Minden kornak, de különösen a nagy átalakulások korának, mint amilyen a miénk, megvan a maga szókimondó, leplet lerántó megnyilatkoztatója, legyen az filozófus, költő, vagy képzőművész. Mindig akadnak alkotó lelkek, akik nem tudják az átélt és meglátott igazságukat magukba zárni, szépíteni, vagy enyhíteni, akiknek benső parancs: híven és nyíltan visszatükrözni azt, ami bennük lázong és ami ilyképpen koruknak is hű tükre. Ha valaki végigolvassa Henry de Montherlant legújabb könyvét, mélyen megrendül és átérzi a mai fiatalság titáni lelki küzdelmét maradandó értékekért és a bennük való hitért! Ez a könyv csakugyan nem szépít: bátran kimondja benne az író fájdalmas felismerését: minden vágyak örök kielégíthetetlenségre kárhoztatottságát.
Henry de Montherlant a fiatal francia írónemzedék egyik legizmosabb tehetsége. Különösen az Álom (Le songe) című regénye tette ismertté nevét. Jelen könyvében, bátran felveti a kérdést: mi érték lehet ebben az életben, miután én még vágyódhatnám? És lelkének könyörtelen felelete igen lesújtó, szent Teréz mondásának igazában hisz: Notre désir est sans reméde. Azt, amit még el nem értünk, azután fáj a szívünk, az pedig, amit elértünk, elvesztette számunkra az értékét. Mit tegyünk?! Vágyódunk az igazság után. De hát kinek van igaza? Korunk egyik legigazabb férfiúja Romain Rolland tántoríthatatlanul a béke és az erőszak nélküliség álláspontján őrzi az igazságot. Montherlant tisztelettel hajol meg alakja előtt, de lelkéből felzúg a kérdés: hát azoknak, akik az ellenkező úton haladnak, nem lehet igazuk?! Hát azok nem ugyanazon élet megnyilatkozásai?! Mindenkinek mindig igaza van, ehhez a megdöbbentő meggyőződéshez jut el Montherlant, mert hisz mindenkiből az élet beszél és az élet minden hang együttese, az élet örök változás, mozgás. Tolsztoj érdekes naplófeljegyzését idézi ehhez Montherlant: Jónak, rossznak, okosnak vagy ostobának tartani az embereket gyakori tévedés. Az ember hasonlatos a folyamhoz. Mozgás és minden lehetséges benne. Ostobából okos lesz, rosszasága jósággá és gyakran tapasztalhatjuk az ellenkezőt is. Épen ez az, ami az emberi nagyságot alkotja. Nem ítélhetünk felette, mert mialatt elítélnők, már mássá is lehetett... Még csak azt sem lehet kimondani: én őt nem szeretem, mert alig, hogy ezt kijelentettem, érzelmem már meg is változhatott irányában. (1895—1899.)
Nincs megállapodás, nincs maradandó érték, ez Montherlant igazságkeresésének eredménye. Ha valakiről nyilatkozik, mindig hozzáteszi tehát: ez ebben a pillanatban a véleménye róla, lehet, hogy a következő pillanatban mind ez már nem fedi álláspontját. Jellem, hírnév, dicsőség, mind hiú csak-szavak. Egy pillanat sem hasonlít a másikhoz, az élet folyton halad. A fájdalmas, az örök emberi csak az, hogy ebben az eliramló változó létben az ember lelke lényegben ugyanaz marad: „Tudjuk előre lelkünk rezgéseit, a hibákat, amiket százszor elkövettünk és amiket újabb százszor el fogunk követni, az ezerszer elmondott szavakat, amiket újabb ezerszer el fogunk mondani. Azt mondják az utazás változást hoz gondolatainkba! Épen ellenkezőleg. A vándorélet még erősebben érzékelteti, hogy képzeteink el nem hagynak, hogy lelkünk mennyire, azt merném mondani, helyhez kötött.”
Montherlant könyve telve van fájóan igaz önvallomásokkal. Ezek helyenként megdöbbentő erővel hatnak az olvasó lelkére, de természetüknél fogva ismétlésekhez vezetnek, amik a könyv olvasását fárasztóvá teszik. Számos kritikusa azzal is megvádolta, hogy ez az őszinteség végül is mesterkéltté lesz és tény igaz, hogy itt-ott majdnem úgy látszik, mintha a fiatal francia író tetszelegne szerepében: a minden vágyak hiú-voltának hirdetésében. Igazi értéke ebben a könyvében is a költő munkája. Szebbnél-szebb képek fonják át ezt a komor tartalmú, sokszor nehézkessé váló könyvet és nem egy részletében valódi műremekké emelik. Különösen a Peregrinus halála című részlet vall nagyszerű alkotó erőre. Ez a középkori filozófus tudvalevőleg, hogy nevét megörökítse, elhatározza és kihirdeti: négy év úfelgyújtja önmagát. Egész valója csüng az életen, szereti a földi létet, de örökkévalóságot akar szerezni nevének s ezért véghez viszi tettét, máglyát gyújt és eltűnik a lángokban. És az utókor vajon, hogy emlegeti: hősként, amint ő remélte? Ah, dehogy, bolondként! S igaza van?! Hát gyerekjáték saját hírnevéért önkényt máglyára állni?! Vagy talán hősiesség?! Ki felel erre?!
Abban a nagy hitetlenségben és mindenben, csalódásban, ami ezt a könyvet betölti, marad Montherlant számára valami vigasztaló. És ezt a vigasztalást jellemzően a művész öntudata kelti benne. Nemo contra deum nisi deus ipse. Ha ilyen örökké hiábavaló vágyódásra van is kárhoztatva, önmaga okozza szenvedéseit és azért ezek a szenvedések csak elmélyítik alkotó lelkét. Hisz Montherlant szerint alig marad más érték ebben az életben, mint a költő varázsereje, csapongó képzelete: la féerie, amint ő nevezi.
Az érdekes az, hogy amellett a nagy tisztelet mellett, ami lelkét a költő művészi alkotó ereje iránt eltölti, Montherlant könyvében is megtaláljuk a ma igen gyakran megnyilatkozó ellenszenvet minden csak művészi írással szemben. Ennek a könyvnek a célja szintén nem művészit alkotni, hanem kikiáltani a fájó igazságot. Leleplezni minden hamis idealizmust és meglátni az életet, meglátni és szembenézni vele. Az igazi költő sorsa meg utoléri, amikor a könyvében értéket mégis csak a kifejezés nagyszerű erejével nyújt és nem az igazával. (Pozsony)
(Forrás: Korunk 1928. febr.)
Megj.: Henry de Montherlant (1895-1972) francia író, drámaíró
Megj.: Henry de Montherlant (1895-1972) francia író, drámaíró
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése