Ki az, ki jártodban,
Távolban, közelben,
Mindig csak téged tart
Lelkéhez ölelten?
Ki mindent megbocsát,
és mindent elfeled,
Megbántva, feledve
Is szeret, csak szeret?
Óh, a hű jó anyát
Minek is nevezzem?
Azt a szent deszkaszált
Háborgó tengeren;
Lelkünk jobb felét,
Tápláló emlőnket,
Mézesőt csepegő
Éltető felhőnket.
Megvédő pajzsunkat,
Pihenő fészkünket,
Melynek két karja közt
Bús lelkünk föléled;
Erényünk hírnökét,
Hibáink fátyolát,
Szivünknek, lelkünknek
Térdeplő zsámolyát!
Óh, azért anyádat,
Anyádat becsüld meg!
Ősz haját simogasd, -
Könnyeit törülgesd -!
Két szemét csókoljad,
Jártában segítsed,
Kínjait, bajait
Oszlassad, enyhitsed.
Nevét ha kiejted,
Térdepelj elébe:
Istentől számtalan
Áldást kérj fejére.
Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 3. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése