Julika angyallá lesz

Berthe Morisot festménye

Julika, az ágrólszakadt, árva kis szolgáló lihegve megáll, apró kezecskéit a futástól dübörgő szívére teszi és feszülten hallgatózik…

- Nem, hála Istennek, nem vették észre a szökését!

Gyorsan körülnézett… tájékozódni próbált. Tekintete a tanyát keresi, az idegen emberek szánalmából lett otthonát, - hasztalan erőlködik. A nagy sötétségben semmit sem lát.

- Ja, ha eltévednék!... riadt meg Julika és rémülten behunyta szemeit.

Ezzel azonban csak azt érte el, hogy megint eszébe jutott öregbéres Áron bácsi gyönyörűségesen szép meséje. A mese,amelyet tegnap este hallott és amelyet sehogy sem bír felejteni:

… Aztán így karácsonytájt, amoda túl a fenyvesben… leszállnak Isten angyalkái, hogy összegyűjtsék a jó gyermekek karácsonyfáját. Pirinyó kis aranybaltácska, hegyikristályból fogazott fűrészke van kezükben: úgy dolgoznak, könnyedén lihegve, vidáman nevetve, egymással versengve, hogy minél több jó gyermeknek jusson a csodadíszes, gyantaillatú karácsonyfából…

- Hát nekem miért nem jutott még soha? Én talán nem vagyok jó? – kérdezte ő akkor bánatosan.

Áron bácsi öreg kezei remegve simogatták meg a fejét.

- Dehogynem – mondta gyorsan. – Persze, hogy jó vagy, te kis árva. Csak hogy nagy ám a világ! Nem is lehet csodálni, ha itt-ott kifelejtenek valakit a nagy sietségben. De egyszer majd eszükbe jutsz te is, meglásd.

Julikát azonban nem lehetett ily könnyen megvigasztalni. Azóta is egyre azon búsul.

Hogy éppen őt felejtik így ki!

alig is aludt valamicskét az éjjel; virradattól meg csak ténfergett, mint valami holdkóros. Minduntalan a fenyvesre kellett gondolnia. A kacagó angyalkákra… és nem lelte helyét.

- Látnod kell… Látnod kell… taszigálta egész nap a belső kísértés. – Hiszen olyan közel van a fenyves, csaknem idelátszik…

Hát most aztán látni fogja!

Ezért szökött el.

Hogy lássa.

Pedig, de sok dolgát is hagyta végezetlenül!... A malacok biztosan visítanak már türelmetlenül. Vajon jut-e majd eszébe valakinek, hogy elébük öntse az estelit?

Imígy furdalja most Julikát a lelkiismeret. De szíve fáj a baromfinépért is, amelyet elmulasztott ólba kergetni.

Mi lesz velük, szegényekkel, a szabad ég alatt? Reggelig megveszi őket az Isten hidege!

A sűrűsödő bűntudat végképp gyászba borította Julika képzeletét.

- Csak most az egyszer segíts meg bennünket, édes Istenem! – fohászkodik nehéz szívvel és égre emeli tekintetét.

No, fent is akad az mentem!

Mert hát éppen ebben a minutumban kukucskált elő a felhők közül egy szép fényes csillagocska és pártfogó kacsintással lenevet Julikára.

- Gyere csak, gyere! – kiáltja vidoran. – Ne félj semmit. Én elvezetlek a fenyveshez, ha akarod. Csak gyere mindig utánam.

Azzal máris bukfencezik egy nagyot és gurulni kezd az égbolton. Néha úgy tesz, mintha belebonyolódna a lenyúló felhőfoszlányok valamelyikébe, máskor meg pajkosan megszökik Julika éber pillantása elől, hogy röviddel később újra előbukkanjon nagyhuncut hunyorgással és – jóval nagyobb távolságban.

Julika repesve lohol utána.

Ily vidám kergetőzés közben érik el a fenyvest, ahol azonban oly sűrű tömöttségben sorakoznak a fák, hogy tenyérnyi nem sok, de még akkora rés sem kerül a Julika csillagkereső nézésének.

- Jaj-jaj! – szepegi félve -, hol vagy csillagocska?! Nem látlak, nem tudom, merre menjek?...

- A füled után – tanácsolja a bohó csillagocska és Julika azonnal megértette.

Lágy énekhangot szúr feléje az erdei csend, meg könnyű szárnyak suhogó neszét…

Mintha igézet szállta volna meg, úgy indul Julika a sejtelmes hangok irányába… Vakon botorkál áthatolhatatlan feketeségben. Térdre is bukik, ágak is karcolják, haját megtépázzák, - de észre sem veszi. Csak megy… megy, előre nyújtott karokkal tapogatódzva.

Úgy rémlik neki, hogy sohasem lesz már vége ennek a gyötrelmes bukdácsolásnak, amikor a fák közül ezüstös fényt lát derengeni. Még egy útforduló – és eléje tárul a mesebeli kép!

Látja, valóságosan látja a díszes angyalsereget! Látja az aranybaltácskák csillanását és hallja a hegyikristályból fogazott fűrészecskék sivító dalát.

Nagy-nagy elragadtatásában elfeledkezik magáról. Tapsol örömében.

Az angyalkák kezében egyszerre megáll a munka. Meglepve, ámultan nézik az odacsöppent Julikát. De aztán előlép a főangyal és haragosan rámutat:

- Megint eljött egy kíváncsi

mindent látni akaró!

Ám a tündéri látványtól megbűvölt Julika mit sem hall a haragos szavakból. Magán kívül áradozik:

- Ó, mily csudaszépek vagytok!

Arcotok mily ragyogó!

Szárnyatok, mint hattyú pelyhe,

kongotok égi zene…

Mesélte Áron bácsi,

mi dolgotok idele’…!

Nagyot nyel, majd könyörögve mondja:

- Úgy szeretnék én is, én is

kisbaltával dönteni!

Árvaságomban még nem volt

egy nap sem örömteli…

Hej, elbúsulja magát Julika, de úgy, hogy még a könnyei is kicsordulnak. Még az a szigorúnak látszó főangyal is megsajnálja és vigasztalni kezdi.

- Ne sírj, ne ríjj, kicsi Julika:

aranybalta? – hogyne jutna!

ám ügyelj a regulára:

tilos lesújtanod fára,

amíg meg ne kérdeznéd:

áldozza-e életét?

Julika lelkesen bólintott és kapva-kap a pirinyó aranybaltácska után. Okulás céljából, darabig figyelmesen szemléli az angyalkák tevékenykedését. Elnézi, amint meg-megállnak egyik-másik takaros kis fenyő előtt, kedveskedve körülrepkedik, szárnyaikkal körülcirógatják, miközben hízelkedve duruzsolják;

- Fácska, fácska fenyőfácska,

reád is gyermek várna,

ki már régtől, ébren, alva,

akarva, vagy nem akarva,

érted vágyik szüntelen…

A kérő angyalszónak ugyan ki tudna ellenállni? A kisfenyő semmi esetre sem. Habozás nélkül felel:

- Hátha így van, ám legyen!

Úgysem lehet szebb halálom

vágjatok ki, én nem bánom.

Serényen munkálkodnak az angyalkezek és Julika nemkülönben. Észre sem veszik az idő múlását, csak akkor rezzennek össze, amikor a főangyal hármat csettint a szárnyával.

- Hamar, hamar! – kiáltja ijedten. – Mindjárt lemegy a nap és ha nem siettek, bizony mondom, lemaradunk…

Nosza, előáll a hétlámpás Göncölszekér; szempillantás alatt meg is telik a karácsonyfának szánt fenyővel. És lám, már az angyalkák is bontogatni kezdik szárnyaikat…

Julikának szívére fut az ijedtség, kezéből kihull a kis aranybalta.

- Hová igyekeztek? – kérdi sírásra görbült szájjal.

- Vissza az égbe – felelte sietősen a főangyal.

- Miért, mit fogtok ott csinálni?

- Feldíszítjük szépen a karácsonyfákat!

- És énvelem mi lesz?...

- Te láttad azt, amit eddig csak nagyon kevesen láthattak. Teljesül a kívánságod. Nem elég ez neked?

Julika könyörögve teszi össze kezecskéit:

- Ha veletek mehetnék én is…

- Dőre kívánság! Hiszen te nem vagy angyal!

- De szeretnék az lenni! – esdekel Julika, és hangos sírással szalad az induló csillagszekér mellett.

- Könnyen lehetsz, ha valóban akarod – nyugtatná őt a legutolsónak maradt kisangyal.

- De hogyan…? hogyan? – sikoltja Julika. Érzi, hogy nem bírja már azt az iramot, és ott fog maradni.

A főangyalnak megesik rajta a szíve. Villámsebesen visszarepül hozzá és gyorsan hadarja:

- Nincsen idő a magyarázkodásra… Adok neked egy tanácsot. Ha azt megfogadod, egészen bizonyosan angyal lesz belőled.

- És feljutok a mennyországba is?

- Hogyne, amint eljön az ideje!

- Jaj, mondd hát hamar, mit kell tennem?

Röviden hangzik a felelet:

- Tartsd meg a tízparancsolatot!

Julika lélegzetét is visszafojtva, sokáig még a tünedező alakok után, mélyen elgondolkozik, majd sarkon fordul és szaladni kezd hazafelé…

Ott aztán szerencsésen be is kerül a kapun és nyomban úgy érzi, mintha nagy kődarab esne le szívéről: a tanya népe még mindig az igazak álmát alussza! Nyilván sejtelmük sincs az ő kirándulásáról!

Sietve fordul az ólakba – nincs biz’ ott semmi baj! A malacok is megéltek, s a baromfihad is előkerül kakasszóra.

Az egész rejtelmes éjtszaka egyedül Julika szívében hagyott mélyen ható nyomokat.

Julikáéban, aki idővel olyan dolgos, becsületes, istenfélő lányzóvá serdült, hogy messzi környék legényei vetekedtek a kezéért. Feleségül is ment hétvármegye legmódosabb daliájához, aki azóta sem szűnt meg magasztalni az ő nagyszerű Julikájának nagyszerű tulajdonságait.

- Valóságos földre szállt angyal ez az asszony! – kérkedik büszke örömmel. – Szinte attól tartok, hogy egyszer csak meggondolja magát és visszarepül az egekre.

- Ne féljen kend attól, édes uram – mosolyog ilyenkor Julika asszony. – Nem vágyódnám én el innen, megtaláltam én már a mennyországomat itt is.

És boldogságtól kipirult arccal hajlik gügyögő kisfia bölcsője fölé…

Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.