Ephézusban Peryllosz, egy ügyes,
Nagyhírű, ámde ádáz bronzműves,
Gyűlölködő, irigy, nyakas pogány,
Keresztüldőzsölt lakoma után
Mámoros fejjel álmot álmodott:
A nagy cirkuszban állt. Minden padot
Szorongásig megtöltött a tömeg,
Egy pont felé feszültek a szemek,
Hol dús bíborban arany trónusán
Az isten ült, a császár, Hadrián.
Alant két sorban gladiátorok;
Halált, halált rivallt ezer torok,
A sok keresztyén szíjakkal gorombán
Lekötve ott nyögött a szín porongján.
Most ő, Peryllosz, megnyit egy kaput,
Azon ki gyorsan egy bronz bika fut,
Bömbölve fújja párálló tüzét,
Szarvával mint a polyvát szórja szét
Mind, az egész bús keresztyén hadat.
Orkánszerűen tetszés-zaj riad,
De mozdulatlan ül nagy Hadrián
S gúnyos moly kél büszke ajakán.
Peryllosz ébred s töri a fejét.
Eh, Ephézusban van bölcs, jós elég,
Álomfejtő is egy egész sereg…
De álma titkát egy se fejti meg.
Egyszer csak, nem sokára, híre jár,
Hogy jön a császár, nincs is messze már;
Agyán egy gondolat cikázik át,
S azonnal önt egy roppant bronz bikát.
A jó hír mint tavaszt hozó madár száll;
Lázban egész Ephézus: „Jön a császár,
Jön az új Zeüsz, a béke boldog őre,
Minden görög kegyelmes jóltevője.
Templomok kelnek, szobrok is, nyomán
Virágba hajt művészet, tudomány
Görög az ajka, lelke is görög,
Oltárinál ezer pap könyörög,
A régi szép olympi istenek
Reánk mosolygva letekintenek,
Az áldozat-füst ég felé siet…
Tied vagyunk mind, nagy Caesar, tied!”
Örömtől ittasan ujjong a nép,
A várva-várt amint a partra lép,
S ő, a hatalmas, a világ ura,
Jóságosan tekint szolgáira.
Mindenkihez nyájas, leereszkedő,
Még az előtte reszkető
Keresztyénekhez is kegyes.
E sas-szem, arcon át, szívekbe les.
Császár előtt peryllosz megjelen.
„Derék görög, mi dolgod van velem?”
„Az istenek között te legnagyobb,
Dicső felség, én Peryllosz vagyok,
Bronzművesek legelső mestere.
Hírem-nevemmel Ázsiánk tele,
Csupán az átkos keresztyén had az,
- Koldus alázat, mégis csupa dac –
Művészetem mely balgán megveti.
Sőt istenink sem istenek neki,
Keresztre vont gonosztevőt imádva,
Nem isten néki maga nagy Diána…
Az istenek szobrát ki megveti,
Még trónod is, bizony, ledöntheti.
De mit Néró megtenni nem tudott,
Te könnyű szerrel végrehajthatod:
Nagy bronz bikát formáltam mesterül,
Mint a trójai ló, üres belül,
A cirkuszban állítsd a nép elé,
Dobass egy-egy keresztyént is belé,
Rakass alá nagy máglyát tölgyhasábból,
Hang bőg ki majd az izzó érc hasából,
Az a fülön be, a lelkekbe tör,
S minden gonosz hóbortot elsöpör.”
A császár ajkán gúny villámlik át:
„Holnap mutasd be hát az ércbikát.”
A cirkusz egy megáradott folyam,
Amint Peryllosz álmodá, olyan.
Midőn az imperátor megjelen,
Üdvriadalba tör ki hirtelen
Az egész cirkusz, százezer torok.
Lenn a porondon gladiátorok,
S a bronz bika ott áll a legközépen.
Vad izgalom viharzik át a népen.
Félelmes ez a támadó vihar,
Mindenki őrjöng, öklöt ráz, rivall,
Keresztyénekre tűzhalált kívánva.
Hangzik szünetlen: „Nagy a nagy Diána!”
De most feláll és int az imperátor,
S mint tengerár Pozejdon szigonyától,
A harsogó zaj úgy lecsöndesül,
Szavára szomjas valamennyi fül.
„Világ gyeplőjét tartják e kezek,
Görög nép, halld, igazságot teszek.
Midőn Peryllosz ily csodát kovácsolt,
Gonosz démontól kért gonosz tanácsot;
Kijár a méltó jutalom neki,
Saját művét maga próbálja ki.
Megérti most, hogy nem tervelt hiába,
Vessétek őt az ércbikába!”
Lobog a láng a fényes érc alatt,
Tüzesedik a szörnyű érc-alak,
S rettentő hang üvölt ki a bikábul.
Megdermed a nép. Az agy belekábul.
Lehelet és a szívverés eláll…
A vad vonítás gyengül. Vége már.
Hamvad a tűz s még egyre tart a csend
De most az imperátor hangja cseng:
„Elég, betelt az istenek haragja.
Zúzzátok szét az érc-bikát darabra!”
Leszállt az éj, elcsöndesült Ephézus,
S száz ajk susogja: „Hála, hála, Jézus!”
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése