi pótlásban a gondolkodó Szabédi megértéséhez rendkívül fontos információt találunk: „Kollégái körében [ Székely Sándor] nem talált hozzá hasonlóan széles érdeklődésű embert, s így igen korán gyermekeit tette meg vitatkozó feleknek, elsősorban éppen engemet, aki már gyermekfővel olvastam egész könyvtárát. Elmondhatom, hogy többet tanultam apámtól, mint összes tanáraimtól együttvéve. Hihetetlenül élénk szellem volt, mohó tudásvágyának azonban korlátokat szabott tipikusan kispolgári világképe. Minden új érdekelte, élete végén is; Rutherford s Einstein népszerű formában írt könyveit lázas érdeklődéssel olvasta, lelkesedett Le Dantec monista filozófiájáért (ezekkel én ismertettem meg).” (És itt a korra jellemző kitétel következik – az idézett önéletrajz s a „pótlás” ugyanis hivatalos célra készült: „De jellemző – írja Szabédi 1950. október 1-jén –, hogy a marxizmust csak hírből ismerte [ ...] s nyilván összetévesztette a fouriérizmussal.”) Szabédi Lászlót és nem csupán az apát jellemzik azok a sorok is, amelyek az első világháború utáni hatalom változásról, a „nagy törés”-ről, Székely Sándor magyarságtudatáról szólnak. „Iskolába járatott, de az impériumváltozás után tanácstalanul, hiszen a magyar nyelvű iskolázás megrekedt a diplomát nem nyújtó középfokon. Másrészt (ezzel szorosan összefüggve) az elhelyezkedési lehetőségek megcsappantak. 1920-ban felesküdt a román államra, s erről beszélni sem szeretett. Esküjét megalkuvásnak érezte, s emlékszem egy reám rendkívül mély benyomást tett beszélgetésünkre, melyben a maga példájával óvott, hogy soha az állam szolgája ne legyek, mert az ember az állam szolgálatában elveszti függetlenségét. Az érvelés kitűnő volt, csak éppen arra a kérdésre nem tartalmazott választ, hogy hát mi legyek. Nacionalista volt tehát, de egyben humanista is. A XX. század nacionalizmusának jelentéseit értetlenül figyelte. Nem egyszer mesélte el, hogy az ő gyermekkorában (tehát a múlt század 70-es és 80-as éveiben) milyen más volt a magyarság és a románság viszonya: „Szabéd magyar legényei ha táncot rendeztek, meghívták a szomszédos Rücs román legényeit, s a kezes az ünnepiesen fogadott vendégeknek a legszebb, legügyesebb, legjobb táncú leányokat adta kezére. Megfordítva is ugyanez történt.”

Az édesanya, Rédiger Emília (1873-1963), aki 1907. május 7-én szülte meg második fiát, Lászlót, nem vált ilyen legendás figurává, illetve egészen másképp lett az. Az „önéletrajzi pótlás” az apának tulajdonítja a hat gyermek (Ilonka, Sándor, László, Piroska, Irénke, Rózsika) felnevelését, a mamáról így emlékezik meg: „... a háztartás gondjai szegény gyámoltalan anyámra szakadtak, akinek végtelen élhetetlenségéről ma is legendák szállanak a családban. De helytállt, megküzdött a szegénységgel. Mindennap nyolc szájnak adott enni; nyolc személyre adott tisztát, s varrt, foltozott”. Még egy helyen bukkan elő alakja – ott, ahol Szabédi a vallással való kapcsolatát „igazolja” (1950-ben). „Hát az anyám serényen imádkoztatott is minket minden lefekvéskor, de mi igen korán divatba hoztuk a néma imádkozást, amely aztán rohamosan nem-imádkozássá fajult. Az asztali áldással is hasztalanul próbálkozott, az apám nem szerette. (Mi sem.) Az apám ugyanis antiklerikális volt.” (Antiklerikalizmusa, magyarázza az író-fiú, elsősorban a „szent szoknyások” ellen irányult, de a „pohos” protestáns papokat sem kímélte. Gyermekeit azonban nem nevelte tudatosan ateistává.)

Ez a leírás főként a kolozsvári évekre, a Lázár utcai családi házban megéltekre vonatkozik. A sáromberki és zernesti (fogarasi) vasutas-évek a szülőföldhiányt körüljáró rádióelőadásban jelennek meg. A történelmi Maros-Torda vármegyéhez tartozó, akkoriban ezer lakosú magyar községben a Teleki grófok birtokán dolgozó uradalmi cselédek közt akadtak románok is, ám ez a környezet nem lehetett hatással a kisgyermekre – az állomásfőnök nem a faluban lakott, a családnak nem volt tulajdonképpen köze Sáromberkéhez. „Külön világban éltünk, külön törvényeknek voltunk alávetve. Ha behunyom a szememet, az állomásépület előtt hatalmas fenyőfákra emlékezem, a síneket látom magam előtt, amint bizonyítják a geométriai tételt, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak. Szinte ezeken a síneken tanultam meg járni.” A zernesti állomás, ahová négyévesen került, szintén kívül esett a falun, minthogy azonban Szabédi (Székely) László itt kezdte iskoláit, Zernestről már nem csupán a sínpár vésődött be emlékezetébe. Iskolába menet a 2000 méter fölötti Királykővel nézhetett szembe, Törcsvár felé a még magasabb Bucsecs emelkedett. De nem a földrajzi táj mássága az igazán fontos, hanem az összehasonlíthatatlanul mozgalmasabb emberi világ. „Hatalmas cellulózgyár foglalkoztatta a munkások és tisztviselők százait, tanítónők egész raja oktatta a gyönyörű állami iskolában a román meg a szász gyerekeket. Persze magyarul. Én, amíg Zernestre nem kerültünk, nem is tudtam, nem is gondoltam volna, hogy másképp is lehet beszélni, mint magyarul.” Az emlékezés itt valósággal novellába vált – probléma-közelbe kerülünk egy beszélgetésfoszlány kommentárja révén: „Alighogy Rekker elmegy, kérdem Brancsottól: Ti hogy beszéltek? – Németül, azt mondja. – Németül, nevetek, hiszen a németek is csak magyarul beszélnek. – Nem, azt mondja Brancsott, németül. – Á, mondom én, hiszen németül nem is lehet beszélni. De Brancsott erősíti, hogy ő tud. Mind erősíthette, előttem világos volt, hogy csak a magyar szónak van értelme. El is határoztam, hogy bebizonyítom neki. Közben bementünk az osztályba. – Idenézz! mutattam az asztalra, az asztalnak hogy mondják németül? – Tisch, feleli. – Na látod, diadalmaskodtam és megfogtam az asztal sarkát. A magyarok azt mondják neki, hogy asztal – és asztal is! Az asztalt azért hívják asztalnak, mert asztal. A kétnyelvű Brancsottban úgy látszik, megingott a Tisch bizonyossága, ránézett az asztalra, s habozva mondta: csakugyan asztal.”

A dolgok ilyetén való gyermeki elintézése ellenére, a kisiskolásban ekkor kezdett kialakulni az érzés, hogy ők tulajdonképpen nem otthon laknak, hanem „egy már-már unalmassá váló vendégeskedés” részesei; „lehetetlen volt nem vennem észre, hogy mi egészen másféle emberek vagyunk, mint a zernestiek. Még ruházatunk is más volt, mint a Brassóból öltözködő szászoké meg románoké. A beszédünk is. Sokszor javítottam ki egyik-másik gyereknek egyik-másik szavát. Beszéd- és értelemgyakorlatok alkalmával valósággal tündököltem a Pfaffok, Brancsottok, Teleánok stb. között. Mivel pedig sokáig nem is tudtam, hogy ők nem magyarok, hamar megérlelődött bennem, hogy nálamnál okosabb gyermek nincs is egész Zernesten.”

A „vendégség” 1913-ban ért véget és kezdődött a kolozsvári – álom. Székely Sándort, saját kérésére, áthelyezték Kolozsvárra, ugyancsak az államvasutak kötelékében, az üzletvezetőségre, kishivatalnoknak. A család első itteni lakása, egy városszéli bérházban s az unitáriusok iskolája: akár természetes, hétköznapi valóságnak számíthatott volna. A Zernesten még mindent tudó gyermek nem így élte meg a változást, sem a kolozsvári utcán s a bérházban (ahol mindenkinek köszönni akart), sem az osztályban. „A tudás, melyben Zernesten valósággal tobzódtam, lassanként az osztálytársak és a tanító közös titka lett. Olyan véghetetlenül rosszul éreztem magam Kolozsvárt, hogy végül már nem is hittem el, hogy Kolozsvárt lenni valóság, hanem, először habozva, de aztán a bizonyosság erejével, úgy határoztam, hogy mindezt csak álmodom. Csak álmodom az iskolát, a főteret, a Szent Mihály-templomot, s a Mátyás király szobrát. Vártam a felébredést, csak azt nem tudtam eleinte, hogy hol fogok felébredni, Zernesten vagy Sáromberkén. Mire aztán rájöttem, hogy mégsem álmodom, arra is rá kellett jönnöm, hogy bizony álmodik nálunk az egész család, álmodik az anyám is, álmodik az apám is. Alig egy évig laktunk Kolozsvárt, akkor az apám egy kis házat vett a hóstátban, s oda zárkózott be a család, hogy nyugodtabban álmodhassunk. A kaput ugyan se nappal, se éjjel nem zártuk kulcsra, de ami a kapun kívül történt, azt mi csak egy lyukon keresztül szemléltük, nem vettünk benne semmi részt. Úgy éltünk Kolozsvárt, mintha nem is Kolozsvárt éltünk volna, a kapun belül az apám fákat ültetett, az anyám virágokat, s ez a kis telek, ma már világosan látom, csak telekkönyvileg tartozott Kolozsvárhoz, lelkiekben szervesen folytatta azt a szabédi telket, melyet az apám azért adott el, hogy a gyermekeit Kolozsvárt neveltethesse. Amíg gyermek voltam, nem tudtam, de most egész világosan áll előttem, hogy én a gyermekkoromat tulajdonképpen nem Kolozsvárt töltöttem, ahol – egyik barátom helyes megjegyzése szerint – máig is csak statisztikai adat vagyok, hanem egy légies, irracionális mezőségi faluban, ahol pedig tizenkilenc éves koromig nem is jártam, de amely az apám és az anyám emlékein keresztül állandóan körüllebegett, Szabédon.”

Így kerekedik ki a metafora, az álmodott szülőföld képe. Így és itt kezdődik a tagadások kora, majd az építkezésé – továbbra sem szabadulhatva a rontástól.


* Az újabbkori erdélyi magyar irodalom egyik leggazdagabb és ugyanakkor talán a legtöbb titkot rejtő életműve a Szabédi Lászlóé (1907-1959). A költő, prózaíró és tudós Szabédi életének és halálának megfejtéséhez az „otthon” motívum elemzésével juthatunk közel. Egy készülő Szabédi-könyv itt olvasható fejezete próbálja ezt körüljárni egy mindmáig közöletlen Szabédi-vallomás felhasználásával. Ez a fejezet egyúttal tiszteletadás a Forrás szülőföld-számát szerkesztőknek. (K. L.)