Ki
a szabadba! Nincs itt maradásom!
Haj,
ez a város sem a régi már.
Amit
kerestem – azt itt nem találom,
Amit
találok – az nekem halál.
Mit
botorkáljak e sötét zugokban?
Midőn
derültebb táj mosolyg felém:
Hiszen
ha boldog nem leszek is ottan,
De
tán feledni megtanulok én?
Ki
a szabadba! hol a hajnal támad,
S
arany hajából rózsákat dobál,
S
ameddig fül hall és a szem elláthat,
Zeng
a levegő, a pacsirta száll.
Száll
a pacsirta fel, fel a magasba;
Nem
háborgatja senki énekét.
Míg
nem az, aki mindeneknek Atyja,
Mosolygva
igy szól: „No, most már elég!”
Ki
a szabadba! Szép mezei élet!
Zöld
műhelyed a legszebb palota.
Csak
megfoghassam szarvát az ekének,
Aranykilincshez
nem nyulok soha!
Verejtékes
bár a föld művelése,
Szabad
emberhez méltó munka az,
Ki
mindent vesztett, az a magyart nézze,
Midőn
megindul a munkás tavasz!
Ki
a szabadba! Az ökör kolompol,
Dől
a barázda, a föld fekete…
Hajsz,
Cselő, Csákó! és pattog az ostor…
Nehéz
a munka… hol az ösztöke?...
Magasan
a nap, ideje a délnek,
Hozza
az ételt a menyecske már.
A
fáradt őrök gyepre heverésznek,
Az
ekeszarván dalol egy madár.
Ki
a szabadba! Verőfényes tájak!
Hol
edzett szivben forr az ős erő.
Óh
az érzékeny szivek ott is fájnak,
De
van balzsamjok – a föld hivó szava;
S
hiven követik őseik szokását,
Büszkén
vallják meg, hogy hát – magyarok,
S
ha könnyeznek is néha, hogy ne lássák:
Szemökbe
vágják jól a kalapot!
Ki
a szabadba! Fenn az esti csillag,
Hazatérnek
már a fáradt ekék.
Virágos
a rét, onnan száll az illat,
Hej,
egy-két szálat tán szakitni kék!
Kész
a bokréta, illik a kalapra,
Ifjuságra
gondol a legény,
S
ugy elméláz, hogy dal lesz gondolatja.
Az
ökör lassan, csak ballagva mén.
Ki
a szabadba! Kedves rónaföldem,
Édes
szép Alföld már megyek, megyek!
Keserű
szivvel, félig összetörten
Hajtom
kebledre lankadt fejemet:
Le
nem tép innen többet semmi végzet,
Hiv
gyermekedként itt élek-halok…
Vidits,
vidits fel, ó, szelid természet!
ég,
föld jókedvü – ha te akarod!
Z. J.
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése