Péterke karácsonya

A külváros egyik rozoga bérházában lakott Balogh András napszámos. Karácsony hetében, amikor esténként fáradtan hazament, két kis gyermeke mindenkor aludt már. Ilyenkor a hideg szobában elbeszélgetett a feleségével az elmúlt időkről, a feledhetetlen szép napokról, amikor még minden évben állíthattak karácsonyfát, mert tisztviselő volt, és ha nem is sokat, de mégis keresett annyit, hogy karácsonyfára is jutott, s imádkozhattak alatta a kis Jézus születésnapjának ünnepén, hogy őket is ajándékozza meg az Úr kisgyermekkel.

A jó isten meg is hallgatta kérésüket, de amikor a második babát is meghozták a gólyák, már kereset nélkül maradt Balogh. Súlyos gondokkal telt napok következtek. A mindennapi kenyérre valót is alig tudta megkeresni, s bizony az ötödik születésnap is elmúlt már, hogy nem tudtak még csak egy kis karácsonyfát is állítani. Ilona hat éves volt, Péterke pedig öt és mg egyszer sem örülhettek a legszebb ünnepnek. Pedig Balogh most is mindent elkövetett, hogy legalább egy kis karácsonyfát állíthasson, de nem hiszi, hogy sikerül. Nagyon-nagyon fájt neki, hogy kicsinyeinek nem szerezhet örömet, a legnagyobb boldogságot, hogy a szeretet ünnepén karácsonyfa alatt örülhessenek velük együtt.

Nem is sejtette, hogy amikor ezt mondta, gyermekei a hidegtől összebújva egymás mellett még nem aludtak el. Így bizony minden szót hallottak, és a rossz pokróc alá bújva egyszerre keservesen sírni kezdtek.

Reggel, amikor édesapjuk elment hazulról, a két gyermek nagy dologra határozta el magát. Megbeszélték, hogy amíg édesapjuk odalesz, ők is elmennek hazulról és mindent elkövetnek, csakhogy jó szüleiknek örömet szerezhessenek. Kint az utcán szakadatlanul hull a hó és a két csöppnyi gyerek elindult vándorútjára. Mentek, mendegéltek a nagy házak között, és dideregve gyönyörködtek a szebbnél-szebb kirakatokban. Így érkeztek el végre az egyik Duna-parti karácsonyfaerdőbe. Istenem, milyen boldogok voltak! Ott lehettek a karácsonyfák között, amelyek estére feldíszítve, aranydióval, almával ékesen gyulladnak fel, hogy hirdessék a szeretet, az isteni Gyermek megszületését. Álltak és tágra nyitott szemmel bámultak, hiszen még sohasem láttak ilyet. A boldogságtól még a hideget sem érezték már annyira.

Egyszer csak megszólította őket egy néni.

- Gyerekek! Nem hoznátok fel hozzám ezt a kis fenyőfát? Kaptok valamit

- Itt lakom csak a közelben, és sok vinnivalóm van. Ez már nem fér a kezembe. No, jöjjetek csak!

Ilonka magához ölelte a kis fenyőfát és Péterkével együtt elindultak a néni után. Az egyik közeli ház második emeletére mentek, de amíg odaérkeztek, a néni mindent kikérdezett tőlük és nagyon megsajnálta őket. Özvegyasszony volt, akinek meghalt a kisleánya, s akit olyan nagyon szeretett. Amikor felérkeztek a meleg lakásba, nem engedte el a gyermekeket, hanem mindjárt enni adott nekik, elbeszélgetett velük és együtt díszítették fel a néni karácsonyfáját.

Ezalatt édesanyjuk kétségbeesetten kereste gyermekeit, s amikor már sehol sem találta őket,kétségbeesésében bejelentette eltűnésüket a rendőrségen, ahogy azt nagyvárosban tenni szokták. Tekintettel a szent estére, édesapjuk is korábban érkezett haza munkájából. Amikor megtudta mi történt, hogy a gyermekek eltűntek hazulról, azonnal keresésükre indult. Éppen a kabátját akarta fölvenni, amikor kopogtattak az ajtón. Gyorsan kinyitotta, s nem akart hinni a szemeinek, amit látott! Egy gyönyörű karácsonyfa állott előtte roskadásig rakva mindenféle jóval, amit a kis Iluska tartott a kezében. De ott volt Péterke is, egy hatalmas csomagot szorongatott a kezeiben. Jó szüleik nem győztek csodálkozni a látottakon, s alig tudtak szóhoz jutni a nagy boldogságban! Végre örömtől könnyes szemekkel faggatták ki gyermekeiket. Azok persze mindent elmondtak töviről-hegyére, csak azt nem tudták elmondani, hogy ki volt az az áldott jó néni, aki megajándékozta őket a sok mindennel, s ráadásul még nem is gyalog, hanem gépkocsin hozta őket haza.

Édesapjuk titokban megtörölte szemeit.

- Ő volt a karácsonyi angyal, kedves gyermekeim, akit a jó Jézuska küldött, hogy ti is megismerhessétek az Ő születésnapjának boldogságos ünnepét.

Meggyújtották a szép karácsonyfán a gyertyákat, szépen elébe térdeltek mindnyájan, és őszinte áhítattal énekelték:

„Mennyből az angyal,

Lejött hozzátok…”

És messze tőlük, valahol egy gyönyörű Duna-parti palotában egy bánatos özvegyasszony adott hálát a Kisdednek, hogy ezen a szent estén nem maradt egyedül, mert igaz boldogságot szerezhetett egy sorsüldözött családnak…

Salamon József.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.