Berthe Morisot festménye
Julika, az
ágrólszakadt, árva kis szolgáló lihegve megáll, apró kezecskéit a futástól
dübörgő szívére teszi és feszülten hallgatózik…
- Nem, hála
Istennek, nem vették észre a szökését!
Gyorsan körülnézett…
tájékozódni próbált. Tekintete a tanyát keresi, az idegen emberek szánalmából
lett otthonát, - hasztalan erőlködik. A nagy sötétségben semmit sem lát.
- Ja, ha
eltévednék!... riadt meg Julika és rémülten behunyta szemeit.
Ezzel azonban
csak azt érte el, hogy megint eszébe jutott öregbéres Áron bácsi
gyönyörűségesen szép meséje. A mese,amelyet tegnap este hallott és amelyet
sehogy sem bír felejteni:
… Aztán így
karácsonytájt, amoda túl a fenyvesben… leszállnak Isten angyalkái, hogy
összegyűjtsék a jó gyermekek karácsonyfáját. Pirinyó kis aranybaltácska, hegyikristályból
fogazott fűrészke van kezükben: úgy dolgoznak, könnyedén lihegve, vidáman
nevetve, egymással versengve, hogy minél több jó gyermeknek jusson a
csodadíszes, gyantaillatú karácsonyfából…
- Hát nekem miért
nem jutott még soha? Én talán nem vagyok jó? – kérdezte ő akkor bánatosan.
Áron bácsi öreg
kezei remegve simogatták meg a fejét.
- Dehogynem –
mondta gyorsan. – Persze, hogy jó vagy, te kis árva. Csak hogy nagy ám a világ!
Nem is lehet csodálni, ha itt-ott kifelejtenek valakit a nagy sietségben. De
egyszer majd eszükbe jutsz te is, meglásd.
Julikát azonban
nem lehetett ily könnyen megvigasztalni. Azóta is egyre azon búsul.
Hogy éppen őt
felejtik így ki!
alig is aludt
valamicskét az éjjel; virradattól meg csak ténfergett, mint valami holdkóros.
Minduntalan a fenyvesre kellett gondolnia. A kacagó angyalkákra… és nem lelte
helyét.
- Látnod kell…
Látnod kell… taszigálta egész nap a belső kísértés. – Hiszen olyan közel van a
fenyves, csaknem idelátszik…
Hát most aztán
látni fogja!
Ezért szökött el.
Hogy lássa.
Pedig, de sok
dolgát is hagyta végezetlenül!... A malacok biztosan visítanak már
türelmetlenül. Vajon jut-e majd eszébe valakinek, hogy elébük öntse az estelit?
Imígy furdalja most
Julikát a lelkiismeret. De szíve fáj a baromfinépért is, amelyet elmulasztott
ólba kergetni.
Mi lesz velük,
szegényekkel, a szabad ég alatt? Reggelig megveszi őket az Isten hidege!
A sűrűsödő
bűntudat végképp gyászba borította Julika képzeletét.
- Csak most az
egyszer segíts meg bennünket, édes Istenem! – fohászkodik nehéz szívvel és égre
emeli tekintetét.
No, fent is akad
az mentem!
Mert hát éppen
ebben a minutumban kukucskált elő a felhők közül egy szép fényes csillagocska
és pártfogó kacsintással lenevet Julikára.
- Gyere csak,
gyere! – kiáltja vidoran. – Ne félj semmit. Én elvezetlek a fenyveshez, ha
akarod. Csak gyere mindig utánam.
Azzal máris
bukfencezik egy nagyot és gurulni kezd az égbolton. Néha úgy tesz, mintha
belebonyolódna a lenyúló felhőfoszlányok valamelyikébe, máskor meg pajkosan
megszökik Julika éber pillantása elől, hogy röviddel később újra előbukkanjon
nagyhuncut hunyorgással és – jóval nagyobb távolságban.
Julika repesve
lohol utána.
Ily vidám
kergetőzés közben érik el a fenyvest, ahol azonban oly sűrű tömöttségben
sorakoznak a fák, hogy tenyérnyi nem sok, de még akkora rés sem kerül a Julika
csillagkereső nézésének.
- Jaj-jaj! –
szepegi félve -, hol vagy csillagocska?! Nem látlak, nem tudom, merre
menjek?...
- A füled után –
tanácsolja a bohó csillagocska és Julika azonnal megértette.
Lágy énekhangot
szúr feléje az erdei csend, meg könnyű szárnyak suhogó neszét…
Mintha igézet
szállta volna meg, úgy indul Julika a sejtelmes hangok irányába… Vakon botorkál
áthatolhatatlan feketeségben. Térdre is bukik, ágak is karcolják, haját
megtépázzák, - de észre sem veszi. Csak megy… megy, előre nyújtott karokkal
tapogatódzva.
Úgy rémlik neki,
hogy sohasem lesz már vége ennek a gyötrelmes bukdácsolásnak, amikor a fák
közül ezüstös fényt lát derengeni. Még egy útforduló – és eléje tárul a
mesebeli kép!
Látja,
valóságosan látja a díszes angyalsereget! Látja az aranybaltácskák csillanását
és hallja a hegyikristályból fogazott fűrészecskék sivító dalát.
Nagy-nagy
elragadtatásában elfeledkezik magáról. Tapsol örömében.
Az angyalkák
kezében egyszerre megáll a munka. Meglepve, ámultan nézik az odacsöppent
Julikát. De aztán előlép a főangyal és haragosan rámutat:
-
Megint eljött egy kíváncsi
mindent
látni akaró!
Ám a tündéri
látványtól megbűvölt Julika mit sem hall a haragos szavakból. Magán kívül
áradozik:
- Ó, mily csudaszépek vagytok!
Arcotok mily ragyogó!
Szárnyatok, mint hattyú pelyhe,
kongotok égi zene…
Mesélte Áron bácsi,
mi dolgotok idele’…!
Nagyot nyel, majd
könyörögve mondja:
- Úgy szeretnék én is, én is
kisbaltával dönteni!
Árvaságomban még nem volt
egy nap sem örömteli…
Hej, elbúsulja
magát Julika, de úgy, hogy még a könnyei is kicsordulnak. Még az a szigorúnak
látszó főangyal is megsajnálja és vigasztalni kezdi.
- Ne sírj, ne ríjj, kicsi Julika:
aranybalta? – hogyne jutna!
ám ügyelj a regulára:
tilos lesújtanod fára,
amíg meg ne kérdeznéd:
áldozza-e életét?
Julika lelkesen
bólintott és kapva-kap a pirinyó aranybaltácska után. Okulás céljából, darabig
figyelmesen szemléli az angyalkák tevékenykedését. Elnézi, amint meg-megállnak
egyik-másik takaros kis fenyő előtt, kedveskedve körülrepkedik, szárnyaikkal
körülcirógatják, miközben hízelkedve duruzsolják;
- Fácska, fácska fenyőfácska,
reád is gyermek várna,
ki már régtől, ébren, alva,
akarva, vagy nem akarva,
érted vágyik szüntelen…
A kérő
angyalszónak ugyan ki tudna ellenállni? A kisfenyő semmi esetre sem. Habozás
nélkül felel:
- Hátha így van, ám legyen!
Úgysem lehet szebb halálom
vágjatok ki, én nem bánom.
Serényen
munkálkodnak az angyalkezek és Julika nemkülönben. Észre sem veszik az idő
múlását, csak akkor rezzennek össze, amikor a főangyal hármat csettint a
szárnyával.
- Hamar, hamar! –
kiáltja ijedten. – Mindjárt lemegy a nap és ha nem siettek, bizony mondom,
lemaradunk…
Nosza, előáll a
hétlámpás Göncölszekér; szempillantás alatt meg is telik a karácsonyfának szánt
fenyővel. És lám, már az angyalkák is bontogatni kezdik szárnyaikat…
Julikának szívére
fut az ijedtség, kezéből kihull a kis aranybalta.
- Hová
igyekeztek? – kérdi sírásra görbült szájjal.
- Vissza az égbe
– felelte sietősen a főangyal.
- Miért, mit
fogtok ott csinálni?
- Feldíszítjük
szépen a karácsonyfákat!
- És énvelem mi
lesz?...
- Te láttad azt,
amit eddig csak nagyon kevesen láthattak. Teljesül a kívánságod. Nem elég ez
neked?
Julika könyörögve
teszi össze kezecskéit:
- Ha veletek
mehetnék én is…
- Dőre kívánság!
Hiszen te nem vagy angyal!
- De szeretnék az
lenni! – esdekel Julika, és hangos sírással szalad az induló csillagszekér
mellett.
- Könnyen
lehetsz, ha valóban akarod – nyugtatná őt a legutolsónak maradt kisangyal.
- De hogyan…?
hogyan? – sikoltja Julika. Érzi, hogy nem bírja már azt az iramot, és ott fog
maradni.
A főangyalnak
megesik rajta a szíve. Villámsebesen visszarepül hozzá és gyorsan hadarja:
- Nincsen idő a
magyarázkodásra… Adok neked egy tanácsot. Ha azt megfogadod, egészen bizonyosan
angyal lesz belőled.
- És feljutok a
mennyországba is?
- Hogyne, amint
eljön az ideje!
- Jaj, mondd hát
hamar, mit kell tennem?
Röviden hangzik a
felelet:
- Tartsd meg a
tízparancsolatot!
Julika lélegzetét
is visszafojtva, sokáig még a tünedező alakok után, mélyen elgondolkozik, majd
sarkon fordul és szaladni kezd hazafelé…
Ott aztán
szerencsésen be is kerül a kapun és nyomban úgy érzi, mintha nagy kődarab esne
le szívéről: a tanya népe még mindig az igazak álmát alussza! Nyilván sejtelmük
sincs az ő kirándulásáról!
Sietve fordul az
ólakba – nincs biz’ ott semmi baj! A malacok is megéltek, s a baromfihad is
előkerül kakasszóra.
Az egész rejtelmes
éjtszaka egyedül Julika szívében hagyott mélyen ható nyomokat.
Julikáéban, aki
idővel olyan dolgos, becsületes, istenfélő lányzóvá serdült, hogy messzi
környék legényei vetekedtek a kezéért. Feleségül is ment hétvármegye
legmódosabb daliájához, aki azóta sem szűnt meg magasztalni az ő nagyszerű
Julikájának nagyszerű tulajdonságait.
- Valóságos
földre szállt angyal ez az asszony! – kérkedik büszke örömmel. – Szinte attól
tartok, hogy egyszer csak meggondolja magát és visszarepül az egekre.
- Ne féljen kend
attól, édes uram – mosolyog ilyenkor Julika asszony. – Nem vágyódnám én el
innen, megtaláltam én már a mennyországomat itt is.
És boldogságtól
kipirult arccal hajlik gügyögő kisfia bölcsője fölé…
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése