Sercegve sűrűdnek a rögök.
Az udvarunk földje göbörödött.
A bokrokba már beült a hideg.
Az ágakon dérlángok lengenek.
A kocsikról holt-erdők tagjait
zord, faklumpás legények cipelik,
s hogy ringatják ölükben a fákat,
a csonkított erdők megbocsátnak.
S míg a sok fejszecsapta bűnjelet
ölekbe rakják a pólyás kezek
egymásra fektetve a másikat,
kályhánk éhesen rájuk tátogat.
Favágónk a kecskelábú bakon,
mint szakállas szatír a kínpadon
fűrésze fogát ráspollyal reszeli
s örömmel hagyja úgy üvölteni,
hogy az ijedt kapor száraz feje
minden hajával megborzadt bele,
és könyörgőn az égre esdenek
a dermedt-ujjú rémült ágkezek...
Fent sovány varjú ült az ághegyen
s lakatosfente fejszém éhesen
mint ki három napja szikrát sem evett
a tönkből bő falással étkezett.
És mintha pénzért sújtó vad kezet
kérlelne kint a fészkes tölgyesen,
- tán bükkirtás kínját hallotta még -,
öcsém a rönkre tette kézfejét,
de a fejszém a csonk-derékba szisszent!
Az éhes varjú magasba libbent,
s keringve nézte, milyen jó falat
a véresen lötyögő ujjdarab...
(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése