Legelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra
hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék
legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a "Nyíri és Rétközi
parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi,
amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét
parasztszobákban felrebbenő történeteket. Dallos Sándor, akinek most
jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől
figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. "Nem ültem vonatra, nem
vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen
szál helyszíni jegyzetem sem - írja könyve bevezetésében. - Legendáim
egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni
szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó
történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket
magában, - "mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a
tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és
éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese,
inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje - a
szándékban - talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve
jelentek meg "Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már:
"...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett
nyomnia gyűjteményére".
Még
Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi
kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről
szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem
egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok
sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek);
pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. Igaz, hogy első
mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg;
igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a "Vadrózsák" folytatása
végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy
gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra
jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok
születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink
vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a
forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein
sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból,
mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság
mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait,
mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát.
Letagadhatatlan, hogy a régi népi élet formái - közel évszázados
folyamattal és immár visszafordíthatatlanul - felbomlóban vannak, nálunk
is, másutt is; de amit ez a népközösség kultúrában épített, amibe
fogódzott, s ami közös szívverése Európa népeivel volt, - azt nagyjából
megmentettük, minden osztálynak hozzáférhetővé tettük, s ha írásba
merevítettük is, de kiemeltük az idő és a szó elporladó, kihűlő
múlásából.
Adhatnánk-e
ezek után valami megvilágítóbb értelmezést, kibomlóbb gazdagságot,
mélyebb melódiát Dallos könyvének, ha ehhez a roppant előzményhez, az
apadó óceánból korallszigetként kiemelkedő magyar mesevilághoz sorozzuk a
Dunántúli Legendákat? - Aligha. - Az író ugyan vállalja
"eredetiségüket, népiségüket, hamisítatlanságukat és dunántúliságukat", -
de tudjuk, hogy az eredetiséget jobb nem bolygatni, mert az merész
kanyarodással nem egyszer egy izlandi kis halászkunyhó felé mutat; a
hamisítatlanságot sem tanácsos emlegetni, mert továbbmondott népi mese
lényege éppen az örök hamisítás, az örök változtatás, a kopásban
kifényesülő nemesérc-lényeg; a dunántúliságról is megtanultuk, hogy az
nem jelent valami katolikus elkülönülést, az alföldi vagy nyírségi lélek
gyökereiben épp olyan misztikus és áhítatos. Ami pedig végül a
népiességet illeti, elég Dallos egy-két igazán szép sorát maga ellen
fordítani: "Most a puszta olyan egyszerű volt, mint egy kiejtett betű.
Mint a legendák, de még azoknál is szegyszerűbb. Csak sima és lapos,
mint az asztal. És csöndes is és meleg. A takarodó szekerek állottak és a
tehenek ropogva legelték a fügét." Elég ennyit is idéznünk, hogy
lássuk: ez a szelíd, tanult lejtés nem a népi mesék, vagy legendák
hangja. Innen vagy túl a "hamisítatlanságon" ez a finom, szomorkás
melankólia magának Dallos Sándornak szava. És ha valóban gyökerükben
akarjuk ezeket a Dunántúli Legendákat megragadni: folklorisztikus
analízis helyett egyenesen Dallos Sándorról kell szólnunk. Egy író
vállalkozásáról; egy író alkatáról.
Csontrendszere:
tisztaság és alázat. Nem könnyen meszesedő anyagok; az íróban maradt is
valami a fiatal szervezetek puhaságából és rugalmasságából. Dallos
Sándor tiszta író: a keresztutakon a hitet választja és nem a
hitetlenséget; ha parázs hull belé: lángba borítja az egész embert;
akárhol lapozod fel, agyában és izmaiban mindig gáncstalan a cél.
Alázatossága a kismester javai közül való: szereti mesterségét,
munkájával szívesen eltölti idejét, ahogyan odahajlik az anyag fölé, az
már-már bűnnel kacérkodó gyönyörűség. De nemcsak műhelyében alázatos;
lázadó szó nélkül hajt fejet a másíthatatlan nagy törvények előtt is: a
szerelmet, a fájdalmakat, a halált úgy fogadja, mint az ostyát. Nyolc
legendája közül legalább négyben a szerelmeseknek el kell válniok
egymástól: a mozdulat rögtön a belenyugvásé. A fájdalom úgy lobban fel,
mint a borszesz lángja: kéken és szelíden. Kicsit éget, kicsit fájdít,
de nem ér meztelen ideget, nem hasít be a velőbe. Nem kormoz.
Prédikátor-természet,
szavak szerelmese. Elragadottan csillog a szeme a francia forradalom
igéire: a szabadságra, az egyenlőségre, a testvériségre. De ugyanaz a
fény és forróság csap ki belőle, ha a hegyi beszédet mondhatja: a
megváltó szeretetet, a gyöngéd igazságtevést. Dallos Sándor legforróbb
élménye a szegénység. Szegény emberek közül jött, mindig megemlékezik
róluk, önmagát csak addig becsülheti, amíg nem feledkezik meg azokról,
akik elmaradtak mellőle. De a sejteket szétfeszítő keserűségig éppen a
jól teljesített emlékezés elégedettsége miatt még nem jutott el.
Testvére az elesetteknek, testvére a védteleneknek, testvére a világnak.
Feltárt mellel, félelem nélkül jár bármiféle vadonban, mint egy ifjú
Siegfried, akibe Parsifal lelke költözött.
Szereti
a csavargókat, ismeri az utak varázslatát, éveket hált mindenféle
hontalanokkal és nyugtalanokkal. Tekintete akkor kapta a lázas, nedves
fényt, - és ügyeljünk a dünnyögő, fátyolozott mondatokra: torkában a
nyálkahártyák ma is gyulladtak és forrók. Szubfebrilis. A szervezetben
lappangva, fojtottan valami állandóan ég, a nedvek méreganyagokat
hurcolnak a perifériák felé, - de mikor csap fel a láng és mit gyújt ki?
Még nem tudjuk.
Egy
kisebb regénye jelent meg eddig, éppen erről a fojtva égő tűzről: a
betegekről, akik a szanatóriumok kúrafolyosóin fekszenek, állandóan a
lázukat mérik, lekötözve és tehetetlenül nézik a parttalan kékségben
úszó felhőket maguk felett. Ezután novellák következtek hosszú sorban,
közöttük néhány keményfába kívánkozó remeklés. És most itt a Dunántúli
legendáskönyv. Író és anyag szerencsés találkozása.
Ezekhez
a legendákhoz, amelyekben a Jó végül győzedelmeskedik a Rosszon, a
reménytelen szerelmesek ügyét elintézi a kegyelem, a nyomorgó szegénység
megkapja falat kenyerét, az Úr kilép a jegenyefákból és megcirógatja
vén tehenesét, Mária bujdosik kis Jézussal, táltos lovak elragadnak
aranyhajú lányokat, kisfiúk csudatévő aszú-szőlővel meggyógyítják
halálos beteg édesanyjukat, szent Genovéva, az erdők védasszonya, a téli
fagyban didergő fákkal és vadakkal társalog, - ezekhez az enyhe
érzelmességgel és meggyőző tisztasággal lejtő történetekhez Dallos
Sándor folttalan emberi-írói kvalitásai kellenek. Mint a harangzúgás,
úgy tölti be a nyolc legendát Dallos mély áhítata, igaz alázata,
szavadtól részegülő elragadottsága.
A
kötet indítása a legszerencsésebb: fojtott, megrázó legenda ígérkezik
az első lapokon. A három aszú-szőlő története ez a szép írás. Forró
levegő táncolja körül és forró az anyaga is: a szegénység és a gazdagság
néznek egy pillanatra itt farkasszemet; díszes és pöffeszkedő kerítés
választja ketté a színt ebben a példázatban; egyesek csak a kerítésen
innen csoportosulhatnak és kérlelhetnek, mások meg amonnan túlról
utasítanak el; míg végül felcsap a láng és igazságot tesz.
De
már itt is érezzük az író fogyatkozását, amitől néhány keményebb
mozdulattal kellene szabadulnia, szorosabb öltésekkel, ahogyan a tátongó
sebet rántjuk össze: Dallos túl bőbeszédű. A legendák is bőbeszédűek, a
népmesék is tele vannak ismétlésekkel, - magam sietek az ellenvetéssel.
De az élő szóval mondott történetekben a lényeggel vissza-visszatérő
ismétlés a lankadó figyelmet ostromolja, a mesevázat teszi lüktetővé,
ritmusossá. Dallos átköltött, kisimított, leheletével fényesített
szövege azonban egyszerűen ráncot vet, mint a bőre szabott ruha: az
embernek kedve támad hosszadalmasságát felcsippenteni.
Kifogásunkat
azonban elmondhatjuk másként is. A szegény ember fia, amikor gazdag
barátai megalázzák, azt feleli Dallos legendájában otthon az édesanyja
kérdésére: "Fagyott madárkát láttam az úton..." - ez az a kegyesség,
alázat, amely néha puhasággá válik. Puhaság, amely egyenes válasz
helyett a megkerülést, a körülírást választja. A körülírást, amely
sokszor csontváz nélküli sejtburjánzás.
Az
aszú szőlő legendáját hét másik követi. Legkerekebb, legteljesebb
közülük Az aranyszőrű kanca; legérdekesebb Az esőember; lírától szépen
átszínesedő A vén tehenes; leghosszadalmasabb és legérdektelenebb
viszont A Máriafű. Változatosak, anyagban-hangban sokfélék. De mind
lehetne tömörebb, keményebb, kikalapáltabb. Így néha mégis egyhangúságot
érzünk: a magyar népi fantázia kemény disszonanciáit Dallos finom
mélabúvá oldja.
Kemény
volt talán a hang? Csak igényes. És bemutathatunk-e valakit mélyebb
szeretettel, mintha igényességgel szorítjuk rá: mindig magasabbra kell
csavarnia a lángját.
A
kötetet Fáy Dezső nyolc nagyon szép fametszete díszíti. Az egyes rajzok
finom részleteit olasz kultúrán érett, remek komponáló tudás fogja
össze; ugyanaz a szuggesztív klasszikus erő, amely Fáy Dante-metszeteit
is jellemezte.
(Forrás: Nyugat 1938. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése