Magyar föld alattam, magyar ég felettem,
Régi galambbúgás a mély rengetegben:
Magyar a levegő, amelyet beszívok,
És Istenem, néha mégis úgy megsírok!
Mert e magyar földön idegenek járnak,
Törvényt kénye-kedve szab itt a barbárnak,
Ezen a levegőn most bitorlók híznak
Örvendve kajánul a „győzelmi” díjnak.
Hát egy ezeréves ország így széthullhat?
Nirvána nyelhet el olyan dicső múltat?
Európa feledte, mennyivel adósunk,
Azért darabolta szét eleven húsunk?
Nem! Isten e földet magyarnak teremté,
Két dicső királyát fölavatta szentté;
Töröktől, tatártól megmentett a karja,
Az nem lehet, hogy most romlásunk akarja.
A szerető atya nemcsak szeret: büntet;
Ő is szeret, azért büntetett bennünket.
Talán megelégli immár szenvedésünk,
Hittel, bizalommal hozzá ha megtérünk.
Megérem, nem tudom, de hiszem nincs messze:
Az ígéret-földje nincs számunkra veszve.
Azt hirdeti nékem vadgalamb búgása:
leszáll mireánk még az Isten áldása!
Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése