Lóránth László (1905-1965): Születésnapi ajándék

Mikor Peti édesanyja meghalt, olyan árván maradt szegény Peti, mint a kisujjam. Nem volt semmi mása, mint a kis ruhácskája, no meg a hóna alatt egy édes, daloló szerszám, mi egyetlen öröksége volt, a vén, kopott hegedű.

Peti sokat játszott hegedűjén a hosszú téli estéken, és azt hitte, hogy a hegedűben a jó Isten lakik, kinek is lehetne ilyen bársonyosan zengő, gyönyörű hangja másnak a világon?

Tizenkét éves volt Peti és nyolc éve tanult már. Az árvaház igazgatója néha behívatta őt a szobájába és majd összecsókolta a kisfiút szép hegedűjátékáért.

- Csak tanulj fiam, szorgalmasan, még nagy ember válhatik belőled! Még büszke leszek rád.

Peti ilyenkor elpirult, s úgy érezte, mintha az édesanyja hangját hallotta volna. Ő is így mondta egyszer, amikor még élt, s meghallotta az ő hegedűjátékát. De hát azóta már sok idő eltelt… ki tudja, hallja-e valahol? De most mégis büszkeség töltötte el, hogy még az igazgató úr is büszke lehet rá egyszer. Milyen boldog lett volna, ha ezt az édesanyja is hallhatta volna..

Teltek, múltak az évek, s Peti már a második gimnáziumba járt és bizony itt-ott már Péternek kezdték nevezni. Minden tanulótársa szerette, mert jólelkű volt, és mert sohasem bántott senkit, mindenkinek segített, ahol tudott. Mindenki a barátja volt.

Egyik napon aztán a tanár úr a szülői szeretetről beszélt az osztályban.

Arról beszélt, hogy mennyi mindent köszönhetünk az édesanyánknak. Neki köszönhetjük az életünket, ő ápolt, ő gondozott kicsi korunkban csakúgy, mint amikor később is betegek voltunk. Mi voltunk az édesanyánk minden gondolata, sokszor még azután is, csakhogy nekünk meg legyen napnyugtáid, sokszor még azután is, csakhogy nekünk meg legyen mindenünk, ruhánk, cipőnk rendes, tiszta legyen. Bizony – mondotta tanár úr a gyermekeknek -, gondoltatok-e már arra, hogy mi is volna, ha nem lenne édesanyátok? Azért hát legyetek hálásak hozzájuk és ne feledkezzetek meg soha névnapjáról, születésnapjáról…

- Na, gyermekek – mondta a tanár úr -, ki gondolt eddig az édesanyja születésnapjára?

az első padban felállt Kovács Pista.

- És mivel kedveskedtél az édesanyádnak?

- Összegyűjtöttem az uzsonnafilléreimből annyit, hogy néhány szál virágot vettem neki, s azt adtam át a születésnapján.

- Derék fiú vagy. Hát te, Kiss Laci?

- Én a nagybácsikámtól kaptam pénzt, hogy vegyek magamnak egy könyvet. De én azt a könyvet kölcsön kaptam, és így édesanyámnak vettem az árán születésnapjára egy szép hímző készletet.

- Ez is szép dolog volt. És örült neki?

- Gyerekek! – szólt tovább a tanár úr – sohase feledjétek el az édesanyátok ünnepét, mert az ő nagy szeretetét úgysem tudjátok meghálálni sohasem! Legalább ilyenkor mutassátok meg, hogy engedelmes, jó fiai vagytok.

Amikor vége lett a tanításnak, a gyermekek hazamentek, köztük árva Peti is. Nagy, lehajtott fejjel bandukolt haza az árvaházba, a többi apátlan-anyátlan társai közé. December volt, karácsony előtt. Apró, sűrű pelyhekben hullt a hó.

Egyszerre nagy szorongás támadt Peti lelkében. Holnap lesz szegény édesanyjának éppen a születésnapja. Mit csináljon? Mit csináljon?

Pénze nincsen virágra, amit kivihetne a temetőbe. Ugyan honnan is vehetne pénzt, még két fillért is egy szegény árva gyermek?

Egész éjszaka nem hunyta le a szemét.

Másnap kedvetlenül ment az iskolába. Amikor végre délután hazament az árvaházba, sírás fojtogatta a torkát. Mindenki vihet ajándékot az édesanyjának, mindenki, csak ő nem.

Lassan-lassan alkonyodott, esett a hó, amikor Peti nagyot gondolt magában.

Hóna alá fogta a hegedűjét, s nagy titokban kilopakodott az árvaházból. Ahogy kiért, nagy sietve a temető felé tartott.

- Mindenki azt ad, amit tud. Én csak a muzsikaszót tudom neki adni születésnapi ajándékul… semmim sincsen a világon… - gondolta magában.

A temetőben végtelen csend volt.

A hópaplanok alatt aludtak a sírok. Egy lélek sem járt ott most a kis Petin kívül.

Peti megállott édesanyja sírjánál, aztán szépen kivitte a hegedűjét, álla alá szorította és halkan, gyönyörűen játszani kezdett…

Szállt… szállt a muzsika hangja, s a selymesen hullongó hópihék fürge táncra perdültek benne, aztán csókolták-csókolták a kis Peti hegedűjét. Két csók is volt a hópihék csókjában: az édesanyja csókja, aki meghallgatta a születésnapi ajándékot, és az angyalkáké, akik meghallották fenn az égben…

Peti soká állt még könnyes szemmel a sír mellett… Most már nem sírt többé… mosolygott… Mintha édesanyja hangját hallaná, amint szeretettel suttogja:

- Köszönöm, kisfiam! Hallottalak! Köszönöm…

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 3. sz. 1936.