Ferkó
nyakáig húzta az ágyban a rongyos paplant, melyen még egy kopott kabát is volt,
mert fázott. Reggel, mikor az édesapja munkába ment, rárakott ugyan a tűzre, de
az már régen kialudt volt, s most úgy érezte, hogy meg fog fagyni.
Ferkó
ugyanis beteg volt szegény, beteg már régen és az orvos azt tanácsolta, hogy
feküdnie kellés jól táplálkoznia.
Az
ágy mellett a széken két bögre állt, de üresen. Az egyikben rántott leves volt,
a másikban meg főzelék, de mind a kettő még a déli harangszó előtt elfogyott és
most már olyan nagyon éhes volt, hogy a feje is fájni kezdett.
Meleg
tejeskávé illatára gondolt, és friss kalács szaga ütötte meg az orrát, olyan
kalácsé, aminőt az édesanyja sütött, amikor még élt… De most kis száraz
kenyérdarabka is jó lett volna, üres kenyérdarabka, olyan, aminőt a vendéglők
asztaláról lesöpör a pincér és a moslékos dézsába dob. És nem volt, semmi sem
volt, amit meg lehetett volna enni.
Kint
téli délután volt. Lassan szállingózott a hó a kormos, füstös háztetők fölött
és Ferkó szomorúan nézett ki a piszkos, régen mosott ablakon keresztül.
A
pajtásai hógolyóztak és biztosan sárgarépát dugdostak a hóember orra helyére, s
cipelték a rozsdás korcsolyákat. Gyengén, alig hallhatóan sóhajtott s a könny
valahol ott bujdosott a nyeldeklője fölött, úgy érezte. Az óra kedvetlenül
zörgött a szekrényen és a kályhacsőben szomorúan panaszkodott a téli szél.
Ebben
a szobában valahogy minden olyan szomorú volt. Szomorú és piszkos. Míg
édesanyja élt, addig minden ragyogott, és a helyén volt, de amióta meghalt, nem
volt, aki egyszer is rendbe hozta volna ezt a kis lakást.
Hallgatózott,
mintha valaki elment volna az ajtó előtt. Remény gyulladt fel benne egy kis
pillanatra, hogy valaki tán bejön hozzá és hoz neki valamit. Meglátogatja őt, s
meggyújtja a lámpát, mert már olyan sötét kezd lenni, és ő úgy nem szereti a
sötétet, úgy fél valahogy tőle, amióta az anyácskát kivitték a temetőbe. De nem
ment el senki sem az ajtó előtt, csak a szél motoszkált az eresz alatt, s tán ő
szeretett volna bejönni megpihenni egy kicsit.
Az
utca másik oldalán az üres telken meggyulladt egy lámpa. Az első lámpa, s utána
rohamlépésekben megjött az este.
Az
ajka száraz volt szegény Ferkónak, és a homloka meg nedves. És ma valahogy
folyton meleg kávé járt az eszében. Legalább csak egy fél pohárral hozna
valaki, úgy, mint régen, mikor még az édesanyja élt, ki odahozta neki az ágyba
és beszélt hozzá:
-
Ferkóka, idd meg szépen, légy angyal, no, idd meg mind… - és ő akkor nem akarta
meginni, félrehúzta a száját, mikor enni kellett.
Most,
hogy rágondolt, nem tudta megérteni, hogy neki akkor nem kellett a forró kávé
és biztatni kellett őt. Szomorúan csuka be a szemét, mert úgy érezte, hogy
sírni fog. Most már nem jött hozzá többé az édesanyja és nem mondogatta neki
senki, hogy angyal lesz, ha megissza, pedig most ördögporontynak is elment
volna egy bögre kávéért.
Az
édesanyja már korán reggel gyárban járt dolgozni és sokat, nagyon sokat kellett
dolgoznia, és mégis, mikor szombat este hozta a pénzt, alig találta meg a nagy
üres zsebeiben, olyan nagyon kevés volt.
Ferkó
ágyával szemben a falon Szűz Mária képe lógott, és előtte porosan kis mécses
állt falra szögezett kis deszkapolcon. Az anyácska míg élt, ezt gyújtotta meg
minden pénteken, s akkor neki is oda kellett eléje térdelni és imádkozni. Ekkor
mondta mindig az anyácska, hogy
-
Édes Szűz Mária, a Te gondjaidra bízom az én fiacskámat, a Ferkót, mert én
gyenge és beteges vagyok, de Te, Szűz Mária örök vagy és hatalmas. Üdvözlégy
Mária…
Ezt
már közösen mondták, és ezt sem akaródzott neki mondani. Leült a sarkaira, s
csak azért mondta, mert nagyon szerette az anyácskát és nem akart neki bánatot
okozni.
És
most, mikor mindez eszébe jutott Ferkónak, imádságra nyílt az ajka. Lassan
keresztet vetett magára, és az ima szavai simán, összeölelkezve lépegettek ki a
száján.
Az
óra megint zörgött a szekrényen, de Ferkó nem hallotta. A mécses, mely a kép
előtt állt a falon, lekötötte minden figyelmét. Valahogy izzani kezdett a régen
alvó lángocska, s minél szebben imádkozott, annál ragyogóbb lett a lángja.
Szorosan
összekulcsolta a kezét s szinte lázasan mondogatta a szavakat.
A
lángocska először megvilágította a képet s aztán meleg derengéssel töltötte meg
a kis hideg szobát.
Ferkó
fel szeretett volna ugrani, ha lett volna hozzá ereje, mert úgy látta, hogy a
képről nem a megszokott Szűz Mária néz le rá, hanem az anyácska. Az az
anyácska, aki már oly régen itt hagyta őt és megfeledkezett róla. Hagyta
éhezni, fázni, köhögni s most íme, itt van és rámosolyog.
-
Édesanyám! – kiáltotta Ferkó s feléje nyújtotta kezét. Gyere ide, óh, mily jó,
hogy eljöttél s nem hagytál éhezni. Mert tudod, édesanyám, olyan éhes vagyok…
És
mialatt kint fehér hópelyhek hulltak a sötétségben, az édesanya kilépett a
keretből és végigment a szobácskán és leült Ferkó mellé az ágy szélére.
Ferkó
gyerek hozzásimult, ölébe bujtatta a fejét, aztán végigcsúsztatta arcát a
keblén s úgy, mint régen, megcsókolgatta a nyakát.
Nem
tudott szóhoz jutni, csak nyögdécselt, csak ölelgette s minden, amit mondani
tudott, annyi volt, hogy:
-
Anyukám… édes… anyácskám…
Aztán
egyszerre meleg lett a szoba, - a tűzhelyen ropogott a rőzse, a kis kék
lábosban emelkedett a tej s egy másik bögréből a kávé fehér gőze szállt a
magasba.
-
Ma megiszok mindent, amit adsz, anyácskám, s meglátod, hogy angyal leszek.
És
az édesanya abból a szekrényből, melyben még az előbb semmi sem volt, szép
ropogós kifliket vett ki. Aztán a nagy piros csíkos bögrét az asztalra tette,
cukrot tett belé sokat, hogy jó édes legyen, és aztán tejet öntött rá és
hegyibe kávét, amennyi csak belefért. No és aztán beletördelte a kifliket, s
mikor mindez megvolt, odaült az ágya szélére és a Ferkó kezében remegni kezdett
a bögre. – Jó volt, nagyon jó volt, szinte kigyöngyözött a homloka a
gyönyörűségtől és úgy érezte, hogy egész testét elönti a boldogság.
-
De ugye, édesanyám, most már nem fogsz elmenni? – kérdezte Ferkó az üres bögrét
átadva. – Majd meglátod, hogy az apám hogy fog örülni, ha meglát – mert amióta
elmentél, azóta mindig szomorú. Még engem sem szeret úgy, mint régen.
Az
anyácska közben a cipőit nézegette és csóválta a fejét, mintha még olyan
rongyos cipőt nem is látott volna. Aztán a nadrágját vette a kezébe és óh, Uram
bocsásd meg, de ez még rongyosabb volt!
-
Ne haragudj anyácskám, hogy olyan rongyos a nadrágom – szólt kérőleg a fiúcska
-, de magától szakadt el és nincsen, aki megvarrja. Én próbáltam, de nem ment,
most majd te megvarrod, ugye?
És
az édesanya ölébe vette a kis lukas nadrágot és simogatni kezdte, majd megnézte
elölről, majd hátulról és ahová a szeme nézése elért, ott iziben összenőttek a
lukak.
-
Aztán amióta elmentem, szoktál-e imádkozni kisfiam? – kérdezte az édesanya,
kezét, a nadrágocskán pihentetve -, mert nemigen hallottam.
Ferkó
egy ideig hallgatott, míg megszólalt:
-
Ritkán, nagyon ritkán, anyácskám…
-
Látod, az előbb imádkoztál és én azt meghallottam a Mennyországban. Ezért jöttem
oly sietve hozzád, mert a Mennyországban minden imádságot meghallanak,
különösen, ha olyan szívből jön, mint a tiéd.
Az
ajtó előtt lábdobogás hallatszott. a havat verte le valaki a cipőjéről. Egyet
köhintett,majd kinyitotta a szobácska ajtaját s belépett.
Magas,
sovány munkásember volt. Csomag volt a kezében és a hóna alatt egy üveg tej. A
holmit letette az asztalra, majd odalépett az ágyhoz, s lehajolt a gyermek
fölé. Hallgatódzott. Ferkó aludt mélyen, csendesen.
A
férfi lámpát gyújtott, majd lángra lobbantotta a tűzhelyre rakott rőzsét. Kávét
főzött, felforralta a tejet, majd vajaskiflit vett elő a csomagból. Aztán
levette a polcról a piros csíkos bögrét és cukrot tett beléje, majd tejet,
kávét s végül beléaprította a kiflidarabkákat.
Ferkó
felneszelt.
-
Mama! – kiáltotta és a levegőbe kapott.
-
Én vagyok az fiacskám, és nem az édesanyád – mondta szelíden az apja és a bögre
kávéval odaült az ágya szélére.
Ferkó
kezében ma este hát másodszor remegett a kávésbögre és a tartalma mind a
kétszer nagyon ízlett neki. Mikor a felénél tartott, megállt egy pillanatra.
-
Édesapám, ma péntek van és ilyenkor az anyácska mindig meggyújtotta a mécset a
Szűz Mária szobra előtt…
Az
apa a képre nézett és biccentett a fejével.
-
Ha ő meggyújtotta, hát majd meggyújtom én is – mondta, és keresett egy üveget
és elment olajat venni a boltba.
Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 3. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése