A
modern német líra egy beteg, szenvedő, küszködő kornak a tükre. A világot
meghódító, a világon uralkodó nagyság álma összetört, mint egy fényesre mázolt
üres cserép, a háború ezer gyötrelme megdöntötte a hitet az emberi fejlődésben,
az emberi civilizációban, felforgatta a társadalmi rendet és mindennapossá
tette a nyomort. Kétségbeesés és káosz lett úrrá a lelkeken, melyből elemi
erővel tör ki a kiáltás új életrendért, új hitért és megváltásért. A költő
többé nem a szépet formába öntő művész, mert a szépség csak nyugodt, ihletett
órák áldozatos gyönyörűsége, hanem társadalmi rendet ostromló forradalmár,
világnézeteket átformáló bölcselő, új, megváltó vallást hirdető próféta, mert a
kor ez után szomjúhozik.
Minden
változóban és forrongásban van és az új irányok és emberek tömegében a
maradandót, a valódi értéket megrögzíteni vajmi nehéz. A realizmus, mely az
epigonok lanyha, színtelen költészetének visszahatásaképpen vonult be a múlt
század kilencvenes éveiben francia és orosz mintára a német irodalomba, nem
felelt meg a német lélek irreális, metafizikai ösztönének, de a tárgy újszerű
volta, a nyelv erőteljessége, a formák frissessége határozott fejődést
jelentett. A tragikus véget ért Georg Heym Die
Morgue című költeménye ennek az iránynak legjellemzőbb (a les Fleurs du mal-ra emlékeztető)
alkotása – a nehéz levegőjű, sivár halottas kamra a magas kőpadokon fekvő,
meztelen halottakkal, bár a német költő még ezt a visszataszító tárgyat is
bölcselkedésre aknázza ki. – A reális költők meglátási formája az impresszionizmus,
mely a külvilág pillanatnyi benyomásait egyéni színben adja vissza. Áttörik az
eddig megszokott formákat, új ritmust teremtenek meg. Nyelvük mozaikszerű. Mint
a mozgófénykép egyes mozzanatokat rögzít meg, melyek gyors egymásutániságban
folytatólagos mozgássá olvadnak össze, úgy az impresszionista költő
nyelvtanilag hiányos, vagy egymagában érthetetlen mondattöredékeket állít
egymás mellé, melyek együttesen a megkívánt benyomást vannak hivatva kiváltani.
Gyakran szimbolikussá válnak, mert az értelem nem fontos, hanem csak a
hangulat. Legfőbb tárgyuk az én problémái, belső lelki vívódások, lelki
élmények, tudat alatti érzések érzékeltetése. Erős művészi tehetségek vannak
köztük, mint Richard Dehmel, Maria Rilke, akik nagy hatással vannak a
német prózai nyelv megújhodására is.
Az
impresszionizmust csakhamar felváltja a német lírában az expresszionizmus,
melynek központi élménye a világháború, és amely az előbbinek bölcselkedő
jellegével szemben forradalmi. Szintén csak egy korszak kifejezője és éppen
azért nem maradandó. Maga Kurt Pinthus, aki Menschheitsdmmerung címen kiadta az expresszionista költők legértékesebb verseit, azt
írja róluk: „e generáció sok-sok költeményéből majdnem mind nyomtalanul el fog
tűnni koruk lecsillapodó viharjaival.” Költészetük egy új Sturm und Drang-ot
jelent, hadizenetet a fennálló formáknak, lázadást a háború iszonyata ellen. A
nagy gyilkolás közepett az emberiség testvérisülését hirdetik, láncoktól való
felszabadítást, új korszak hajnalhasadását. Egyesek, mint Carl Otten, egyenesen
az orosz kommunizmus híveinek vallják magukat. Egyéni életsorsuk is sokban
hasonlít a Sturm und Drang-beli költőkéhez: egy az őrültek házában halt meg,
mások elzüllöttek. Egy ideig rendkívül népszerűek, a tehetségeseket, mint Franz
Werfelt, Albert Ehrensteint, Theodor Daublert, Jakob van Hoddist, az utánzók
egész serege követi. Az élet valósága számukra nem mértékadó. A külvilágot,
mint énük kivetítését fogják fel és úgy is ábrázolják. Verseiket vajmi nehéz a
prózától megkülönböztetni, nyelvükben egyszerűségre törekszenek, de az
egyszerűséget főleg a primitívségben látják. Csak kivételesen sikerül valóban
költőit alkotniok, ha forradalmi tendenciáikat háttérbe szorítják. Ma már a
huszonhárom költő közül, akiket Pinthus antológiájában megszólaltat, heten a
háborús és forradalmi években fiatalon meghaltak, a többiek pedig vagy
elhallgattak, vagy régi élményeiket idézik fel újra meg újra.
Mindezen
irányokkal tudatos ellentétben lépett fel Stefan George, a korszaknak kétségtelenül legjelentékenyebb költője.
Költészete – melyet a meg nem értők többszörösen mint üres formalizmust
bélyegeztek meg – csak kevesek számára hozzáférhető. Szűk iskola keletkezett
körülötte, mely prófétájának, egy új
vallás hirdetőjének tartja. Esztétikai elveiket a „Blätter für die Kunst”-ban
fejtik ki, esztétikusuk Gundolf, aki Goethéről, Georgéről írott híres műveivel
az esztétikának új irányt mutatott. George költészetében a Nietzsche-i
bölcseletet fejleszti tovább, ideálja a harmonikus ember, melyet elsősorban
saját életében valósít meg. Teljesen távol áll a napi problémáktól, fölébe
emelkedik küszködő korának, melyben minden kaotikusan forrong. Akárcsak
Keyserling, az általa alapított „Bölcsesség iskolájában”, George is az ember
elvesztett egységét akarja visszaszerezni és hiszi, hogy ez csak Nietzsche-i
Übermensch-eken át lehetséges, akik lassankint magukhoz formálják a tömeget,
melyre különben szuverén megvetéssel tekint. Költeményeinek külső formáival is
éreztetni kívánja egyedülállóságát: új írásmódot (kis betűk a mondat elején
is), új interpunkciót (vesszők stb. elhagyása) valósított meg. A költői
formáknak hivatott művésze, és ez Dante, Shakespeare és
Baudelaire-fordításaiban is kifejezésre jut. Szereti a régi versformákat,
különösen a szonettet. Nyelvét látnoki magasztosság jellemzi, sok szimbolizmus,
erős miszticizmus. Gundolf szerint Dante, Shakespeare és Goethe után George a
világirodalom legnagyobb költője.
A
legújabb költői generáció George nyomán indul. Kezd kiemelkedni az
expresszionizmus káoszából és szépség után szomjúhozik. Vágyakozó Istenkeresés
jellemzi. Újra népszerűkké válnak a romantikus költők s különösen Hölderlin,
akihez Georgét is erős lelki rokonság köti.
Különös,
hogy az emberi problémák mellett a hazafias líra alig jut szóhoz. Csak a
birodalomtól elszakított területeken nyer hangot a nemzeti fájdalom, mint a
Szudetákban és a Rajna vidékén, de nagyobbára kezdetleges formákban, az alkalmi
líra minden gyöngéjével. Szinte úgy látszik, mintha a német nép elvesztette
volna nemzeti öntudatát a külső megalázások és belső harcok súlya alatt. De ez
csak látszat, mert az emberi egység és harmónia költői is népükért élnek és a
nemzeti megújhodást készítik elő.
(Berlin)
Farkas
Gyula
Forrás: Napkelet 1923. 2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése