Czóbel Minka: Anyaföld

Anyaföld, imádlak, hisz egy vagyok veled,

Csak mint bármely füszál; terméked, gyermeked.

Te oltasz a szivbe örömet, bánatot,

A test és a lélek erejét te adod.

Ha elsuhant rajtad a halálnak árnya,

Muló felhő – hiszen ezer virágszálba’,

Ezer ember-szivben ismét ujra ébred

Az örök, változó, halhatatlan élet.

Te adtad – éneket ajakamra csalva, -

Hogy szivem érzését kiönthessem dalba,

Hogy ami érzésből meg nem tér már benne,

Talán még más ember örömére lenne.

Annyi csak – ha van is – énekemben érdem,

Hogy a magyar szivet szeretem és értem;

Ugy nagy nyugalmában, akkor még csak hagyján,

Mint zugó viharban, zivatarok napján.

Már hogyne érteném? hiszen rokon vélem,

Már hogyne szeretném? hisz’ napom itt élem,

E földön, melynek nincs párja e világon,

Melynek minden egyes kis porszemét áldom.

Drága jó anyaföld, de meg is van áldva,

Dusan, szépen terem virága, dudvája;

Ha dudva, hát dudva – az is nyilik zöldön,

Boldog az élete – ha ezen a földön.

Áldott jó anyaföld! bele-bele mélyed

Életem gyökere – onnan száll az élet

Ereimbe vissza – kivirágzik szépen,

Magányos szivemnek egy-egy énekében.

érzem illatodnak reszkető páráját,

Ha tavaszi napon barázdákba szántják

Kebledet az ekék. – erő száll belőle,

Erő, élet, illat a kék levegőbe.

Hogy kifakad rajtad hamvas szinezettel

Tavasz üdeségben, a harmatos reggel,

Hüvösebb sugárral, esti csillagfénnyel

- Mind az én életem, egyben a tiéddel.

Hogyha visszahull rád, hideg őszi szélben,

Sárgult fék levele, aranyesőképpen.

- Késő már, hogy nézzük a leszálló napot –

Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.