(Amicus kiadása. 1923.)
Csöndes
Pál még küzd a formával. Nyelve nem eléggé hajlékony, nem eléggé kifejező s a
vers lelke fáradt visszhangként szól a darabos szavak, sorok közt. Gyakran
vannak efféle rímei: gém: ér, mélyen:
elmém, beözönlik: rémít, szövöm: vakmerőbbön (!). Ez már magában akadály,
hogy egy dal szépsége, mit a fordító érzett, másnak is szépségévé váljék. S a
rímekért, a ritmusért alig kárpótol bensőbb érték. Ach, ich bin des Treibens müde! – mondja Goethe a Vándor esti dalá-ban. Mikor lesz már utam vége! – fordítja Csöndes. Den, der doppelt elend ist, doppelt mit Erquickung füllest; itt egy szó ismétlésében van a
gondolati, zenei hangsúly. Csöndesnél
mind a kettő elvész, s az egész vers egyensúlya megbillen: Nagyon is nagy nyomorút kétszeresen meggyógyító.
Modorosság
is bőven akad. Kedves szeme. Kilépek kedvestől.
Csorduló-értre, stb.
Az
archaizált Gryphius-versek elég sikerültek; a patinázás sok helyt valószínűleg
hat. Teljesen jó fordítása, melyen ne látszanék, hogy fordítás, talán egy
sincsen, de vannak szép sorai. Csöndes Pál költői lélek, kötetéből kiérzik az
áhítat; de még nem költő. Azzá lehet, ha sokat olvas, szigorúbb kritikusa
önmagának s nem elégszik meg a versek első visszhangjával, hanem hetekig,
hónapokig érlel gondolatot és melódiát. Könyvét úgy olvastuk, mint biztató
ígéretet.
Vajthó
László
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése