Tolnai Vilmos: Arany és a szellemidézés

Arany, kit általában a józanság példájának szoktak idézni, nagyon vonzódott a titokzatosság, a külső- és belső világ rejtelmeihez. Az álomnak mind saját életében, mind költészetében igen fontos szerepe van; a látomások, az egyensúlyát vesztett léleknek jelenségei művészileg mélyen érdeklik s műveiben ki is aknázta őket. Nem csodálható, hogy az 1853-ban Amerikából Európába származott asztaltáncoltatás (table moving, kopogó szellemek, knocking ghosts) minden divatos hóbortossága ellenére is az ő figyelmét is felköltötte; maga is megpróbálkozott vele s nem csekély sikerrel. A kor hangulata is kedvező talaj volt az ilyes túlvilági mesterkedések felé való hajlandóságra. Ő maga csakhamar kijózanodott belőle s már 1861-ben, mikor a túltengő lírai áradat ellen tollat fog az „Irányok”-ban, így nyilatkozik róla: „besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet.” (Bőven e kérdésről lásd Arany képmutatójáról írt tanulmányt, Irodalomtörténet, 1916. 171. l.). De az Aranyra jellemző, hogy ami benne egyszer élménnyé, lelki tartalmának sajátjává lett, azt előbb vagy utóbb költőileg gyümölcsözteti, költőileg alakítja. Így keletkezett 1877-ben, az Őszikék virágzása idején, egyik leghatalmasabb balladája, a „Képmutogató”, melynek egyik mozgató eleme az asztaltáncoltatás. Akkor, szinte negyedszázad után az már csak költői indíték volt; de hogy ez lelke mélyét is megragadta egyszer, mutatja a szellemidézés idejében, 1855-ben keletkezett verse, a Petőfi emlékének szentelt „Emlények” (annyi mint: Nefelejtsek) harmadik darabja, mely magán viseli a lélekjárás, szellemjelenés minden ismertetőjelét. Akkor Arany még Nagykőrösön lakott s a meglehetősen terhes tanári teendők miatt csak az éj óráiban áldozhatott a költészetnek. Így merül fel előtte újra meg újra, ismeretlen sírjában nyugvó barátja, Petőfi képe, ki költőileg is ösztönző, sőt mélyebb művészi hatással is volt rá. De mintha szelleme személyében is körüllengené az elmerült költőt:

Gyakran, ha az éj behúnyta már szemét,

Gyakran érzem lobogni szellemét.

Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyű lépteit

És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szín erős, nem illik együvé.”

Aki valamelyest jártas a szellemidézés dolgaiban, a költemény e soraiban nemcsak költői képet, a hatás megszemélyesítését látja, hanem valóban a költő „révületében” (a „trance” régi magyar neve) megjelenő és cselekvő szellemet. Ha tudjuk, hogy a szellemidézés az ötvenes évek derekán valóságos járvány volt, s ha ismerjük Arany hajlandóságát a titokzatosság iránt és jártasságát is az effélékben, akkor e költeményben nem művészi fogást, hanem valódi élményt kell látnunk, mely költői alakot öltött.

Tolnai Vilmos

Forrás: Napkelet 1923. 2. sz.