Te
szép tükör, melyben az ég magát
S
a nap fényét tetszelegve nézi,
Fejére
tüzvén legszebb csillagát,
Andalgó
vándor bus szemét igézni:
Előtted
állok, fényes nagy tükör.
Mélázva
nézek halk vizedre le:
Szebb,
ragyogóbb és kedvesebb nekem,
Mint
a világnak minden tengere!
Te
is tenger vagy, ámde nem komor,
Melynek
szivét szélvész ekéje szántja,
Míg
lenn tűzhányóhegyek bősz munkája forr,
Mely
a hajót vad örvényekbe rántja,
Te
mosolyogsz, - s még haragod se bánt,
Mint
kedves arc, ha duzzog. És ha nem
Vagy
is hatalmas, nem határtalan:
Hozzád
való szerelmünk végtelen!
Szelid
tenger vagy: vannak gyöngyeid,
Nincs
fényesebbje a nagy óceánnak;
Bájos
regék merész buvárja itt
Örökké
tartó gyöngyöket halászhat.
S
ha már szivekben nincs visszhang sehol,
Kisérni
szivből áradt éneket:
Lám,
mint egy részvétteljes óriás,
Tihany
kőkeble mg velünk eped.
Ó!
béke partja… vonzó, enyhe táj,
Hol
mindenütt az égbolt kékje látszik,
Galambként
röpdös a bukó sirály,
Zöld
habfodorral hóvitorla játszik;
Az
élet itt elveszti ön-sulyát,
S
meggyógyul az, ki gyógyulást keres;
Kék
mennybolt, zöld hegy, égő rózsa-pir,
Mind
azzal biztat: higyj, remélj, szeress!
Hullámzó
keblü tündér, Balaton!
Tükröd
honunk szépségét adja vissza.
Magyar
voltára büszkébb lesz, tudom,
Ki
hosszasan néz rengő sikjaidra.
Áldott
a föld, ó! áldott a határ,
Mely
legfőbb diszül téged foghat át.
Istent
imádni tenger megtanit, -
Te
megtanitsz imádni a hazát!
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése