„Összeszedettebb, energikusabb, bensőségesebb művészt még nem láttam – írta
Beethovenről Goethe 1812-ben -, igen jól megértem, hogy különc, szemben áll a
világgal.” Nemcsak a személyiség lényegére tapint ez a jellemzés. Érinti a személyes
zeneszerzői módszer lényeges vonásait is. A Haydn és Mozart nevével jelzett
klasszikus korszak beteljesítője, az egyetemes zenetörténet legnagyobbjai közé
tartozó bécsi mester számszerűen kevesebb művet hagyott az utókorra, mint nagy
elődei. Haydn több mint száz, Mozart mintegy félszáz szimfóniát komponált,
Beethoven kilencet; Mozart csaknem tucatnyi operát, Beethoven egyetlenegyet.
Nem az ihlet vagy a termékenység hiányát, hanem irányát bizonyítja ez az adat:
a kompozíciós munka soha korábban nem ismert koncentráltságát és
befeléfordultságát, a mindent egybemarkolni akaró formafegyelmet és a zene
határait feszegető beszédességet.
Beethoven szó szerint küzdelmet folytatott anyagával, hogy a szabad
személyiség önkifejezésére alkalmassá alakítsa. Vázlatkönyveiből kitűnik, hogy
zenei gondolatai nem eleve tökéletesen pattannak elő, hanem új meg új
változatok érlelődéséből, kínkeserves formálódás eredményeként jöttek létre. „Sokáig, néha nagyon sokáig hordozom magamban
gondolataimat, mielőtt leírnám. Emlékezetem annyira megbízható, hogy egy témát,
amit egyszer megragadtam, évek múltán sem felejtek el. Bizonyos dogokon
változtatok, elvetek egyest s mást, újra próbálom, amíg csak elégedett nem vagyok
vele. Akkor aztán elkezdődik fejemben a kidolgozás munkája hosszában és
széltében, magasságában és mélységében, s mivel tudatában vagyok annak, hogy
mit akarok csinálni, sohasem hagy el az eszme…” Ez a vallomás a zeneszerzői
műhelymunka nézőpontjából erősíti meg Goethe megfigyelésének helyességét. A
beethoveni értelemben vett opusz (és opera) nem isteni szikraként, spontánul és
egyszerre kipattanó végleges alak. Újra meg újra átdolgozott, átalakított, egy
új szubjektív bensőség, egy „eszme” legmegfelelőbb kifejezésére kényszerített
részletek koncentrátuma.
Életműve középpontjában hangszeres művei állanak. Ezekben a szimfonikus
zenei kompozíció történetileg új típusa érlelődik meg. A mű legapróbb pórusait
csakúgy, mint egészét roppant dinamizmus hatja át, s ez valamilyen felnövekvés,
célhoz érés, megszenvedve kivívott győzelem benyomását kelti. Minden műalkotás
fokozott mértékben egyéniség, a többivel összetéveszthetetlen individuum.
Gondoljunk egyetlen példára, a III. szimfóniára, a beethoveni formaakarat
úttörő dokumentumára. A hagyományos formakeret itt grandiózus méretűvé tágul; a
mű tételrendje és tételeinek belső szerkezete roppant kohó: a kontrasztáló
motívumok és témák feldolgozása salaktalanná, tisztává égeti a zenei
alapgondolatot. A zeneszerzőtől származó jelző, az „Eroica” a címben is jelzi
ezt az eszmét. Eredetileg „Buonaparte” lett volna a szimfónia címe; a művel
Beethoven zenei emlékművet akart állítani a francia forradalom örökségét
védelmező hősnek, Napóleonnak, akit szellemi rokonának érezhetett. Amikor
viszont eljutott hozzá a hír, hogy az első konzul császárrá nyilváníttatta
magát (1804), a zeneszerző tomboló haraggal fordult szembe a szabadságeszme árulójával,
az új zsarnokkal. A „hősi” szimfónia „érvényben maradt”, de új feliratot kapott
Eroica szimfónia „egy nagy ember emlékére”. A mű végleges alakjában őrzi a
forradalom utáni francia zene, a Bécsben 1802-ben és 1803-ban bemutatott
Cherubini- és Méhul-operák dinamikus stílusának, indulóinak hatását; a
szabadságeszme az új zsarnokság sötétjében tisztább fénnyel világít, mint
valaha.
Beethoven egyetlen operájának komponálása közvetlenül a III. szimfónia
befejezése után kezdődött. A szövegkönyv alapjául a francia Pierre Gaveaux Leonora, avagy a hitvesi szerelem című,
Párizsban 1798-ban bemutatott „szabadítóoperájának” librettója, Jean Nicolas
Bouilly műve szolgált; ez a műfaj követelményeinek megfelelve adja elő a
Fidelio-történetet, állítólag a forradalmi terror alatt megtörtént eset
alapján, a cselekményt a cenzúrára tekintettel spanyol környezetbe áttéve. A
bécsi Udvari Színház titkára, Joseph Ferdinand Sonnleithner e francia eredetit
követve írta meg azt a három felvonásra tagolt operaszövegkönyvet, amelyet a
szövegek között mindig is kritikusan válogató Beethoven örömmel fogadott. Az
eredeti Leonora címet az udvari
opera intendánsa változtatta Fidelió-ra,
hogy megkülönböztesse a francia eredetinek egy másik feldolgozásától,
Ferdinando Paer művétől, amelyet 1804-ben mutattak be Drezdában.
Beethoven az operán szokásos módszerével dolgozott, vázlatok és változatok
egész sorát készítve. A művet 1805-ben balszerencsés körülmények között mutatta
be a Theater an der Wien: a hallgatóság jó részét a Bécset megszálló francia
hadsereg tisztjei alkották. De maga a komponista is belátta, hogy szükség van
bizonyos átdolgozásra, egyebek között rövidítésekre. Fiatalkori barátjának,
Stephan von Breuningnak segítéségével sikerült dramaturgiailag koncentráltabbá
tenni a művet (három helyett két felvonás; bizonyos zenei részek elhagyása; új
nyitány – az ún. III. Leonora nyitány – komponálása; az első változatot az ún.
II. Leonora nyitánnyal adták elő, az első nyitányt maga a zeneszerző vonta
vissza). A Fidelio második
változatának bemutatójára 1806-ban került sor; az igazi siker ezúttal is
elmaradt. Hosszú évekig Beethoven ad acta tette szívéhez oly közel álló
operájának ügyét; csak sikerei csúcsán, a VIII. szimfónia befejezése után
kezdett hozzá a harmadik és végleges változathoz. Ennek szövegkönyvét a
dramaturgiai tekintetben is kiváló munkát végző szakember, Georg Friedrich
Treitschke vette kézbe; Beethoven jelentős részeket átírt, és új nyitányt
komponált a műhöz. A Fidelio e végső alakjában az 1814-es bemutatón a bécsi
Kärtnertortheaterben teljes sikert aratott.
A Fidelio szövegkönyvét Lányi Viktor fordította magyarra.
*
FIDELIO
Főbb szereplők:
DON FERNANDO, miniszter
(bariton); DON PIZARRO, a fogház kormányzója (Bariton); FLORESTAN (tenor);
LEONORA (FIDELIO), Florestan felesége (szoprán); ROCCO, börtönőr (basszus);
MARCELLINA, Rocco lánya (szoprán); JAQUINO, kapus (tenor).
Színhely: egy állami
börtön Spanyolországban.
I.
FELVONÁS
A börtönudvaron, a foglárlakás előtt ruhát vasal Rocco mester lánya,
Marcellina. Itt sürög-forog Jaquino is, a fiatal kapus: szeretné meghódítani
végre a lány szívét. Nem sok sikerrel: újabban nem értenek szót egymással.
Marcellina nem is nagyon titkolja, hogy az ő szívszerelme a komoly arcú,
tartózkodó Fidelio, apja nemrég elfogadott segéde. De jó, de szép gondolat – arról álmodozni, hogy egyszer még férje
lesz a fiatalember. Közben megérkezik apja, Rocco, majd kisvártatva a különböző
megbízásokkal a közeli városban járt Fidelio, aki e körben álcázni kénytelen
igazi nevét és nő voltát – Leonora ő, s csak azért öltött álruhát, hogy
bejusson a szigorúan őrzött, foglyoktól túlzsúfolt állami börtönbe. Lám, nagyon
is jól sikerült a megtévesztés. Úgy fogadják most, mint családtagot. Rocco
elégedett vele, Marcellina meg belészeretett. A négy ember egy pillanatra
befelé fordul, és ugyancsak zavarba ejtően sokféle érzéséről tesz vallomást.
Marcellina meghatottan kezdi a sort – Mi az,
minő varázs -, a halk szívdobozásból felívelő dallamot; ehhez kánonszerű
rendben kapcsolódik a többi három. Sokértelmű ez a varázs. A férfiruhát öltött,
Fidelio nevet felvett Leonora a veszély nagyságát érzékelteti, amit ártatlanul
bebörtönzött férjét keresve vállalt. Rocco sejti lánya vonzalmát; a szerető apa
már áldását is adná a frigyre. Csak Jaquino maradt hoppon: bánatos és
tehetetlen. Rocco töri meg a csendet a megilletődött négyes után. Nagy dolog az
életben a szerelem, habár nem minden. Hogyha
nincsen pénz a zsebben, nem teljes a boldogság. Egy tapasztalt, öreg,
gyermekéért aggódó szülő jó szándékú intelme ez. Fidelio-Leonora gondolatai
egészen másutt járnak. Ő szeretné elkísérni Roccót a börtön föld alatti, titkos
kazamatáiba, ahol a különlegesen szigorúan őrzött rabokat tartják. Roccónak ez
nincs ellenére, feltéve, hogy a teljhatalmú kormányzó is hozzájárul, a mind
több gondot adó munkára tekintettel. A legtitkosabb cellába, ahol a két éve
bebörtönzött és egy hónapja már kenyérre és vízre ítélt fogoly egymagában
sínylődik, úgysem léphet be más, mint a börtönőr. „Csak azután bátor legyél, fiam, ha a sötét vermekbe megyünk!”
Leonora-Fidelio sejti, hogy mi vár még rá; önmagát megerősítve fogadja: „Bátor vagyok!”
Nyílik a kapu. Induló ütemére katonai alakulat vonul fel Pizarro előtt. A
kormányzó láthatóan ideges. Tudomására jutott, hogy hamarosan nem kívánt
látogatója érkezik: a király minisztere, aki személyesen akarja megvizsgálni a
foglyok helyzetét. Ha így lesz, fény derülhet Pizarro bűntetteire, kiváltképp a
legaljasabbra, amellyel titkon fogságba vetette
Florestant, az őt leleplező bátor férfit. Hogy tüntesse el az áruló
nyomokat? Végeznie kell legyengült foglyával mielőbb! Hah! Itt a pillanat! Nem maradhat alul! Katonái mellette állnak.
Előbb megkísérli rávenni Roccót, hogy ő tegye el láb alól a gyűlölt foglyot –
persze jó pénzért. Csakhogy Rocco ilyen szennyes munkára nem kapható. Mint egy
sarokba szorított fenevad, Pizarro ekkor úgy dönt, hogy maga végez
ellenfelével. Roccónak megparancsolja: haladéktalanul ásson sírt a tömlöc
mélyén. A színre lépő Leonora csak sejti, hogy ördögi tervet forral a feldúlt
arccal elsiető szörnyeteg. Hah, átkozott,
hová rohansz? A gyilkolni kész elvakultsággal ő a hitvesi szeretet erejét
állítja szembe. A remény tüze nem hunyhat ki! Ráveszi Roccót, hogy engedje fel
a foglyokat a napfényre, az udvarra. Némi habozás után ehhez Rocco hozzájárul.
Csontsovány, sápadt arcú, rongyos szerencsétlenek serege támolyog elő a cellák
mélyéről; megrendítő kórusuk félénk szavakban köszönti a szabad levegőt, a
napsugarat, a szabadság ígéretét. Rocco közli Leonorával, hogy teljesül régi
kívánsága – elkísérheti őt még a tömlöc mélyén senyvedő, éhhalálra ítélt
legnyomorultabb fogolyhoz is: sírhelyet kell ásniuk a cellája mellett. Leonora
nem tudja visszatartani könnyeit. Újra
beviharzik a színre Pizarro. Tajtékzó dühvel vonja felelősségre a jószívű
öreget, hogy miért engedte a foglyokat szabad levegőre. Rocco most feltalálja magát: a király neve napja
van, ilyenkor szokásos a kedvezmény. Pizarro parancsára persze a fogolysereget
visszaküldik sötét termeikbe; a börtönőr és segédje pedig tüstént indul a
mélybe, a keserves munkára.
II.
FELVONÁS
A zenekari bevezetés komor környezetet fest. Sötét cellájában ébredezik a
sziklafalhoz láncolt, testileg-lelkileg elgyötört Florestan. Tört szavakkal,
elfúló hangon vet számot helyzetével. Sötétség, félelmetes csönd körülötte; a
próbatétel súlyát nehéz elviselni. Megérdemelten kínlódik-e? Isten dönt az
embert sújtó szenvedés mértékéről. Az életerő utolsó fellobbanásával emlékeibe
kapaszkodik. Ifjú éltem boldog álma –
idézi énekének szépséges kezdődallama. Az álom beteljesületlen. Kimondta az
igazságot, mert követte a benne lévő erkölcsi parancsot, és rablánc lett érte a
jutalom. A múlt idézése egyre lázasabb vízióba megy át. Egy angyal töri meg a
mindent beburkoló sötétséget, az őrangyal fényes látomása, ő, Leonora, a hitves
áll mellé, hogy elvezesse a szabadsághoz, fel, az égbe. Florestan végül
kimerülten, aléltan zuhan vissza fekhelyére.
Megérkezik Rocco és kíséretében Leonora. Florestan odúja közelében kell
dolgozniuk; a férfi sírját ássák. Elborzasztó munka, melyet a balsejtelmektől
szorongatott Rocco szeretne gyorsan befejezni – hamarosan itt a kormányzó.
Leonora meglátja az álomba zuhant foglyot, de nem tudja azonosítani, mert nem
látja az arcát. A nyomorult ember látványa felébreszti a részvétet: Bárki vagy, megmentelek téged! A Rocco
által irányított, tompa-monoton ritmusú munka folytatódik; egy régi ciszterna
bejáratát kell a kőhalmaztól megtisztítani. A fogoly egyszerre felemeli fejét,
Leonora felé fordítja arcát. Leonora most már felismeri: ő az! Rocco érzi, hogy
egy szerencsétlen ember utolsó kívánságát teljesíti, ha emberségesen válaszol
kérdéseire. Közli vele, hogy a börtön kormányzója Don Pizarro. Florestan
elborzadva ismétli a nevet: hisz épp ennek a gaztetteit leplezte le! Értesítsék
a feleségét, Leonorát! Ezt nem lehet; de a maradék itallal megkínálhatja a
halálra szánt szegényt. Leonora még most sem fedheti fel kilétét; egy darab
kenyeret nyújt a bilincsbe vert boldogtalannak. Florestan megrendült hangon
mond köszönetet a jótettért.
Megjelenik az elszánt Pizarro. Ő kezdi a mindent eldöntő, nagy négyest.
Elvakult szenvedéllyel mutatkozik be áldozatának: egy bosszúálló áll előtte.
Florestan pontosít: egy gyilkos az ,aki előtte áll. Amikor Pizarro szúrásra
emeli a tőrt. Leonora közéjük veti magát. Egy pillanatra visszahökken a
gazember. Leonora most már felfedi kilétét: végezzen előbb az asszonyával! Ki rémülten, ki boldogan, ki zavartan hallja a szót.
A gyilkosságra készülő mégis leküzdi a riadalmat, a ragadozó vadállat ismét
ugrásra kész – mindkettővel végezni akar. Leonora hirtelen pisztolyt tart a
támadó elé. Ebben a pillanatban a toronyból felharsan a trombitaszó, amely a
miniszter közeledését jelzi. Pizarro megdermed, Rocco megkönnyebbülten
felkiált: az ártatlanok megmenekültek. Férj és feleség megdicsőült szeretettel
borul egymás nyakába. Nyílik az ajtó; Jaquino kiáltja a hírt: itt a miniszter!
Katonák, tisztek jönnek, Pizarrót kísérik a magas vendég elé. Florestan és
Leonora az iszonyú megpróbáltatás után magukra maradnak. Ez óra éltem boldog álma – egymás szavába vágva, kimondhatatlan
boldogságban adnak hálát az égnek, hogy egymásra találtak. Megmenekültek, véget
ért a próbatétel.
A szín változik. A várbörtön díszterén, a király szobra körül felsorakoztak
a csapatok, egybesereglett a nép. Az egyik oldalon megjelenik Don Fernando, a
király küldötte, Pizarro és a tisztek kíséretében. Szemközt Jaquino és
Marcellina vezeti elő a foglyokat, akik térdre borulnak a magas vendég előtt,
köszönve az igazságtevést, köszöntve a rég várt napot és órát. A miniszter
nemes hangon válaszol. Eljöttem,
szenvedők… A legjobb király küldötteként jött, hogy elűzze az éji árnyakat.
Nem a zsarnoki szigor jegyében, nem. Ne térdeljenek előtte szolgamód! Testvér
keresi fel a testvéreit, és ha tud, segít. Most Rocco vezeti a miniszter elé a
megmenekült párt, Florestant és Leonorát, a hős lelkű, hűséges hitvest, aki a
halállal is számolva, megalázó színlelést is vállalva, állhatatos lélekkel
kivívta az ártatlanság győzelmét. Don Fernando örömmel látja viszont rég
halottnak hitt barátját. Bilincseit a hű hitves kezébe adott kulcs nyitja. A
leleplezett tirannust katonák vezetik el. Leonora szavaiból – Ó, istenem,
micsoda pillanat! – megrendítő együttes bontakozik ki. A szinte vallásos
hangütés átvezet Leonora és a hitvesi hűség egyre elragadtatottabb himnuszához.
Boldog az, aki mellett ilyen élettárs
áll! A szabadság hősei ők, a hű hitvesek.
Zoltai Dénes
(Forrás: 55 híres opera 50-56. old. – Móra Könyvkiadó
1993, 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése