Husz
éve vártuk ezt a drága percet,
Hogy
szabadon szólhasson végre szánk!
Eddig
hazudni, vagy hallgatni kellett,
Hogy
gyilkosan ne törjenek reánk.
Husz
évig éltünk, önmagunk tagadva,
Hogy tartogassuk puszta életünk
E
szent megváltó, áldott pillanatra,
Mikor
hazánkba visszatérhetünk.
Husz
évig éltünk itt igába törve,
Szülőföldünkön
idegen gyanánt,
Hányszor
borultunk sirva ősi rögre,
Ahol
lakásunk volt, de nem hazánk!
Nem
volt hazánk, hisz hencegő pribékek
Ülték
vadul az árulás torát,
A
három a mi vállainkon égett
És
ők zsebelték buzáját, borát.
Nem
volt hazánk és mégis – ugy szerettük!
Kinok
között, halálra szántan is,
Mert
tudtuk azt, egy percre sem feledtük,
Hogy
urságuk bitorló, gaz, hamis!
Mert
tudtuk azt, csak avval is, hogy élünk
E
szent helyen s ha kell, temetkezünk,
Szent
hivatás feltámadást remélnünk
S
hinnünk, hogy egyszer még otthon
leszünk!
Magyar
maradt ez ősi föld! Hiába
Üldöztek
el közülünk ezreket,
És
jött tizannyi mindegyik nyomába, -
A
holtakat kiüzni nem lehet!
Magyarnak
őrzött meg sok hősi emlék:
Nagy
ősök földbe ágyazott pora,
Ha büszke mult erősit szivet, elmét,
Korcsult jövőtől nem félünk soha!
A
multból élünk, ámde – a jövőnek!
Nem
búsitott a céltalan jelen,
Vigyáztuk
elmulását zord időknek,
Amig
a napfény ujra megjelen.
Gunyolt
reményünk végre, im, beválott!
Utat
talált az égbe hő imánk,
Eljött
a perc, a százezerszer áldott,
Mit millió sziv ugy, de ugy kívánt!
Ne
higgye senki, hogy csodára lesve
Mi
mitse tettünk értünk, értetek!
Munkában
izzott férfi lelke-teste
S
magyar anyák neveltek gyermeket!
Dolgunk
olyan volt, mint ki fákat ültet,
Habár
maga gyümölcsöt sem remél:
A
vágy, mely élteté öreg szivünket,
Tovább
az ifjuság szivében él!
S
ne higgye senki, hogy tán elfeledtünk,
Ha
„tulra” innen ritkán szállt a hir,
Hisz
tudnotok kell, átok ül felettünk
S
magyar, ha sirni kell, magába sir!
És
tudnotok kell, mit parancsol Isten,
-
Hiába tört be cseh, tatár, török, -
Amig e föld nem egy, itt béke nincsen:
A Kárpátok törvénye szent s örök!
A
Kárpátok törvénye ez: Ne tépje
Szét
jött-ment azt, amit Isten egybetart!
És,
hogy legyen nép, mely szavát megértse,
Ezért
alkotta Isten a magyart!
Jogunk
van minden talpalatnyi földre!
-
Vagy ezredéve úr itt volt-e más?!
Ez
volt hitünk, ezt biztatott örömre:
Magyarnak lenni égi hivatás!
Magyarnak
lenni! Nyiltan! Mitse félve,
Hogy
már ezért is üznek vérebek!
Magyarnak
élni, dolgosan, remélve,
Hogy
mit teremtünk, mind miénk lehet!
Ó,
hogy megértük ezt a drága percet!
Dicséret
éret Néked, Istenünk!
Köszönjük
ezt a nem remélt kegyelmet
S
fogadjuk: Áldhat szent kezed, vagy verhet,
Mindig
a Te néped: magyarok leszünk!
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése