Dóczy Jenő: Narkisszosz

Narkisszosz: Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

A Nap-Isten tüzes szekere lángsugarat szórva, sistergő morajjal zúdult be az okeanoszba. Héliosz fáradt paripái már a hűs habokat szelték, mikor a sárgás-vörösre izzadt kerekek visszfénye még mindig ott táncolt az ég alján heverésző felhőkön s rózsaszínű vérrel frecskelte be a szent liget százados tölgyeinek lombkoszorúját. Esteledett, az utak homályba borultak. Halk sóhajtás rezdült át az erdőn, a gallyak között, panaszos vagy megkönnyült nyögéshez hasonló, az éjszakára készülődő természet hangja, mely ezerféle elülni készülő, apró mozgás neszéből verődött össze.

A rózsaszínű szürkület hanyatló világánál kiterjesztett, harmatos szárnyakkal szótlan csendességben szállott alá az éj. A liget szélén őrt álló ciprusok csillogó meze lassú átmenetel koromszínűre vált, a fenyők sudara megnyúlt s a tölgyek lombjaiban – mint csiga-biga szarvai – visszahúzódtak a gallyak és levelek, az ágbogas koronák elvesztették gömbölyűségüket, széles, szabálytalan, fekete foltba lapultak.

Egy darabig mély hallgatással pihent az erdő. De a sötétség és a csend sokkal várakozóbb volt, semhogy meg ne szülje a maga külön életét. Csak még korán volt. Még várni kellett. Hadd pihenjen kissé az élet a nappal után. Hadd érjen az éjszaka, hadd sűrűsödjék a homály, feketüljön a sötétség, teljék, erősödjék a csillagok fénye.

Csönd, csönd, álmos nyugalom, pihentető hallgatás.

Egy bagoly rebbent ki hirtelen odvából. Suhogó szárnyakkal keringélt körül, majd újra eltűnt a lombok között. Mintha csak megadta volna a jelt. Dúgó bogarak, denevérek, a fák üregeiben rejtőzött éjjeli madarak vágódtak a kipihent csöndbe, zegzugos kanyarulatokban szeldesték a langyos levegőt. S egyszerre - - - halkan, finom, zizegő muzsikába kezdett a tücskök kórusa, a zene mind jobban, jobban erősödött, hullámozva terjedt a harmatos füvek és vadvirágok fölött, melyek nyitott szájjal hallgatózva kilehelték gyöngéd illatú lélegzetüket. A tücsökcirpelés egyre nőtt, hullámzott, a harmat és a virágillat szállott, mint hosszú, hosszú sóhajtása a boldog szerelemnek; a hunyorgó csillagok káprázó gyönyörrel hintették fényüket a lombokra, melyek hirtelen újra megteltek, nekigömbölyödtek. S egy karcsú ciprus oldala mellől kikandikált a Hold. A Hold! Kíváncsian és némileg türelmetlenül vajon rendben van-e már minden? Szelíd szeretet és derűs jóság sugárzott széles mosolyában, amint szemlét tartott az ő világán. Meghallgatta a tücsökzenét (ó, hogy rákezdték egyszerre ezek a buzgó kis muzsikusok!), beszívta az erdőnek harmattól terhes illatát, elgyönyörködött régi barátai pompás lombkoronájában s elégült örömében csillogó ezüstöt öntött a ciprusok vértjére. Mindent teljesen rendben talált, mindenki helyén volt. Előbújt tehát p is ciprusa háta mögül, ledobta könnyű felhőfátyolát s méltósággal, lassan, teljes ragyogásban indult fölfelé, helyére az égen. Mint egy királynő.

Az éjszaka képe most teljesedett ki. Csodálatos, szelíd összhangban indult meg újra az élet. A zajtalan hangok, testetlen mozgások, fények és árnyékok egymásba folytak, az élet ezernyi éjjeli jele nagyszerű mozgalmas hallgatásba olvadt.

Minden készen volt.

Mint vesztett boldogság fájó panasza hangzott föl ekkor az erdő mélyén egy gyönge síphang. Szava hosszan, fájdalmas remegéssel szólt. Annyi nyugtalanító keserv zokogott elnyújtott dalában, hogy a fészkeikben alvó madarak is megborzongtak álmukban, fejüket jobban szárnyuk alá dugták s közelebb bújtak egymáshoz.

A titokteljes sípszó egyszer szólt. Hangja erősödött, folyton feljebb-feljebb haladt a hangok lajtorjáján, remegő lüktetése megtöltötte az erdőt, mint egy társtalan sikoly az éjszakában. Egyszerre elhallgatott. Kifáradt talán, vagy kilátástalannak érezte, hogy másokkal megértesse fájdalmát? Nagy elszabadult csend támadt nyomában, az erdő megkönnyebbülten felsóhajtott. Kisvártatva a másik oldalról hangzott fel a sípszó. Most már a feledés megnyugvása áradt a méla hangokból, békés, szelíd, ereszkedő melódiája, mint jótékony harmat hullott a füvekre, mint langyos szellő simogatta a fák leveleit. A madarak föléreztek rá puha fészkükben, csőreikkel megborzolták tollukat s közelebb simultak egymáshoz.

Majd mind a két oldalról egyszerre zengett fel a síp. Vidám, eleven trillákban szökkentek fel a hangok, füttyösen felelgettek egymásnak, beérték, megelőzték egymást, játszadozva kergetőztek, az egyik visítva fölszaladt, a másik gügyögve leereszkedett, szeszélyesen egymáshoz sodródtak, összeölelkeztek, csattogósan összecsókolóztak s boldog kettősben együtt egyszerre zengték be az erdőt.

Pajzán bakugrásokkal két fiatal szatír szökkent ki a holdsütötte tisztásra. Szemtől-szembe megálltak egymással a tisztás két szélén, nagy, kiálló gülüszemeik összebámulták, ugrásra készen vigyázta egyik a másikat. Hirtelen nagy csörtetéssel egy harmadik ugrott elő a bokrokból. Mókás billegéssel a tisztás közepire szaladt, összecsattogtatta kecskelábainak hegyes kis patáit s gyors perdüléssel két-három hengerbuckát vágott a süppedő pázsiton. Nosza odaszaladt a másik kettő is. Egymásnak rohantak, hangos visítással feldöntötték egymást, meghemperegtek a harmatos fűben, s összefogódzkodta ugra-bugra táncba fogtak, széles körben letiporva a buja pázsitot.

Innen is, onnan is felhangzott a közeledő sípszó s mindenfelől kecskeszarvú szatírkölykök rohantak elő féktelen jókedvvel. Hangos lármájuk betöltötte az egész pagonyt, felébresztette a források mélyén szendergő, fehértestű nimfákat, a patakok és csermelyek földalatti üregeibe húzódott najádokat, a fák és csepegő barlangok tündéreit:_ a driádokat és oreádokat.

És már jöttek is bájos csoportokban összefogózva, a stirinx szavára lejtve táncoló léptekkel. A színtelen lepel, mely végigömlött rajtuk, oly könnyű, súlytalan volt, mint liliom szárához tapadt harmatgyöngy. Fehér karjuk világított a holdsugárban, s kibontott, hosszú hajuk csillogott, mint selyemuszály.

Nagy hirtelenséggel dobok és kelepelők, csörgettyűk és hasas dudák kerültek elő a tölgyek odvas üregeiből s a fehértestű nimfák embernemlátta táncba kezdtek a szőrös lábú, barna szatírokkal. Előbb mint lenge fátylak himbálózták át a magasfüvű rétet s mindegyik sarkában egy-egy hegyes fülű szatírkölyök ugrált. Majd gyorsuló pergéssel keringéltek, rohanásztak, fejüket föl-fölvágva, gömbölyű karjukkal a zene pattogó ütemére dobálózva. – A síp- és dudaszó mind erősebb, szinte siketítő hullámzással kavargott, a sokféle hang folyton emelkedő, feszülő zaja lázas nyugtalansággal töltötte meg a ligetet. Meredt szemű őzek és álmukból ébredt, pislogó mókusok csodálkozva bámultak a hajrázva rohanó, lüktető tömegre, amely most már úgy vonaglott a letaposott fűben, mint egyetlen százlábú, százkarú, csillogó testű élőlény.

De egyszerre, mintha varázsütés rántotta volna össze, minden tagjában megdermedt, megtorpant az egész kavargó áradat. A tánc hömpölygő gomolya megállt; nimfák, szatírok egymástól szétszaladtak, féktelen kedvük feszült daganatja egy pillanat alatt lelohadt, ámult, meglepett tartással bámult mindnyája előre. A tisztás szélén, a hold fehéres ragyogásában egy szürke szamár álldogált csöndes nyugalommal. Rajta egy nagy hasú, kopasz fejű öreg ült, mezítelen vállán kopottas párducbőr, oldalán degesz bortömlő; húsos kezében fenyőtobozzal díszített hosszú pózna, melyen leveles szőlőgallyak futottak végig. Az öreg derűs, elégedett arccal ült a füleit mozgató csacsi hátán s fél karjával egy barna fürtű, nyúlánk növésű fiúra támaszkodott, aki zavartan állott mellette. Az ő vállaira is valami sárgás szőrű állatbőr borult, de szelíd domborulású melle szabadon ragyogott a holdfényben; karcsú nyakán, mint finom faragású oszlopon biztos tartással ült csodálatos szépségű feje.

- Szilénosz! – morajlott végig a meglepetés szava a nimfák, szatírok moccanás nélkül ámuló tömegén.

Az öreg szatír jóságos, borízű kacagással zötyögtette magát a szamár hátán.

- Én vagyok, én vagyok. És íme hoztam nektek valamit. Egy ifjú pásztort. Eltévedt szegényke, elvesztette juhait s étlen-szomjan bolyongott a hegyek közt, míg én rá nem akadtam. Nosza, készítsetek neki enni-innivalót, frissen fejt tejet, vagy mézédes bort, sonkolyos mézet, pirosra ért gyümölcsöt, ropogós ürücombot. Fogadjátok szívesen, szeressétek, ne féljetek tőle. Félig-meddig ő is közibétek való. Anyja a nimfa volt: szegény Liriopé. Hiszen ismertétek. Őt magát meg Narkisszosznak hívják. Narkisszosz! No, gyertek hát, gyertek közelebb. Segítsetek leszállani szürke paripámról.

Mint mikor a rózsaszín bőrű kis malacok meghallják a gazdasszonyuk hangját, amint piros kukoricát csörget, úgy rohantak oda visító, sikongó törtetéssel, egymással versenyezve, hogy melyikük ér hamarább oda. Lekapták az öreg szatírt a szamár hátáról, tolakodva közrefogták őket s vitték, sodorták magukkal a tisztás közepére. Száraz gallyból nagy hirtelenséggel tüzet raktak s két szatírkölyök a földre hasalva, teli pofával fújta, élesztette a lángot, míg csak a gomolygó füstből tűznyelvek nem csaptak föl az égre. Széles, pohos tömlőkben cipelték elő a színarany édes bort s hordták, egyre hordták a habos, frissen szűrt tejföl illatoz amforákat s a mindenféle drága ennivalóval tetésen megrakott kosarakat. Egyre rakták a tüzet, hogy magasra lobogjon s a ropogó tűz mellett nagy lakomát csaptak, ettek-ittak, míg csak el nem teltek étellel, itallal. Hangos, nagy jókedvük az eget verdeste.

II.

Egyik nap múlt, múlt a másik után s Narkisszosz boldog életét nem zavarta semmi. A forró napokat ott szundikálta végig a nimfák hűvös barlangjában, hova csak bágyadt, tört sugárban jutott el a verőfény, éjjelente meg ott hancúzott magafeledt táncban nimfákkal, szatírokkal a liget tisztásán. Tündérkezek gondoskodtak ételéről-italáról, tündérkezek babráltak göndör fürtjei közt, vízinövények kékszirmú virágját, csillogó csigákat szőve szöghajába. Becézték, kedvében jártak, hízelegtek neki. szerették. Nem győzték dicsérni szemtől-szembe formás, nyúlánk növését, hajlékony derekát, rugalmas izmait, melyeken ernyedt állapotban is játszottak az izmok. – Mikor édes szenderrel aludt a barlang puha, tengerifű ágyán, egymás után hozzálopódzkodtak, s leheletes csókkal érintették selymes szempilláit. Némelyikük annyira ment, hogy álma közben cuppanósan szájon is csókolta, s ha ilyenkor duzzogva fölébredt, s elkapta a nimfát, visítástól, csobogó kacagástól csengett a mély üregű barlang.

Mióta a kecskelábú, pajos szatírok durva csínyjei elriasztották a környékbeli népet a szent liget tájáról, azóta a nimfák nappal is kibátorkodtak barlangjaikból s a nap nagyobb részét kint töltötték az erdei utakon csatangolva, vagy a lombok sátra alatt a rájuk eső fényfoltokban sütkérezve. Gyönge bőrüket fátylakkal óvták a nap hevétől és sűrűn bemerítkeztek a patakba, hogy a habokban fölfrissüljenek. Ilyenkor Narkisszosznak kendőt kötöttek a szemére, vagy ha ez se volt elég, hajlékony, de szívós kúszónövényekkel odakötötték egy fiatal bikkfa törzséhez, hogy ne láthassa a fürdőző lányokat Narkisszosz tettetett haraggal, játékos dörmögéssel tűrte a nimfák pajzán szemérmeskedését s bár domború mellkasának egyetlen rátásával széttéphette volna kötelékeit, nem moccant s még finomszabású fejét is elfordította, hogy ne lásson. De mikor a türelmetlen nimfák vizet fröcsköltek rá s a hajladozó nád buzogányát leszaggatva, megdobálták vele, csinált dühvel széttépte hálóját, lekapta szeméről a kendőt, s hatalmas szökkenéssel a víz partján termett. A nap izzó kemencéjében bronzbarnára égett, kihevült fiatal teste úgy zúdult a folyó hullámaiba, hogy szinte sistergett, mikor a hűs habok végignyalták forró tagjait. Mint egy szép, erős víziállat, magasra emelt fejjel, kevés, nagy lendületű mozdulattal szelte át a vizet s a nimfáknak nem volt idejük már, hogy izmos karjai ölelése elől meneküljenek. Hiába visongattak, hasztalan akartak kicsúszni erős fogású ujjaiból, melyekkel rákapcsolta magát kövérkés nyakukra, karcsú derekukra. Barna, csillogó teste úgy csüngött a nimfák fehér húsán, szomjas ajka úgy rájuk tapadt, mint valami nagy vérszívó nadály A habok fehér tajtékot hánytak körülöttük, csengő kacagással magasra szökellve.

De mindez csak a vér játéka, a pattanásig feszült fiatal izmok gyönyöre volt Akármilyen magasra szöktek is vére hullámai, s ha a fölgerjedt szenvedély féket törő tombolással zuhogott is elő boltozatos melléből, bent, keble mélyén a lélek lehunyt szemmel aludt. Az érzelem kínja és gyönyöre ismeretlen volt előtte. Nem tudott róla és nem vágyott utána.

- - - Volt a tündérek közt egy kicsi nimfa, a legbájosabb és legcsacskább Ekhónak hívták. A legfiatalabb volt mindnyája között. Egy tavaszi hajnalon született és a siető évek még nem ragadták el arcáról a hajnal szűzies pírját, mely ott mosolygott szelíd vonásain. Mélyvízű szemei színt váltó ragyogással csillogtak elő homlokának domború boltívei alól s tekintete mintha mindig hála és köszönetmondás lett volna ahhoz, akivel beszélt. Ha szólott, ajka édesen zenélt, mint égi hangszer. Szavai illatoztak érzései gazdag virágoskertjétől. A napsugár is boldog lehetett, ha meztelen nyakán játszadozva leple alá bújhatott s megcsiklandozhatta keble apró halmait. Leomló leple szemérmesen ölelte ringó csípőjét s féltékenyen őrizte hófehér teste ártatlan titkait. - - - - S mindez a tündéri kincs szerelmes odaadásban kínálta magát Narkisszosznak. Mintha csak mondta volna. „íme a tied, vedd el, pazarold el, tetszésed szerint.”

Előbb csak apró tüzek gyúladoztak benne, de a félénk vágy bíborát még eltakarta a szűzies szemérem hamvassága s csak szemeinek mélyvízű kútja alján izzott, parázslott leplezetlenül a belső tűz. Majd egy lángfolyóba ömlött a sok kigyulladt tüzecske, mely forró áradással rohant keresztül megtágult ereiben, megrázta, megremegtette, elkábította gyönge testét s lázasan kereste az utat, hogy kitörhessen.

Narkisszosz mindebből nem vett észre semmit. Szeme nem látta meg, mily forró, cserepes az ajka a kicsi nimfának a csókos szomjúságtól, nem hallotta a szerelem epedő sóhaját, mikor az remegő búgással feléje hajolt. nem látott és nem hallott semmit, süket volt és vak. Szíve csendben, nyugodt dobogással aludt s a félénk nimfa nem merte fölébreszteni álmából, mely vágytalan volt, mint a gyermeké.

III.

Narkisszosz néha félnapokon át elbolyongott a tikkadtan lélegző rengetegben, vagy a gyapjas hátú hegyek oldalán, fáradhatatlanul űzve a menekülő, rongyólábú vadat, melyet nyílvesszeje halálra sebzett. Szeme és keze biztos volt a célzásban, inas lába kitartó az üldözésben.

Egy ízben, egy rekkenő délután, épp ilyen vadászatról tért visszafelé, hátán cipelve egy megtört szemű agancsost, mikor a súlyos teher alatt tikkadozva, keskeny, fülledt völgykatlanba ért. Már épp le akarta dobni válláról a szarvast, hogy a buján illatozó vadvirágok, füvek puha terítőjén elnyújtózva fölfrissítve gőzölgő testét, mikor a völgy teknőjében, egy csillogó, kerek tavacskát pillantott meg, magasra nőtt páfrányoktól körülvéve. A tó vize tiszta volt és mozdulatlan, mintha tömör kristályból lett volna csiszolva.

Pár könnyű ugrással a tó partjára szökkent s szomjas mohósággal lehajolt, hogy tenyerével vizet merítsen magának. De amint a sima tükör felé nyújtotta karját, hirtelen ámulat fogta el s hangosan felkiáltott. -  Egy csodálatos szépségű ifjú nézett ki rá a mélyből. S amint Narkisszosz közelébb hajolt, az is közelíteni látszott. Soha nem látott még hozzá hasonlót! Mennyire más volt, mint a kecskelábú szatírok, vagy az esetlen, lomhaléptű pásztorok, kikre még régebbi életéből emlékezett. Nőies vágású arca alakjának fejlett férfiasságával megragadó kellembe vegyült; szemeiben lányos zavar szemérmeskedett, domború barna mellén, széles vállain izmos erő és öntudat feszült.

Mint valami varázslattól lebűvölten nézte, csak nézte a csodálatos jelenséget - - - elképedésében lecsúszott izzadt hátáról a pállott bőrű szarvas, tompa zuhanással a földre bukott s visszacsuklott fejének terebélyes agancsával összetörte a tó tükrét. A látvány eltűnt, elnyelte a víz, helyén széles hullámgyűrűk ringatóztak.

Narkisszosznak földbe gyökerezett a lába s szívét keserűség szorította össze. Kimeredt szemekkel mélyedt a vízbe, amely lassankint visszanyerte sima nyugalmát s ekkor a gyöngén reszkető lapon újra megjelent az előbbi alak. De Narkisszosz lelke tovább hullámzott. Mint valami vihar, támadt föl benne a gondolat, hogy ez a vízbeli ifjú ő maga, nem élő más, nem tündér, csak tükörkép. És szép! Csodaszép! Az öröm és a bámulat összefogóztak szívében, sebes, vad táncba kezdtek, majd szétrúgták szíve ájult falait. Térdre rogyott a szomjas, tikkadt ajkaival lassan, lassan közelebb, mind közelebb csúszott a tó tükrében remegő másikhoz, aki ugyanilyen szédült felindultsággal, tágra nyitott, sóvárgó szemmel emelte felé ajakát. – Vadméhek keringtek körültük bódult dongással a forró levegőben, a páfrányok tikkadtan lekonyult levelein sárga pillék csókolóztak, finom szárnyuk lázas lüktetéssel remegett a kéjtől. Narkisszosz egész testével elnyúlt a langyos füvön, karjait epekedve ölelésre nyújtotta, arca már majdnem a vizet érintette, s ajkai lihegve nyíltak kétfelé, mint kipattant bimbó. – Gyönge szellő suhant át fölöttük. A vízből kibámuló arc enyhén megremegett s egy kábultan hallgató sárga kis virág a parton a tó tükrére ejté érett, gömbölyded szirmát. A virágszirom alig észrevehető mozgással úszott feléjük, mint pici gazdátlan csónak, egyre közelebb ért s íme már ott ringatózott összehajló homlokuk boltozata közt. A két, egymásra lihegő ajak mintha ellenállhatatlan hévvel vonzotta volna magához, odalibegett közibéjük s lágy, illatos csókban összetapasztotta őket.

Narkisszosz akkor ocsúdott magához, mikor a víz hűvös habjai nyaldosni kezdték homlokát. Kábultan ugrott föl s megrázkódott. Mintha szabadulni akart volna a szokatlan kéjesen kínos érzésektől, melyek meleg hullámzással járták át egész testét, felkorbácsolták forró vérét s elkápráztatták szemeit. Tántorogva hátrált pár lépést, de mohó tekintete megint csak gyönyörű képmását kereste, aki épp olyan sóvár vággyal hajladozott feléje a mélyből. S ekkor valami vad elragadtatás vett erőt rajta. Vére fejébe szökött, vörösbarna pír ömlött el lüktető homlokán, izmai megfeszültek, mint az íj húrja az elpattanás pillanatában s egy hatalmas tigrisugrással rávetette magát a vízben megbújt párjára. - - A tó tükre ezer darabra törött, a habszilánkok magasra felporlottak, a fehér tajték messze kicsapott a partra s apró gyöngyökben tapadt a páfrányok széles leveleire. Narkisszosz izmos karjaival szenvedélytől elvakulva gyúrta, ölelte, markolta az üres hullámokat, melyek játékos csalfasággal csúsztak ki szorító öleléséből, negélyes pajzánsággal felsiklottak vállaira, hátba ütötték, hullámos hajába tapadtak s csengő kacagással gúnyolták tehetetlen szenvedélyét.

A hideg fürdő lehűtötte vérét, magához tért, egy szökkenéssel kiugrott a tóból s vállra kapva az elejtett agancsost, mint sebzett szarvas csörtetett el a sűrűbe.

De másnap újra ott volt. Kergette a vágya. Óraszámra elhasalt a meleg füvön s most már nyugodtabban, zaklató érzések nélkül bámulta a tó tükrében ringatózó képét. Nem győzött betelni látásával. Lassankint egész természetesnek vette, hogy az ő, ő maga, a csábos alak minden bűvölő szépsége az övé. De azért annyira új volt előtte boldog fölfedezése, hogy minden percben újra és újra elöntötte szívét az öröm. Közelebb hajolt hozzá, rámosolygott, karjának izmai simogató mozgásba húzódtak, ajka csókra csucsorodott, fölkacagott, boldog volt. De ha enyhe szellő rebbent ki az erdő sűrűjéből, s félénk futással végigszaladt a tó sima lapján, mely ilyenkor gyöngén megreszketett, Narkisszosz arca elborult, titokzatos hatalmak közellétét érezte, melyek féltékenyek az ő boldogságára. Mikor pedig naplemente táján hűvös, erősebb szél támadt s megfodrozta a tó vizét, Narkisszosz szinte futva menekült a partról, nem bírta ki kínokban vergődő, rángatódzó képmása látását. Szaladt, rohant, az erdő lombjai közt titkos nyögéseket hallott s olykor mintha elfojtott kacagás vágódott volna fülébe. Mindenütt láthatatlan ellenségek vették körül…

Édes titkát nem árulta el senkinek. Nem szólt, hallgatag, magába zárkózott lett s a nimfák hiába ostromolták kíváncsi kérdéseikkel. Kedveskedésük ingerelte, csacsogásuk zavaros lárma volt fülének; naphosszat egyedül bolyongott, minden érben, csörge kis patakban képmását keresve. S szerelmes lábai újra és újra a völgyi tavacskához vitték.

Amerre ment, Ekhó, a nimfa mindenütt nyomába igyekezett. Leste a szavát szegényke s epedő búgással hajolt volna felé. Narkisszosz valósággal menekült előle. Ha ki nem kerülhette, közömbös, majd türelmetlen szavak jégesőjét hullatta a nimfa gyönge, tűzben olvadozó szívére, a szavak sebet ejtve fájdalmat okoztak, de nem oltották a lángot. Szenvedélyének tüze halálos lázú lobogással égett s a zsarátnok önmagát emésztette. Mikor éjjelenkint a többiek teli kedvvel ropták a táncot a holdas tisztáson, Ekhó a tölgyek setét sátora alatt keserves zokogással borult a rét hűvös pázsitjára s hulló könnyei összevegyültek a hulló harmattal. - - - Az életnedvek kezdtek kiszáradni benne. Üde arcocskája megsárgult, mit a fonnyadó levél, keblének bimbózó halmai betöppedtek, mint apró, berogyott sírdombok, mélyvízű szemei elapadtak, szárazon parázslottak elő sötét üregeikből.

Kínjában epekedő imákkal fohászkodott Afroditéhez segítségért. De az istennő is tehetetlen volt Narkisszosszal szemben. Hiába küldte el Éroszt, az sem boldogult vele. – A kis nyilas egy fehérfoltos hátú bikkfa mögül vette célba a makacs ifjút, biztos kézzel lőtte ki íját, de Narkisszosz röptében elkapta a nyílvesszőt, térdéhez szorítva darabokra törte s bosszúra gerjedve, a sűrű bozótba kergette az istent. S ettől fogva még kegyetlenebb volt a szerelmes nimfához. Elfordította fejét, hogyha az ránézett, s mikor az szólt hozzá, úgy tett, mintha nem hallaná szavát. - - - Szegényke nem bírta tovább. Elszáradt, mint a letört fagally. Alig-alig élt már. Csacsogó hangja végképp elhallgatott, sóhaja elszállott, csak nagy sötét szemében világított még hervadó szerelme. Egy napon aztán az is kialudt. Egy vadvirágos dombon úgy találták halva, üres, nyitott szemekkel. Kis, fonnyadt testét kék pillék, szitakötők röpdösték körül halk szárnyalással.

IV.

A szent liget lakói között zavart és nyugtalanságot okozott a szerelmes kis nimfa halála. Borzadva állottak kihűlt teste mellett, a szánalom és részvét érzelmét elnyomta bennük a halál félelmes gondolata. Hát nem csak az emberek leányai és az erdei madarak pusztulnak el, hanem a nimfákra is ez a sors várakozik? Nem csupa napsugár és kacagás az élet?

A tölgyek lombjai közt támadt sóhajtás végighullámzott a réteken s a nimfák liliomteste összeborzadt bele. Szájról-szájra jár közöttük az új, rettenetes szó: halál. Kéjes kínnal ismételték, mondogatták s nem fáradtak bele.

Narkisszoszra félve, idegenkedve tekintettek. Micsoda titokzatos hatalom lappang ez ifjú pásztorban? Valami démon, aki öl. Az ifjú észrevette az ellene fordult hangulatot és elszomorodott. Még inkább kereste a magányt, naphosszat egyedül bolyongott az erdőben, gondolkodni próbált múlton-jövőn. De esze kerekei üresen forogtak, nem őröltek gondolatot. Akárhogy is tusakodott, nem tudta, mit tegyen. Az alkonyodó erdő félhomályában, útkeresztezésnél néha megjelent előtte Ekhó árnya, néma szomorúsággal nézett reá, de ő nyugodtan állott vele szemben, nem érzett bűntudatot.

Végre is egy gondolata támadt. Az utóbbi időben a jövőtől borzadozó nimfák sűrűn emlegették, hogy jó messzire innen, a hegyekben él egy remete, aki ismeri a sors homályba takart útjait és tudja a jövőt. A gyáva kis tündérlányok nem merték rászánni magukat, hogy elmenjenek Tiréziászhoz – így hívták a jóst -, de Narkisszosz nem érzett magában félelmet; inkább hajtotta a vágy, hogy megtudja: mit rejteget számára a sors. Elhatározta, hogy útnak ered s fölkeresi a remetét.

A Hajnal már emelgette rózsaujjaival az ég fátyolát, mikor elindult. Üde szél suhant át a lombokon, a madarak ébredezni kezdtek s hangos trilláikkal megtöltötték az erdőt. – Narkisszosz egy fiatal égerfáról botot tört magának s azzal csinált utat a mind sűrűbbre váló rengetegben. Sietett. Csupasz, domború mellét meg-megcsapta olykor egy-egy visszavágódó gally, a harmatos fűben bokáig gázoló lábát fölvérezte egy-egy hegyes kő -, nem törődött vele; ment, sietett előre.

Majd később a napi is bekandikált a fák hűvös lombsátora alá, apró sárga foltokat hintve szét a nedvesen csillogó fűre Mindinkább melegebb és melegebb lett. Déltájban már egész forró lett a levegő. Pillék, legyek, szitakötők kábultan keringtek a fülledt árnyékban, tikkadtan szálltak le Narkisszosz meztelen vállára, mely gyöngyözött a forróságtól Az erdő mélyén puha pázsit csalogatott, az erdei patak hűs habjaival csábított, de ő csak ment, sietett előre. Nem törődött sem éhséggel, sem forrósággal, csak ment.

A lombos fák ritkulni kezdtek, s a mind erősebben hegynek kapaszkodó út meszes sziklái közt törpe fenyők és babérfák váltották fel a tölgyeket. A tüzelő napban szinte forrtak a fehér mészkövek, melyeknek széles lapjain gyíkok és apró kígyók pihegtek.

Egyszerre, egy babérligeten átvágva, meredek sziklafal s tövében mély üregű barlang tűnt szemébe. A sziklafal előtt tíz szál magas ciprus emelkedett, egymás mellett állva, mintha a barlang bejárását őriznék. Közvetlenül a barlang szájánál egy hatalmas olajfa ágai hajoltak a földre, bogyóinak fojtó illata messzire elterjedt. A barlang előtti pázsiton kecskék harapdálták a füvet s a vezérbak nyakára kötött kolomp néha meg-megzördült. Ez volt az egyetlen hallható hang az egész környéken.

Narkisszosz félrehúzta kezével az olajfa ágait s kissé meghajtva fejét, belépett a barlangba. Hűvös félhomály fogadta, meg valami egyhangú csepergés. A falakat zöld moha borítá, melynek tapintása langyos, bársonyos puhaságú volt.

Óvatosan tett előre pár lépést s hirtelen megtorpant. Az üreg mélyéből egy pár hunyorgó szem tüzelt rá s verdeső szárnycsattogás hallatszott. Megállt, várt.

Mikor szeme lassankint megszokta a félhomályt, látta, hogy egy  hatalmas bagoly gunnyaszt az egyik mohos sziklán, tollászkodik s csillogó szemet vet reá. A szikla kiálló kövein meg egy karvastagságú kígyó függött, csavargós pihenő testével a szikla repedéseibe kapaszkodva; fejét mereven feltartotta s száját szélesre feszítve, hangtalanul tátotta felé.

- Kerülj beljebb fiam, gyere közelebb! – szólalt meg egy tompa hang a mélyből.

Gyorsan arra fordította fejét s egy összeaszott, csontos öregembert látott, aki hosszú szál testével elnyúlva feküdt egy száraz levelekből összekapart halmon. Koponyáját fényesre koptatta a vénség, torzonborz, kifakult szakáll borult horpadt mellére, vékony lábszárai messzire elnyúltak. Mezítelen feküdt, csak ágyékára volt egy darab kopasz állatbőr csavarva.

- Tiréziász! – kiáltott föl halkan Narkisszosz.

- Az. Tiréziász. A vak Tiréziász, a látó Tiréziász. Az vagyok fiam. És te Narkisszosz vagy ugye, a Liriópe fia. Gyere közelebb, hadd tapogassalak meg, csakugyan olyan szép vagy-e?

Felkönyökölt levélágyán s csontos karját Narkisszosz felé nyújtotta. Kialudt fényű szemei is keresni látszottak az ifjút. Az odalépett az aggastyán mellé s elfogódva tűrte, amint a vén ember száraz ujjai tetőtől-talpig végignézték.

- Fiatal vagy és szép. Látom. Karcsú lábaidat, domború melledet akármelyik félisten is megirigyelhetné. Hullámos hajad olyan, mint a selyem: puha és sima tapintású. Szép vagy. És bizonyosan szebb vagy, sokkal szebb vagy annál is, ahogy én láthatlak.

Karját leeresztette, szakállas feje mellére hanyatlott.

- Mit kívánsz tőlem? – kérdezte és szava kongó volt a titkolt fájdalmak mélységeitől.

- Óh atyám – szólt Narkisszosz -, azt mondják, te tudod a sors végzéseit, világtalan szemeid áthatnak a jövendő fátylán, mondd meg hát, minő sorsot szántak nekem a halhatatlan istenek?

A vén ember visszahanyatlott száraz levelekből vetett nyoszolyáján s fogatlan szája érthetetlen szavakat mormolt. Majd erős szorítással megragadta az ifjú kezét.

- Tied a napfény és csillogás, a harmatos rétek s a lombos erdő pompás sátora, neked hízeleg, hozzád simul minden ami szépség, kellem és varázs van a föld színén, mert fiatal tested üdeségében, arcod ragyogásában önmagukra ismernek, hiszen szép vagy, gyönyörű vagy, fiatal vagy - - - mit akarsz még? - - - kell-e még egyéb?

- A jövőt akarom tudni atyám, az igazságot, mit határoztak rólam az istenek? – türelmetlenkedett Narkisszosz s kérlelő szavakat keresgélt elméjében, hogy beszédre bírja az aggastyánt. Az mereven bámult horpadt szemeivel a homályba, sokáig hallgatott, míg végre megszólalt.

- Mondják, hogy az igazság a legfőbb jó, de a szépség is erény, az istenek ajándéka. Méltó csodálatunkra és arra, hogy ragaszkodjunk hozzá. Becsüld meg ragyogó szépségedet, óh Narkisszosz és ne kockáztasd könnyelmű kíváncsisággal. Ki tudja, ha az igazságot keresve eldobod magadtól, nem szaladsz-e majd utána mohón csengve, hogy visszakaphass belőle valamit, hacsak a roncsait is. Mert az istenek szűkmarkúak. nem adnak meg mindent a halandóknak Akinek a szépség jut osztályrészül, attól megvonják az igazság látását, s akinek felnyitják szemeit, hogy látva lásson múltat és jövőt, az előtt örökre bezárják a jelent. Annak szemei megvakulnak s nem szívhatják többé magukba a színek ragyogását s a földi dolgok pompáját. Látod: én is szomjaztam az igazságot, s mikor végül hő könyörgéseimet meghallgatá az istennő s látóvá tett, elvette szemem világát. Vizet loccsantott szemembe s e pillanattól kezdve elveszett számomra minden, ami azelőtt értékkel bírt előttem. Tudom – óh csak tudom, hogy reggelenkint halvány rózsaszín ömlik el az ég alján, aranyos bogarak fürödnek a kankalin sárga kelyhében s déli verőn kékesszürke fátylakba öltöznek a hegyek; érzem fojtó illatát olajfának, melyet az istennő tiszteletére ültettem barlangom elé, de nem látom - - - nem látom gyenge zöldjét, nem látom ág-bogas koronáját, csak halaványuló emlékeim súgják meg, hogy milyen. Hallom kecskéim kolompszavát, kezem érzi puha szőrük simaságát, de nem tudom meglátni őket soha, egyedüli barátaimat, akik megmaradtak számomra s tejükkel halálomig eltáplálgatnak. Ha kiülök barlangom elé, mikor a levegő hűlni kezd s a nap mint egy szíven szúrt harcos bukik le az okeanoszba, hallom nyögő sóhajtását, de szemeim hiába meresztem a messzeségbe - - - nem látok - - óh, semmit se látok többé. - - A csillagok ezrei hiába ragyognak, Sziléne hiába eregeti ezüst fonalait, szemeimre örökös sötétség borult, sűrű és mély homály, az Orkusz egy darabja.

Elhallgatott; kiszáradt kezeit arcára nyomta s csontos válla, horpadt mellkasa megvonaglott. Hosszú lábszárai remegésétől zörögtek a száraz levelek.

Narkisszosz előtt egy pillanatra elsötétült a barlang félhomályba. Riadtan hátrált egypár lépést s szemeihez kapott. Gyors mozdulatára a sziklán  kuporgó bagoly topogni kezdett s verdesett széles szárnyaival. A kígyó is megmozdult, ijesztő tekervényekben csavargózott, s reszketve tátogatta felé sápadt torkát.

Kapkodó mozdulatokkal hátrált a barlang szája felé, de az utolsó pillanatban megállította az aggastyán hangos szava.

- Légy boldog Narkisszos és ne kutasd a sors végzéseit. A szépség addig tart számodra, míg boldog öntudatlanságban élsz. Kerüld az igazság kutatását, örülj, hogy szép vagy és óvakodják megismerni önmagadat.

Az aggastyánszavait erős csattogással visszhangozták a barlang falai Majd nagy csöndesség lett utánuk, melyben Narkisszosz meghallotta szíve riadt dobogását.

- - - Vakító napfény kápráztatta szemét, mikor kitámolygott a barlangból. Mindkét karját kitárta s repeső arccal fordult a nap felé. Körülötte minden csillogott a fényben s a messzi erdőségek fölött halvány párázat úszott.

Fáradt volt és éhséget érzett. Magához csalta az egyik gödölyét, lefeküdt alája s duzzadt tőgyét két kézre fogva teleszívta magát édes tejjel. Aztán elnyújtózott a buja fűben s mély álomba merült. Mikor hosszú idő múlva fölébredt, már lement a nap, s apró fénnyel ragyogtak az égen a csillagok lámpái. Fölkelt és indult lefelé a lépcsőzetes sziklákon. Mielőtt a babérliget végképp eltakarta volna előtte Tiréziász hajlékát, egyszer még visszafordult s hirtelen megpillantotta az aggastyán hajlott alakját, amint botjára támaszkodva megjelent barlangja szájába. Mintha egy halott lépett volna ki sírjából, hogy üdvözölje az éj árnyait.

Lomha szárnyalással egy bagoly suhant el a babérfák fölött; talán a vén jós madara volt s szárnycsattogása mintha az ő búcsújának késői visszhangja lett volna. A sötét madár fölverte Narkisszosz lelkének elszenderült nyugalmát, riadtan ébredtek föl benne Tiréziász szavai: „Óvakodjál megismerni önmagadat!”

Összeborzadt, névtelen félelem szorította el szívét s anélkül, hogy még egyszer hátranézett volna, sietve indult visszafelé.

V.

Hétszámra hulló őszi esőben fázlódott az erdő. A tölgyek megritkult lombjai áteresztették a vízcsöppeket, melyek lucskossá tették a vastag avart, imitt-amott még apró folyókákba gyűlve bujkáltak a csapzottan didergő cserjék, bokrok alatt. A nap járását sűrű fellegek takarták el, szürke ködök gomolyogtak a hatalmas fák feketén meredező gallyai közt s a köd néha leereszkedett egészen a föld színéig.

Narkisszosz egy mohos szikla barlangos üregébe húzódva bámulta a párás, vizes világot. Egyes egyedül volt, magára maradt. A nimfák,szatírok régen elköltöztek, ki tudja hová?, az erdő  megnémult, csak az eső pergése hallott a száraz leveleken.

Mellére hajtotta fejét és naphosszat elnézte a nedves, rőtbarna avart. Nézte a gomolygó ködöt, mely olykor mint valami alaktalan kísértet, egészen fekvőhelyéig kúszott és hűvös párájával arcába lehelt. Megborzongott s összehúzta magán szarvasbőr takaróját. Fázott, de nem mozdult. Mint a köd, úgy feküdt lelkére az elhagyatottság és fojtogatta. Sehol senki. Sehol egyetlen élőlény, csak a fák vizes, fekete törzsei bámulnak rá rosszakaratú szótlansággal s mintha hátuk mögött sötét démonokat rejtegetnének, akik leskelődve várják a pillanatot, hogy előcsússzanak. Narkisszosz tudta, megérezte, hogy ott vannak, de hiába meresztette szejmét, hiába fülelt, nem vett észre semmit. Csak messzire, távol kopogott valami, mint varjú csőre a halott koponyáján.

A homályos nappal lassan beolvadt az éjszaka sötétségbe. Mintha valami nagy sűrű gyászlepel borult volna rá a kihalt világra, fekete lett minden, koromfekete. A nagy feketeség olyan sűrű volt, hogy még az esőcsepergés halk nesze is alig tudott áthatolni rajta.

Narkisszosz mélyen befúrta fejét a zizegő avarba, hogy ne lássa az éjszaka borzalmas feketeségét. Fázott, félt, egész testében remegett. Érezte, hogy az éj titkos hatalmai lopakodva körülveszik, melléje guggolnak és hang nélküli szavakat suttognak fülébe. Ujjaival erősen befogta a fülét, hogy ne hallja a borzalmas csöndet. De hiába volt minden. Tudta, hogy ott vannak körülötte, tudta, hogy nevén szólítják, tudta, hogy valamit suttognak neki. Egy idő múlva már nem bírta tovább, fölkapta fejét, rányitotta szemét a sötétségre és remegve felfülelt. És akkor az egyik csöndesen fölébe hajolt, rátátotta fekete üregű széles száját és gyorsan fülébe súgta: gyilkos!

- - - Narkisszosz riadtan fölugrott, el akart szaladni, de nem bírta a lába. Térdre ereszkedett, hogy össze ne rogyjon. És akkor újra hallotta a rettenetes szót, újra azt mondta a sötétség: gyilkos! – De most már nemcsak egy hang szólt, most már mind mondta, mindnyájan tátott szájjal kiáltották felé: gyilkos, gyilkos!...

Melléfurakodtak, körülhemzsegték, érezte tüdejük fagyos leheletét, látta borzalmas fekete arcukat, amint egy-egy pillanatra kivált az az éjszaka sötétjéből. Egészen közel csúsztak hozzá, vizes, hideg testük érintette testét, nyomták, szorították, majdnem összenyomták… és mind azt seppegte fülig tátott szájjal, hosszan, elnyújtva: gyilkos, gyilkos…

Fuldokolva szedte a lélegzetet, melle zihált, nagy nehezen talpra erőlködött s támolyogva megindult, pár lépést tett előre a lucskos, süppedő avaron. - - - Szitáló eső csapta arcon. Az éjszaka sötét volt és hideg. - - - Lassan, tétovázva megfordult, de hirtelen megtorpant. hallotta, hogy a zörgő avaron szárazon, sok százan loholnak feléje, jobbról-balról, a tölgyfák és a cserjék mögül, nagy,sötét, lomha alakok gázolják a vizes füvet s mind tátja felé üreges fekete száját. - - - Mindjárt, mindjárt ideérnek és megint hallani fogja rettenetes szavukat…

Iszonyú szorongás fogta el s minden erejéből vad futásnak eredt. Szaladt, rohant, vágtatvást vágtatott előre a cuppogó avaron, nekivágódott egy-egy fa törzsének, meg-megtántorodott, fölbukott, meg fölugrott - - - szaladt, futott, lélekszakadva rohant.

Ereje már-már elhagyta, de tudta, hogy nyomában vannak, hogy jönnek, loholnak utána, - - - mind, mind - - - mindig többen és többen - - - az erdő összes démonai jönnek; csörtetnek utána - - - már itt vannak - - - itt vannak a sarkában - - - és azért csak szaladt, szaladt, - - - szaladt. - - -

- - - Már-már alig bírta, térdei remegve megcsuklottak - - - lába egy meredek lejtőn megcsúszott - - - elvágódott - - - összerogyott.

*

Mikor fölébredt, szemébe sütött a nap.

Ott feküdt, közel a kis völgyi tó partjához a páfrányos fűben, mely langyos puhasággal ölelte körül kimerült testét. Távolabb csapzott cserjék, tépett levelű bokrok sütkéreztek a bágyadt őszi fényben, melengetve a hosszú esőzés alatt átfázott gallyaikat.

Kifáradt, csöndes szomorúság gubbasztott a tájon, a szürkéskék ég álmatagon bámult a tóba, a tó hallgatott. Narkisszosz fél karjára könyökölve nézte a vidéket, mely idegenül, némán nézett vissza rá. Mintha sohase látták volna egymást.

Bágyadt ernyedtséggel nyújtózott el a langyos aszott fűben, szemhéjait hol fölnyitotta, hol lecsukta. Jóleső álmosság környékezte, már-már elszenderült, mint megvert gyermek a nagy sírás után.

Egyszerre mintha kígyó csípte volna meg, összerezzent, megrázkódott. Fölugrott a földről és zavartan tekintgetett hátra, az erdőalja felé. De a tölgyek, az erdő fáradt, öreg fái hallgatag közömbösséggel álltak, görnyedezve cipelték kérges törzsükön kopasz, széles koronájukat. Ág-bogas gallyaik girbe-gurbán meredeztek az égre s csak imitt-amott lógott le rajtuk egy-egy aranyos levél, bágyadt rőt fénnyel világítva.

Csönd volt, nagy néma csönd, csak Narkisszosz szíve vert riadtan. Keblében homályos, szorongó érzések kavarogtak, homlokát bizonytalan, ébredező emlékek feszítették s mintha az erdő mélyéből egy nyögéshez hasonló kiáltást hallott volna.

Mély, nehéz lélegzettel könnyített magán a mellére horgasztott fejjel, öntudatlanul megindult a tó felé. A parttól pár lépésnyire hirtelen megállt, megpillantotta a tavat, a kis tavat, az ő tavát, szeméből kipattant z örömnek egy félénk kis szikrája s hatalmas ugrással ott termett a parton. Tekintetét mohó vággyal röpítette a mélybe, - de az mint egy megtört szárnyú madár bukott alá.

Megtántorodott s megrogyott derékkal, lehorgasztott fejjel, kimeredt szemekkel bámult a vízbe.

Egy csontig aszott kísértet meredt rá a tóból; mély üvegű szemeiből zavart fájdalom sírt; erőtlen lábszárai alig bírták behorpadt, széles csontú törzsét; nagy, sovány feje fáradtan hanyatlott csupasz mellére. Gyöngén, erőtlenül ringott a tó vizében a csontváz-alak, zilált haja szétterült, karjait mint vékony letört gallyacskákat ide-oda himbálták a habok.

Narkisszosz szívébe iszonyú fájdalom hasított bele. Följajdult. Egész testét rázta a kín a szörnyű pusztulás láttára. Hát ez lett belőle, így el tudott sorvadni a gyönyörű arc, így kiszáradt, ilyen semmivé vált! Micsoda rettenetes bosszú a halhatatlan istenek bosszúja!

De vajon nem álmodik-e? Nem álom-e a szörnyű kép? Nem az elmúlt éjszaka borzalmaitól káprázik-e a  szeme? Leguggolt, egész közel hajolt a tó tükréhez s félénken megérintette a csontváz feléje nyújtott jéghideg ujjait. Borzadva kapta vissza a kezét; mintha a fagyos érintéstől meghűlt volna benne is a vér.

Szeretett volna fölugorni, elrohanni onnan, de nem bírt. Nem bírt, nem tudott megválni a borzalmas látványtól. Szemét lecsukta, majd újra kinyitotta; félt, irtózott tőle s mégis közelebb, mind közelebb csúszott hozzá. Tekintetük egymásba akaszkodott s úgy nézték, nézték egymást.

És egyszer csak a csontváz vértelen ajka mintha megmozdult volna s mintha alig hallhatóan súgta volna oda Narkisszosznak a bizalmas titkot. gyilkos! – És Narkisszosz félkábultan motyogta utána: gyilkos! - - - gyilkos. Mondta, mondogatta a rettenetes szót és mintha ezzel valamennyire könnyült volna a lelke. Szemei átnedvesedtek s kövér, nehéz könnyekre fakadtak. Sírt, zokogott keservesen

Hűvös szellő suhant át a vízen s az erdő felől szárnycsattogás hallatszott. Narkisszosz mintegy álomból ocsúdva kapta föl a fejét s felnézett az alkonyodó égre. Egy nagy bagoly lomha szárnyalással repült át a völgyön, pár pillanatig kóválygott a tó felett, aztán eltűnt a távoli hegyek sötétjében. Narkisszosz sokáig bámult utána s ajka meg-megrándult. – Tiréziász – motyogta halkan – óh Tiréziász!

Feje erőtlenül hanyatlott mellére s kábultan végigdőlt a földön.

*

Leszállt az éj, feljött a hold s ezüstrojtú szemfedőt borított Narkisszoszra. S mintha a könnyű, fehéren csillogó fátyol alatt megenyhült volna fájdalma, úgy feküdt ott a reszkető holdfényben, mint egy mosolygó, megbékélt halott. Arcán elsimultak a nyugtalan barázdák, feje szelíden pihent behajlított karján s félig nyitott szeme rámosolygott a holdsugárra.

Egyszer csak valami zizegő suhogásra neszelt fel. Arra nézett s látja ám, hogy csapatostul jönnek feléje a nimfák, a holdfényes parton lenge táncot lejtve. Lépteik zaját felfogja a pázsit, csak habkönnyű lepleik suhognak s kacagásuk csengőzik mindig közelebb, közelebb. Narkisszosz szívét meleg véráramok járják át s egész testében édes zsibbadást érez. Kiáltani szeretne, de nem tud, föl akarna ugrani, de csak fekszik zsibbadtan tovább. Mosolyog és vár.

Íme már itt is vannak, egészen mellette, körülötte állnak, ha karját kinyújtaná, átfoghatná ringó derekukat. De nem mozdul, csak fekszik hanyatt a fűben. Csak mosolyog, mint egy szép halott.

A nimfák most föléje hajolnak; érzi leheletük finom illatát, forró melegség árad belőlük s valami halk zene száll a levegőben. Vajon mi az, ami szól? Talán a szellő hárfázik a holdsugáron. - - - Narkisszosz tudja, hallja mindezt, de nem mozdul.

Most az egyik nimfa, kicsiny és törékeny, letérdel melléje, finom ujjaival elsimítja a homlokára hullott kósza hajfürtöket és gyöngén, puhán megcsókolja a szemét. Narkisszosz szíve nagyot dobban, de nem néz föl rá, csak mosolyog. Úgyis tudja, hogy ő az: Ekhó. – A kicsi nimfa megcsókolja a másik szemét is és csókra csucsorítva marad az ajka. Ekkor aztán Narkisszosz is kinyitja a szemét, megemeli egy kicsit a fejét és megcsókolja a kicsi nimfa rózsaillatú ajkát.

Óh milyen jólesik ez a csók, hogy örül neki Narkisszosz!

- Szeretlek – suttogja és ragyog a boldogság az arcán.

- Szeretlek – visszhangozza Ekhó és mosolyog a szava.

- Nem hagylak el soha – mondja az egyik.

- Nem hagylak el soha – mondja a másik is.

- Mindig szerettelek – mondja mind a kettő s szavuk hosszú, olvadó csókban hallgat el. gyöngéden átkarolják egymást s úgy maradnak remegő ölelkezésben a reszkető holdfényben.

Egyszer aztán Ekhó kibontja magát Narkisszosz karjából, föláll, homlokon csókolja, megfogja, majd újra elereszti a kezét.

- Gyere, menjünk – súgja neki s megindul a tó felé.

- Menjünk – suttogja Narkisszosz is, fölkel s megy utána.

Ekhó már ott a parton összefogja testén könnyű leplét, visszatekint rá hívó szemmel s mint egy ezüstös halacska, könnyű csobbanással besiklik a habokba.

Narkisszosz megáll a parton s letekint a mélybe. - - - Lent, messze, a tó fenekén, egy világos körben a hold sárga sarlóján ül a kicsi nimfa s kedvesen int neki  pirinyó kezével. Narkisszosz visszanevet rá, szíve kacagva ver, ölelésre tárja ki karjait s beugrik utána. – A tó nagyot hullámzik, széles gyűrűket vet s a habok kicsapnak a partra.

Azután újra mély csöndbe merül minden a hold ezüst rojtú szemfödője alatt.

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.