Ismeretlen szerző: A trombita

Vásár volt, országos vásár a faluban. Jöttek a szekerek mindenünnen. Az úton magasra szállt a por.

A faluban, a főtéren állott Krizsán Lajos háza, abban volt fűszerkereskedése, amely legnagyobb volt a községben. Apja még tót származása volt, de Krizsán Lajos bácsi már csak úgy beszélt magyarul, hogy meg sem értette volna a tót beszédet. Megmagyarosodott szépen. Első ember lett a faluban, tisztességes, becsületes munkájával.

Ma különösen nagy munkában volt az egész háznép. Még az utcán is álltak az emberek, annyi dolog volt. A kis Krizsán Berci kint játszadozott az udvaron, nem törődött vele most senki. Még az édesanyja is el volt foglalva a boltban, aki máskor rá vigyázott.

Berci nagy dologba vágta a fejszéjét. az udvar végében egy nagy bástyát rakott az összehordott kövekből. Elgondolta, hogy ha elkészítette, majd nagy háborút csinál, lebombázza a bástyát is homokgolyóval.

Egyszer csak trombitaszót hall a háta mögött. Hátranéz, hát látja, hogy Pista jön vadonatúj trombitával a kezében és fújja, ahogy csak bírja.

Pista egy szegény özvegyasszony fia volt és ott lakott az anyjával együtt Berciéknél. A gyermekek együtt töltötték egész gyermekkorukat. Pista jó barátja volt Bercinek és soha, semmi játékban nem ment volna az ellenpárthoz. Mindig a Berci pártján harcolt, ha ütközetre került a dolog.

Bercinek megvillant a szeme, amikor meglátta a trombitát. szép sárgaréz trombita volt. Régen fájt már a foga ilyen trombitára.

Pista pedig egyre fújta a trombitát, mintha minden örömét azon akarta volna most kidudálni.

- Hol vetted? – kérdezte Berci tágra nyílt szemmel.

- Vásárfia.

- Kitől?

- Az édesanyádtól.

- Tőle? Mikor kaptad?

- Most. Bent voltam, segítettem neki a boltban, akkor kaptam. Szép? Eredj be te is, neked is ad biztosan.

- Nem megyek be.

- Miért?

- Csak. Ha rám gondol édesanyám, és ha akar valamit adni, akkor hívjon be engem is.

- De sok dolga van ám, ma különösen, egészen tele van a bolt a sok vásárlóval.

- Azért mégis behívhatnának, ha nekem is adni akarnak valami vásárfiát, - mondta Berci s valami fátyol húzódott át a szeme előtt. – Nem akarnak adni, akkor nem is szeretnek engem.

- Valami rossz fát tettél a tűzre? – kérdezte szánakozva Pista.

- Nem csináltam semmi rosszat. De ha neked adtak, nekem pedig nem, akkor nem is szeretnek engem.

- Az nem igaz – vágott szavába Pista. – Édesapád is nagyon szeret, édesanyád meg mindig azt mondja, hogy téged szeret legjobban a világon!

- De nem szeretnek, mert akkor…

- Mert akkor? – kérdezte tovább Pista -, mert akkor… miért nem fejezed be, amit mondani akartál?

- Mert ha szeretnének, tudnák, hogy ha neked adnak egy trombitát, akkor nekem is adni kellett volna.

- Miért nem kérsz az édesanyádtól, bizonyosan venne neked is.

- Hát te kértél? – kérdezte Berci.

- Én nem kértem, mert én nem is kérhetek. Én csak az én édesanyámtól kérhetnék, az pedig olyan szegény, hogy nem tudna venni egy ilyen szép réztrombitát.

- Nahát látod, és te mégis kaptál. Szereted a trombitát?

- Szeretem – mondta Pista s nagy, meleg szeretettel nézett a gyönyörű trombitára. Aztán Bercire nézett… majd fogta a trombitát, megsimogatta és odatartotta Berci elé:

- Na nesze, itt van, neked adom…

Berci sóváran nézte a fényes jószágot, de dacosan legyőzte vágyakozását.

- Nem kell! Nem nekem vették, hanem neked! A tied! Fújd, ha kedved van hozzá! Na, fújd!

Ezt aztán olyan keserű hangon mondta, hogy Pista nem fújta tovább. Hóna alá fogta a trombitát és kiballagott vele nagy búsan az utcára. Ott fújta, de valahogy neki sem telt már benne öröme.

Berci meg, amint egyedül maradt nagy bánatával, nekiadta fejét a búsulásnak. Hogy őt a szülei nem szeretik. Hát miért is van akkor ezen a világon? Az édesanyja, lám, ennek a szegény, ide fogadott fiúnak azonnal vett egy szép vásárfiát, reá meg nem gondolnak, pedig ő is mennyire szeretett volna egy ilyen szép sárgaréz trombitát! Bizonyosan elfelejtették… De nem, hiszen akkor miért vettek Pistának? Mert bizonyosan őt szeretik… Na, jó, legyen hát akkor Pista ezentúl a fiuk… gondolta el magában nagy búsan Berci, és elhatározta, hogy nem léi túl ezt a szégyent és világgá bujdosik.

Ott hagyta az épülő várfalat és szomorúan nézett körül az udvaron. Hová menjen? Kerek a világ, merre vegye útját?

A szénapadláshoz oda van támasztva a létra. Megakadt rajta a szeme, aztán gondolt egyet s megindult a létra felé…

- Fölmegyek… ott aztán éhen halok… szomjan halok… végem lesz… akkor aztán szerethetik a Pistát…

Körülnézett… Senki sem járt az udvaron… Nem vették észre a nagy sürgés-forgásban, hogy fölment a padlásra. Keresztülmászott a szénarakásokon és behúzódott az eresz alá. Itt aztán kiömlött a szíve minden keserve… elpityeredett, hogy ő most meg fog halni… mert őt már senki sem szereti… Fejét lehajtotta a puha, illatos szénára s addig gondolkozott, amíg egyszer csak szépen elaludt…

Jó sokáig volt már odafönt, amikor egyszer csak hangokat hallott az udvaron. Nagy hirtelen azt sem tudta, hol van, hogyan került ide a szénapadlásra? Majd az öreg kocsis hangját vélte felismerni:

- Nem láttam én a Berci úrfit sehol sem. Kint voltam a vásárban, lovat vettünk. Nem találkoztam vele ott sem…

Berci szíve most nagyot dobbant, bizonyosan őt keresik…

Most meg az öreg Marit hallotta, a ház mögül:

- Itt játszadozott egy darabig az udvarban, ott hátul, a kőrakásnál… aztán én sem láttam többet, igaz, hogy nem is nagyon értem rá vigyázni,m erre jár.

Egy másik hang szólt most bele:

- Pista is azt mondta, hogy itt maradt a köveknél, itt akart magának építeni valami várat…

Berci nagy szorongva figyelte a szavakat, mozdult volna is most már, de kíváncsi is volt, mi lesz tovább?

Jöttek-mentek az udvaron. Találgattak mindenfélét:

- Lehet, hogy kimászott a kerítésen, aztán elvitték a cigányok…

Berci most hirtelen sírva fakadt. Eszébe jutott, hogy mi is lenne vele, ha itt kellene hagyni az édesanyját…

De újra hangok ütötték meg a fülét alulról:

- Keressétek, mert én meghalok, ha nem találjátok az én drága Bercikémet! – zokogta valaki odalent. Az édesanyja lehetett csak, ismerte jól a hangját.

Berci most aztán úgy megijedt, hogy mozdulni sem tudott többé. Hogy az édesanyja őt így megsirassa, hogy ekkora fájdalmat okozzon neki, - ezt maga sem gondolta. Szorongva várt egy darabig.

Végre mozgást hallott a padlásfeljárónál. Édesanyja közeledett feléje. Le akart ülni a padlás alatt a kis padra, mert nem bírták már lábai. Lerogyott rá, aztán nem szólt semmit, csak sírt, sírt keservesen.

Berciből is kibuggyant a keserves sírás, zokogás… Nem bírta visszatartani többé, amikor kiáltást hall onnan, alulról:

- Gyorsan! Gyorsan! Menjen fel valaki a padlásra!

Úgy vitték le Bercit ölben, mert egészen tehetetlen volt magával. De szólni sem tudott, hogy mi történt, hogyan történt, csak sírt, sírt nagy lélekből, mintha ez a sírás mosta volna tisztára a lelkét…

Jó időbe telt, amíg végre szóhoz jutott és édesanyját átkarolva ki tudta mondani:

- Hát mégis szeret, édesanyám?... Szeret?

- Ó, te kis csacsi! – nevetett a könnyein át boldogan az édesanya -, hát van olyan édesanya a világon, aki nem szereti gyermekét?

Nem tudom, meddig csókolgatták egymást még azután,  de Berci azóta soha nem akart többé világgá menni, mert érezte, hogy senki sem szereti jobban őt a világon az édesanyjánál…

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 3. sz. 1936.