A
sárba, vízbe megmerül a lába,
míg
elbaktat a messzi iskolába,
foltos,vékonyka,
vásott ködmönében
a
hideg, maró, havas, téli szélben.
Kopott
báránybőr süveg a fejében
s
kis kenyérke,mit megeszik majd délben –
lapul
a rongy tarisznya fenekén –
tört
tábla, irka s pár salátalevél.
Könyv
volt, s ő a hatodik gazdája,
Elázott
százszor, bár vigyáztak rája.
A
Mátyás király sincsen benne végig,
Majd
megmondja, ha éppen tőle kérdik!
Süvölt
a szél, majd az árokba dönti…
kékült
kis száját füttyre csücsöríti…
Nagy
csizmájával keményeket lépked…
Oh
tudomány, de meg is szenved érted!
Gyöngy-betűket
vet majd vörös kis ökle,
a
kályha mellett, ha megdörzsölgette,
s
ragyogó szemmel a szívébe zárja,
amit
magyaráz tanító-gazdája.
Lélek
ragyog és fény a két szemébe,
mintha
valami égi mécses égne…
Szegénység,
gond és nyomorúság marja,
de
ő az Isten választott magyarja!
Kovácsné
Huszár Jolán
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése