Fáradt folyók az ősz alatt
ígérnek tán késői boldogságot.
Taposták nők a partjukat,
szeszélyek, tébolygások.
A csillagok már mind kihűlve délen,
süketnéma a fűz, mert lombtalan,
de érzéseim újra élem,
de lábam nyoma nem fakul,
húsz évem nem lett nyomtalan.
Sárgán a víz előre lendül,
tán vonzza ismeretlen gyűlölet?
Te gúnyt űzöl a szerelemből,
későn, akár egy tréfát, neveted.
Jártam én mű-nap alatt fény-úton
és esküvésem eregettem szélnek,
de az erőtlen szívek, én tudom,
fabatkát érnek,
akár a hamis pénzek.
Boldogság?
Megbocsátok már neked,
nemesen megítéllek.
Az emberek, ha bánatot nem érnek,
szegények, mint a meddő özvegyek.
(Ford.: Nagy László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése