Új Aurora

 

MIPSz Almanach az 1923. évre. Szerkesztette dr. Dobai János. (Pozsony, 1923.)

Elszakított testvéreink szava szól hozzánk e könyvből, mely elsősorban Petőfi szellemét köszönti, de egyben a képzelet és emlékezés másfajta virágaival sem fukarkodik. A címe szinte varázskulcs, melynek érintésétől feltárul az idők kapuja s az olvasó elé a serkentő példák egész sorát idézi. Kisfaludy Károly és társai becsvágyó lelkesedésének tüze lobog föl előttünk, melynek fényénél íme most gond sújtotta véreink gyülekeznek. És ki merné kérdezni, hogy lesz-e elég erejük követni a száz év előtti próbát. Szép könyvök, mely külső kiállításában is méltó az indítékhoz, minden sorával elárulja, hogy írói hű gondozói az árván maradt oltárnak.

Zrínyi, Széchenyi, Petőfi, Madách és Gárdonyi alakjai elevenednek meg tollaik alatt, vigasztalásul és erősítésül a sors csapásaitól lesújtott nemzedéknek. Versben és prózában, a szívhez és észhez szólva ápolja e tartalmas kötet lelkes gárdája a jobb jövendő egyedüli zálogát: a megértés és összetartás gondolatát. Tanulmányok, mesék, novellák, könnyebb és nehezebb fajsúlyú költemények váltogatják egymást azzal a nemes célzattal, hogy legalább nyelvünk szépségeinek varázsa enyhítse némileg azt a mindnyájunk lelkét emésztő, fájó sebet, melynek gyógyulását oly nehezen várjuk.

A Dobai Jánostól évkönyv módjára szerkesztett, Petőfi arcképével díszített s a magyar nőknek ajánlott kiadványban a naptári részen kívül harminchárom szerző negyvennyolc közleménye köti le érdeklődésünket. Köztük a szerkesztő öntudatosságát dicséretesen jellemző előszó s a centenárium alkalmából írt sorai és Zrínyi szellemét idéző, meg Gárdonyira emlékező avatott cikkei mellett egyebeken kívül Ölvedi Lászlónak, a pozsonyi Toldy-kör pályázatán jutalommal és Aixinger Lászlónak dicsérettel kitüntetett Petőfi-ódái teszik becsessé az alkalomszerűség jegyében fogant kötetet. Az itt említettek, továbbá a költői kísérletekkel szereplő Szeredai-Gruber Károly, Horváth Dani, Kersék János és Wallentinyi Dezső egyszersmind az Évkönyv legbuzgóbb, legtöbb darabbal szereplő munkatársai. Verses műveik – bár formában és hangban lépést tartanak a fejlődés újabb irányával s érzésben és tartalomban is simulnak a jó értelemben vett korszerűséghez, - lélekben hű letéteményesei a tisztes hagyományoknak.

Hasonló elvi alapon állanak műveik bizonysága szerint a kötet többi verselői. Holly Jenő, Tamás Lajos,Borka Géza, Simon Mihály, Pál Imre, Sziklay Ferenc, Szíjj Ferenc, Telek A. Sándor, Bézay Zoltán. Különben, hogy miféle vizeken eveznek, az kitűnik Kersék Jánosnak Öreg hegedős című, ihletforrásában a Vén cigány-ra emlékeztető verséből:

Dévény kapujánál betört a nyugat,

Ami szép volt, mindent megtagad;

Amit mi imádtunk, mindent legyaláz,

Új eszmék a dalban: mámor, pompa, láz.

A jövőben bízó költő azonban nem esik kétségbe, mert noha érzi az idők súlyát és sorstársaira gondolva a Ráchel siralmát visszhangzó, Mária menekül felírású költeményében Heródes korának képe is megborzasztja lelkét, nem válik kishitűvé és bátran hirdeti, hogy „Nem fúlhat a vérbe: az Ige, az Eszme”.

Az Évkönyv többi derék közleményei vagy a céltudatos ismeretterjesztés szolgálatában állanak, vagy szórakoztató olvasmányok, főképp novellák. Szerzőik helyzetéből s magyar lelkéből sarjadzó közös vonások jellemzik az Évkönyvnek többnyire igen élvezetes írásait: faji öntudat, az anyanyelv szeretetteljes kultusza, csüggedést nem ismerő erős hit és önbizalom. Olvastukra lelkünket valami jóleső melegség járja át, melynek hatása alatt megnyugvással érezzük, hogy szenvedéseink túlsó osztályosai méltósággal viselik sorsukat s hogy kezükben jó helyen van a fenyegetett magyar műveltség zászlója. Hálás, testvéri köszönet érte mindannyiuknak!

Baros Gyula

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.