Mikor
igy ősszel földre száll a dér,
A
sok magyar seb mind panaszra kél…
Amerre
nézünk, mindenütt sebek…
És
vérző szivü, fáradt emberek.
Emitt
keresztek roppant erdeje,
Amottan
rablánc s könnyek tengere…
Mikor
igy ősszel száz seb felszakad:
Igy
sir az egyik: - Én vagyok ARAD!
Mártirok
hamvát én őrizgetem
E
meglopott, elárvult szigeten.
A
lelküket én vigasztalom,
Deret
teritő őszi hajnalon,
S
igérem nékik, hogy még megvirrad,
Mert
van még sok sziv, aki hű marad!
Igérem
nékik új harcok zaját,
Trianont
döntő győztes nagy csatát.
S
igérem nékik, én, - a rab Arad,
Hogy
ez a szent föld csak magyar marad!
…
Mikor igy ősszel sok seb felsajog
S
emlékezetünk lángja fellobog:
Igérjük
mi is, ugy, mint rab Arad,
Hogy
ez a szent föld a miénk marad!
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 7. sz.1939. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése