Herczeg Ferenc: Kötelesség

Szilveszter estéje volt.

Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már az ágyában volt, odasuhogott hozzá édesanyja és megcsókolta szemét és homlokát. A szülők elmennek nagyapóékhoz, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot alszik.

Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges rendszeretettel simára pacskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg paplant és nagy hirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

Egyszerre felriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna. A szívében egy rémült kérdés kiabált: Mi van a kis Pepkóval?

Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

- Magad fogod etetni, magad fogod itatni – mondta nagyapó. A gyönyörűség a tied, legyen tied a kötelesség is.

Ez a furcsa szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt, és hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját. Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái tündöklő tavaszi verőfényes, karcsú fákról hulló virágesőre, acélkék égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban gyöngydolga volt Pepkónak.

Azután, no igen, aztán befagyott a tó és hullott a hó. A gyerekek szánkóztak és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó kendermagot? Tegnap! Dehogy. – Tegnap csak akart neki adni, de nem adott, mert korcsolyázni mentek… Ma is akart neki adni, de aztán közbejött valami… Este megint gondolt rá, de –

A fiú ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe. kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót, közben valami furcsa penészízt érzett a szájában. Felkeljen? Megetesse most? A madár a folyosón van, s ott hideg kövekkel van kirakva a padló. Éjjel pedig nem is eszik.

Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul vigasztalgatta magát: Én kisfiú vagyok, ostoba kis fiú, én nem is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán kötőfék, melyet kenderkötélből fontak.

Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az arcán elszunnyadt.

Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka hirtelen felpattant az ágyában. No, most történni fog valami! Valami rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

Történt is valami. Hosszú gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomorú trilla volt, hogy a fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekelt a sötét éjjel. Pepkó szólítja a gazdáját.

Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiú kidugta egyik lábát a paplan alól. A másikat is. Gépiesen felkelt és kitipegett a hálószobából. Végigment a nagy szobán. Érezte meztelen talpai alatt a folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult. Ott kell lennie, ott… Néma sötétség.

A hideg kőlapok lassankint melegedni kezdtek. Valahonnan nagy távolságból halk zsongás hallatszott. ez a hang a patak csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút. S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a sötétségben.

A madárház derengő, zöld szentjánosbogár-fényben világított. Pepkó ott feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány emberarcuk és szomorú szemük volt. Körülvették a madárházat és csendesen hullámozva lebegtek, mint a hínár a vízben.

A zsongásba suttogó beszéd vegyült.

- A teremtés bájos csodája volt!

- Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

- A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

- Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény.

- Csapongó, mint egy arany szitakötő!

- Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint felpislant és újból szólt:

- Meghalt és vele ezer dal halt meg!

- Megölték és vele ezer dalt öltek meg!

- A világ szegényebb ezer dallal!

- Mit érdemel a dalnok gyilkosa?

- Soha, soha ne halljon többé madárdalt!

Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta el, midőn a kisfiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a sarokban, egy ingben, mezítláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt senkinek, csak egyre ezt rebegte:

- Kötelesség! Kötelesség!

Édesanyja reggelig ott volt ágya mellett és csókjaival melengette tagjait. Nagybeteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt holtáig nem hallott többet, mert megsiketült.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.