Három órakor
reggel a szekér zörgése már talpon talált. Hamar felraktuk a holmit s nem telt
bele tíz perc, már útban is voltunk. Az apró lovak ugyancsak szedték patáikat, mert
bíró uram maga hajtott: ki akart lenni magáért.
A falu elmaradt.
Elterült szemünk
előtt a smaragdzöld havasalji legelő, apró, zsindelyes csűreivel, hófehér
birkanyájaival, rézcsatos tüszővel övezett, nagykalapos tót juhászaival. Feljebb
komoran sötétlett a fenyves, a magasba pedig a gyalog-fenyő nyomult, jelezve a
fatenyésztő övnek felső határát, mely felett már csak a gránitfalak és ormok
meredeznek.
Elértük azt a
pontot is, ahol a vizek elválnak. Dél-nyugatnak fut a Vág első erecskéje,
keletnek a Poprádé. A vizek e válópontja széles Magyarországon ritkítja párját,
mert valóban alig pár lépésnyi területen követhetjük a cseppek folyását, melyek
közül az egyik a Fekete-tengerig, a másik az északi-tengerig fog kalandozni!
Éppen mikor a
felkelő nap első sugarai megaranyozták a Kriván süvegalakú, áthajló csúcsát,
elértük az ingoványokat; következett a hegymászás.
A vezető megrakta
hátát az eleséggel, én megragadtam hűséges botomat s éppen indulófélben voltam,
amikor Rakityán Péter, a jó zergevadász utolért s önkéntes vezetőmül
kínálkozott. Jól megosztottuk a terhet s nekivágtunk a köves hegyi útnak, be a
fenyves komor birodalmába.
Friss erővel,
egyenletes léptekkel haladtunk fölfelé, gondoskodtam a mérsékletről, mert
gazdálkodni kell az erővel, ez a hegymászás első szabálya.
Minél magasabbra
hágtunk, annál inkább törpültek a fenyvek: nem a magasba, hanem széles
fejlődtek, ágaik megfeküdtek a földön, sudaraik már vesztettek az egyenességből,
közbe-közbe vegyültek már a tüskelevelű boróka-fenyvek is, és mire ezek közül
kiértünk, elterült előttünk az igazi havasi táj.
Virágon,
fűszálon, a magányos borókabokrokon csillogott a reggeli harmatcsepp, a csúcsok
pedig már teljes napfényben úsztak.
Embereim egy
kicsit kifújták magukat, én köveket forgattam s szedtem a rovart, a pókot,
mindenfélét.
Azután előre!
A gyep szakadozni
kezdett, mintha csupa vakondtrúrásokra szakadozott volna. A fenyvek elmaradtak,
s egyszerre benne voltunk a gyalogfenyőben.
Amikor már a nap
a völgyet is elárasztotta fényével, ott termettünk a hajlásban, melynek Handel
a neve. Itt rejtőzködött egy pásztorkalyiba, oly ügyesen, hogy csak a füstje
után találtuk meg. A kalyiba közelében egy falka hófehér tinó kérődzött, s
ugyancsak meresztette azt a mélabús tinószemét a jövevényekre. Rakityán Péter
uram vadászkurjantására azután egy mélyedésből előkerült két kit tótocska; tizenkét
és tizennégy évesek lehettek; e két gyerkőce egymagában gondozta a falkát egész
nyáron át, szombatonként fellátogatott a gazda s hozta nekik a darát, a
lisztet, a zsírt és a kenyeret egy egész hétre!
Hej, hogy
megbámulták azok a szakállamat, botomat, hálóimat, mindenemet! Kék szemük
szinte kidült, szájuk tátva maradt; de meg is örültek, amidőn megtudták, hogy
mindezt napok hosszat bámulhatják.
Leraktuk a terhet
a gyalogfenyőből font katyibába, mely előtt vígan lobogott a tűz; egy kicsit
pihentünk, falatoztunk, az ötlépésnyire folyó kristálypatak mellé hasalva jót
ittunk, azután ismét előre!
Kiadtam a
parancsot, hogy éjtszakára egyik vezetőm a pásztorfiúkkal nagy tüzet gyújtson,
mert ilyen magasságban az éjtszaka hűvös; azután Rakityán Péterrel elkezdtük az
utat a csúcs felé.
Amint az
úgynevezett Priehibák felé közeledtünk, egyszerre csak egynéhány éles fütty
hasította a levegőt, szakasztott olyan, aminőt a pásztorok ujjaik segítségével
idéznek elő.
Ez a marmota
füttye volt.
Láttam, amint
jókora távolságban, egy szikla csúcsán ürgemódra felágaskodva állott a
szürke-barna bundás marmota őr, a szikla tövén elterülő gyepen pedig futkosott
a család, nyakra-főre menekült a lyukba. A fütty tehát jel volt, amellyel az őr
menekülésre figyelmeztette társait; ő maga csak akkor szállott le őrhelyéről,
amidőn társai az utolsóig elmenekültek. Ez az élénk látvány végtelenül jól
esett a sziklák e komor, különösen pedig hallgatag világában.
Lassan-lassan
feljutottunk egy hegynyeregre, mely egy csatornaszerű, lefelé vezető sziklás
völgyet védett. Itt Rakityán uram óvatosságra intett, felvett egy jókora követ
s messzire ledobta a völgybe.
Amint a kő egy
sziklához ütődött, a csattanásra, mint egy varázsütésre megélénkült a
sziklavilág, úgy, hogy szinte megkápráztatta a szemet; tizenegy zerge, azt sem
tudtuk honnan, a sziklákon termett, hátravágott fejjel szikláról-sziklára
inkább repülve, mint ugorva, leírhatatlan sebességgel vágtatott egyenesen a
Kriván csúcsa felé, kevéssel a csúcs alatt eltűntek, mintha csak a szikla
nyelte volna el őket.
Az egész látvány
meglepő, szinte szédítő volt, mert valóban, az oly ügyetlennek látszó csülkös
zergeláb öt-hat perc alatt tette meg az utat a csúcsig, amelyre nekünk azután
fáradságot három óra kellett!
Mindezek derült
hangulatot ébresztette bennünk, s jó kedvvel kezdtük meg utunk legkeményebb
részét; a csúcs megmászását. Oly meredek volt az, hogy helyen-közön négykézláb
másztunk, kivált a keskeny gyepeseken, amelyeken a láb könnyen kisiklott.
Minden negyedórában megállapodtunk néhány percre, kifújtuk magunkat.
Nagysokára
elértük a pontot, amelyen a zergék eltűntek; egy kis hajlás volt az, s
átvezetett a csúcs keleti oldalára, mely függőlegesen bocsátkozott le a
rettentő mélységbe, oda, ahonnan a Zöld-tó vize felénk csillogott; e meredek
falon keskeny párkányok látszottak, olykor nagy távolságra egymástól s a zergék
mégis csak e párkányokon szökve menekülhettek tova!
Pár perc múlva a
csúcson voltunk,mely egészben húsz lépésnyi hosszú, öt lépésnyi széles
területet alkot, köves, itt-ott szívós moszatokkal borított, s Gácsország felé
áthajló, ez oldalon csak olyan ember tekinthet le, akinek idegzete ép, feje nem
szédül; más csak fekvő helyzetben merheti a letekintést.
Mily pompás, mily
ragyogó kép tárult fel szemünk előtt!
Nyugatra a
hegység letörpült; kelet felé a Magas-Tátra merész sziklaormai szinte a
felhőkig látszottak felérni; északnak a gácsországi lapály terült el falvaival,
melyek innen hangyabolyoknak látszottak; dél felé, éppen a lábunk alatt, a
szepes-liptói fennsík,melyen elszórva a falvak s városok úgy feküdtek, mint a
pacsirta meleg fészke a rét fügében; messze, a távol kékjében úszva, a magyar
rónaság elmosódó vonalai látszottak.
- No, Péter
gazda, ki azzal az üveggel!
Régi szokásom
szerint felköszöntöttem szép hazánkat; felvirágoztatására ürítettük a palackot,
aztán megragadtam s messzire dobtam a sziklatengerbe, oly mélységbe, hogy mikor
a fenekére ért, csörömpölést sem hallottunk.
Egy óra múlva
megkezdtük a leszállást. Nem egy gyepesen leszánkázva, délután négy órakor a
pásztorgyerekeknél termettünk, mondhatom, fáradtan, éhesen.
A vezető sem volt
már rest; roppant rakás száraz gyalogfenyőt hordott össze; lobogott a láng,
szikrát hányt az üszök, a vasedényben pedig süstörgött, sercegett a pörkölt.
A két kis
tótocska, a Jankó meg az Ondrik is hozzáláttak az estebéd főzéséhez, ami aztán
istenigazában havasi szakácsmesterség volt.
Galuskát főztek
ekképpen: egyetlen fazekukban felforralták a vizet, aztán beletöltötték a
lisztet s egy fenyőfalapickával vastag péppé kavarták; mikor ez megvolt, az
Ondrik levetette báránybőr ködmenét, kiterítette a gyepre, a kicsávázott
oldallal felfelé, a lapickával kivagdosta a galuskát s kirakta a ködmenre;
amikor már az egész pépet felhasználta, kimosta a fazekat, zsírt tett belé, ezt
felolvasztotta, azután szépen belerakta a galuskákat, megkavarta, s készen
volt!
No,már ennél
egyszerűbb főzést képzelni sem lehet; a főztjük, az igaz, nem volt valami
szerfölött ízletes; de a havas friss levegője nagy éhségcsináló, az éhség pedig
megfűszerezi még a legszegényebb ételt is.
A pörköltből
nekik is jutott, de ki is tisztítottuk azt a vasfazekat, hogy csak úgy fénylett
belé.
Lassan ránk
esteledett az idő.
Mi is
lenyugodtunk, s aki az éj folytában felébredt, jól megrakta a tüzet.
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése