Móra László: Egy vándor magunk közül

(A magyar tanitó)

Jön, megy… Ne kérd soha, hogy merre, honnan?

Az Isten küldi: szántani a porban,

Töretlen földeken…

- És ő megyen.

Ruhája vedlett, mint az őszi fáé, -

És mégis szebb, mint sok gazdag királyé.

Arcán, kezén sok-sok barázda ránca mélyül,

De ha jobban nézed, sima tóvá szépül.

Vállán tarisznya, - álomszőtte jószág, -

Nem látja senki, senki, csak maga.

Szántóföldjéről ezzel jár haza.

S ezzel megyen földjére indulóban.

Tarisznya mélyén annyi, annyi jó van:

Gyémántmagok sok-sok száza, ezre, -

S elosztja mind. Magának nem jut egy se.

Mindig csak vet… csak szórja a magot,

Magának termést soh’se aratott, -

Csak egy fakó kis fejfát faragott.

És – csak megy, megy minden hajnalon

Barázdát vágni ujabb ugaron.

Mögötte nyárnak hamvas himpora,

Előtte titkok hosszu nagy sora.

A hátán mély seb. – Élet-ostora

Irdalta rá apránként, munka közben,

Tavaszban, őszben, téli ködben,

Ahogy a lelkek földjén szórta kincseit

Azoknak, kikről tudta: nincs nekik

Másuk, csak megnyilt, hófehér szivük,

És annak mélyin szent gyerek-hitük…

- És csak megy… Az ajka fel se jajdul.

A szivverése még se, még se halkul.

Sőt egyre izzóbb akarása, tette,

Mióta népünk judásláncra verve

Nyög, sir s ugy várja kinja megszünését,

Az ujtavasznak nyárba zendülését.

Azóta izzóbb akarása, tette,

Ha busan felnéz a magyar keresztre, -

S tarisznya fészkit maggal megtetézve

Megy, mendegél… és készül uj vetésre.

Megy… megy… Ne kérd soha, hogy merre, honnan?

Az Isten küldi. szántani a porban,

Töretlen földeken…

- És ő megyen.

Ruhája vedlett. Lépte roskatag.

De elfáradni néki nem szabad.

Ó, annyi dolga van még őneki!

Nehéz az utja, mégis isteni:

Alvó szivekbe fényt vetiteni.

Tövisét lépni gallyáról a fáknak,

Kezét megfogni, kik sötétbe járnak.

Az elhagyotthoz odaszólni halkan,

És megtudni, hogy mi sikong a jajban?

A siró szemnek könnye mit beszél?

S hogy mért kesernyés, barna a kenyér?

És csak ő megy, megy minden hajnalon.

Nem hagy a földjén mit se parlagon.

S amig vetésén napfény repdes el,

Egy messzi hang biztatja csendesen:

Majd tul az Égen, vagy tán még odább,

Amelynél nincs már messzebb, vagy tovább,

Ahol nem gyarló emberszó itél,

Hanem az Isten, aki mindig él,

A magvetőnek ott utálják bérét,

Ott fűzi egybe a sok kincses kévét –

S míg aratását maga is csodálja,

A mindig élő Isten azt megáldja,

Őt asztalához odaülteti,

A magvetésért ott fizet neki!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.