„Azzá vált volna Arany példakép
nélkül is, akivé vált?”
Illyés Gyula
1.
A szellemi utas, aki Szalontáról akar írni, csak orcapirító belső izgalommal érkezhetik oda. Mit akar ő ott? Mondhat-e valami újat? Mondhat-e többet annál, amit olyan sokan, olyan sokszor elmondtak? És mi értelme, hogy ékes és okos esszék finomságaival, versenyezzen?
A szellemi utas érzi, csak egyetlen dolog történhetik vele: átélheti egy régen ellobbant, nagyszerű, valóban történelmi pillanat varázsát és izgalmát, a pillanatét, amelyben Petőfi és Arany tekintete először villant egymásra. De hol a erő egy ilyen pillanat jelentőségének megéreztetésére? Hol vannak a titkos erejű szavak, amelyek a tovaomlott múltban megmutatják a maradandót, az örök újat és örök frisset a mai nemzedéknek?
Mert a feladat mégis ez? A páratlan irodalomtörténeti esemény még ma is élő és ható fényét fellobbantani azok előtt, akik talán az irodalmi múlt e grandiózus szakaszát örökre halottnak hiszik, s egy valóban gyökeresen új, modern tartással már nem kérnek és nem várnak semmit; vissza se néznek egy másfajta szabadság-eszme véres katafalkjára. Mert a feladat mégis ez: megmutatni, hogy ami akkor és ott történt, ma újra aktuális a jelenével és jövőjével viaskodó embervilág számára.
- „Jöjj el, az isten áldjon meg – írja Arany Petőfinek 1847. február 28-án – az én nőm se nem fest, se nem zongoráz… de Petőfit olvas, jó anya… Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édes anyád is csak olyat főzhetett. A gyermekek is »égnek látni azt a jó Petőfi bácsit«, aki azt a szép Kukorica Jancsit írta.”
Hívta, várta Petőfit. Belső zaklatottságában szinte ujjongva válaszol Petőfi üdvözletére:
- „Február 10-e… úgy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbethet a diadalünnep!”
Ujjongása érthető, csakugyan így hathatott rá a híres levél szalontai fullasztó magányában.
Szalonta!
Noha azóta egy új, szocialista, modern Szalonta született, a táj olyan, amilyennek Petőfi látta, mert a szó teljes értelmében vonatkoznak rá a legszebb és legköltőibb korabeli magyar prózaelragadó sorai: „Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít… Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.”
Ám Arany finoman borongó szemlélő, más az ő tája, más az ő Szalontája.
- „Te a meleg szív vagy nekem” – írja. Máshol meg felsóhajt: „Csendes Ermenonvillem.” De talán e sorok írása közben is kételyt érez, mert ő valami titokzatos belső csigaházban megfejthetetlen sejtéseket, aggodalmakat, félelmeket, fájdalmakat őriz. Szemérmes és társtalan lángész. És a korszak is! Felhők kószálnak Európa fölött, saját hazája súlyos nagybeteg. Egy kicsit fél Szalontától is, fél a „meleg szívtől”; átérzi a város szívének remegését, amelyet „lassú méreg sorvaszt”; átérzi a volt idők egén készülő komor vihart; megtisztul-e tőle a világ? Lesz-e békítő szivárványa a viharnak? Elég erős-e ő a harcra? Egy kicsit kételkedik az ölelő karban, amely megbúvó életét átfogja. Mert furcsa világ ez, elgondolkoztató. Itt a szellemi emberre gúnyosan azt mondják: „poétás, mint Megyerinél malaca.” Nem kis keserűséggel panaszkodik Szilágyinak:
- Ahol János vitézre azt mondják: "az is bolond, aki az ilyet kinyomtatja, ott a Toldi nem várhat kedvező fogadtatást.”
Egyszóval Arany vergődik, fél, kételkedik tehetségében. Ahogy valaki írja róla: „nem bízik sorsa csillagában”. Ez a kifürkészhetetlen, nyomasztó lelkiállapot valósággal életszükségletté teszi, hogy Petőfi, mint a régi eposzok „szárnyas istene”, vigasszal suhanjon feléje. Arany nagyon jól tudja, hogy Petőfi nem önemésztő, téveteg lélek; Petőfi maga a sugár, amely eleven tüzével áthat a ködökön; Arany talán fél is egy kicsit e kételyeket oszlató merész fénytől, amely párbajra hívja ki az egész mindenséget; fél tőle, de vágyakozik is utána.
2.
Milyen érzésekkel közeledik Petőfi Szalonta felé? A szív túlcsordult ereje remeg benne, teljesen átéli önmaga hatalmát. Ő várta azt, ami jönni fog, amitől Arany titokban remeg. Ő megidézte a Rémet, amelyet Arany óvatosan szeretne elhessegetni. Aztán most éppen a szerelmi boldogság izgalmát éli, a legnagyobb boldogságét, amelyen, mint szelíd tó tükrén a könnyű szellő, átremeg néha a halálsejtelem. Ami a szívet illeti, nemrég vallotta: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve.” Vagy még csodásabban: „Szívem megmelegíti a földet, amelyben feküdni fog.” Petőfi szívet keres az embertelenség ellen, társat a harchoz.
Boldogságának titka Júlia.
Hiszen csak most váltak el, és bár fáj, hogy még várnia kell, bár kifordítaná sarkából az engedetlen, rendetlen, nehéz mindenséget, mégis boldog: övé, övé, végre övé Júlia. Kerényihez ír, de az egész világnak kiáltja:
- „Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta… Te vagy az az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával.”
A közérzésnek ez a kétfélesége környezi a pillanatot, amelynek érkezése nemcsak két ember életének, hanem a magyar irodalom történetének is egyik legérdekesebb, legszebb pillanata. Hiszen már elkezdődött a folyamat, amelyről így szól Illyés Gyula: „Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való ragaszkodásáról.”
Mennyire jellemző Petőfire, amit a találkozó közeledő, izgalmas pillanata előtt ír; mennyire ő maga minden szava; felkiáltása milyen tiszta, változhatatlan összegezése egész szenvedélyes lényének!
- „Szatmár és Károly között van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes: itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren,melynek vége ez: elmondtam legszörnyűbb átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.”
Az ember látni véli, ahogy szó szóra tolul nyugtalan elméjében.
„Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
Nem neked való hely ez, ahova értem;
Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
hogy szembekötve jőj át a csatatéren.
Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
Mert szabadságért harcolának rajta…”
Ő, akit ezen boldog úton úgy kísérte kedvesének emléke „valamint a három napkeleti királyt a csillag”, hirtelen fáklyaként kigyúl a „szent téren”, amelyen a szabadságért harcolának…
Ez a Petőfi indult Aranyhoz.
Ez a Petőfi érkezik hozzá.
És betoppan.
1847. május 27-én írja Arany Petőfinek: „Nőm azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után megismerne. Fogadtam vele, ugyan tégy próbát…”
Arany a maga mérhetetlen szerénységében talán nem is hiszi, hogy ez valaha megtörténik. „Ugyan tégy próbát” – jegyzi meg a kérlelés hevesebb kitörése nélkül.
És íme, a játékos véletlen megteremtette a játékos szituációt. Petőfi betoppan és Arany nincs otthon. Megismerte Aranyné Petőfit? Nem tudunk róla. Petőfi egyenesen a karjába borult? Lehet. Az bizonyos, hogy Aranyné Arany után akart küldeni a fáskertbe, de Petőfi nem engedte. Ő maga rohant ki hozzá.
Egymással szemben álltak.
Még mindig ismeretlenül.
- Mit mívelsz, kedves barátom? – kérdezi Petőfi.
Látni véljük, ahogy a komoly Arany egy kis gyanakvással megnézi a szúrós szemű, kissé talán hetyke fiatalembert. Talán átsuhan lelkén a gondolat: ő az! Mégis így válaszol:
- Diófát ültetek, kihez van szerencsém?
És hallja, végre hallja:
- Én Petőfi Sándor vagyok…
Hát így találkoztak az „ikercsillagok” a döntő pillanatban Mit mondhattak egymásnak? Hogyan sújtott le rájuk az élmény, amelyben a félelmetes magasság először találkozott a félelmetes mélységgel? Nem természetellenes elképzelni Petőfit, ahogy indulatos szív egész hevével, gondolatai könnyed sugárzásával akaratlanul is elkezdi átalakító munkáját; hidat ver a bizonytalanság fölé; bizalmat önt a szemérmetes, töprengő, hallgatag Aranyba. Mert egyvalami már eddig is bizonyos volt: ha Arany az „így is lehet”. Petőfi az „így van”.
Ezt a pillanatot egyikük sem írta meg azzal a sodró erővel, amelyre csak ők lettek volna képesek. Talán annyira természetes volt az emberi rokonszenv és az eszmei azonosság, hogy a szenzációszerűség egyszerűen megsemmisült benne? Lehet. Mindenesetre, mindketten írtak e találkozásról, de milyen másként! Arany például egészen emberközelbe hozza Petőfit.
- „Június 1-10 napjait nálam töltötte. Írt néhány verset, engem lerajzolt (rosszul) és a csonkatornyot, melyet meg is verselt. Sári nénit ott írta, egy öregasszony adván neki tárgyat, ki az 1847-ki tűzvész alkalmával fedél nélkül maradt, s nálam a színben vonta meg magát, míg jobb helyet kap. Akkor írta a Laci fiamnak a verset, ki akkor hároméves volt, s kit igen szeretett,nagyokat ütvén fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim igen szerették, s nem áll, amit Vahot írt valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztgették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.”
Milyen elevenen él ez a vidám, játékos, pátosz nélküli, „nagyon kedves” Petőfi, ahogyan szemhunyorítva, nagy műgonddal „elrajzolja” Aranyt, ahogy az árván maradt, bánatos öregasszonnyal beszélget, ahogy együtt hancúrozik-hahotázik a pajkos fiúcskával:
„Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben…”
Nagyon szép emberi pillanata a költőnek, akiből mindegyre lantos és kardos szobrot akarnak faragni. És ami még izgalmasabb, még jellemzőbb! Ha Arany emberi zengést ad ennek a felejthetetlen, boldog tíz napnak. Petőfi azonnal megadja félreérthetetlen eszmei-politikai kontúrját. Mert ő így ír Kerényinek:
- "Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem. Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszer falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza őt, széle pedig két lépés; a mi tulajdonképp rendjén van. A múzsák nem conservativ kisasszonyok, ők haladnak a korral s minthogy a század jelszava: „Éljen a nép!” a múzsák leszálltak az aristocraticus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem. Éltem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egy felől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgoncz gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvérem volnának.”
Ez a levélrész mélyértelműen magyarázza meg a köztük levő különbséget és hasonlóságot, az eszmei irányt, amely egy év múlva óriási robaj, könny és vér között vált történelemmé e tragikus tájakon.
4.
A döntő pillanat tehát fellobbant.
Találkoztak.
Tudjuk, milyen borzongató hatása volt Szalontára Petőfi váratlan megérkezésének. Még a vidékre is eljutott a hír, onnan is jött be rajongó, aki látni akarta a megújult költészet nagy varázslóját. Ám Petőfi ebben a rendkívüli pillanatban nem akar szerepelni. Amilyen kedves-kacagó Aranyékhoz, annyira idegen a kíváncsiskodókhoz. „Hűvösen fejet bólintott és bement a másik szobába” – olvassuk a panaszt. Ennek persze rossz híre futott a kisvárosban, gonoszkodó megjegyzéseket tettek rá. Aranynak bölcs és vigasztaló megjegyzéseket kellett fűznie Petőfi különös magatartásához. Bizonyára titkos aggodalom is ébredt kételyektől mardosott szívében: mi lesz a sorsa az ő hirtelen viharként kiteljesedett barátságuknak? Kibírja-e az Idő nehéz próbáit?
Bármennyi egyeztetően bölcs és finoman békítő megjegyzés villant erről a barátságról, mégis változatlanul csodának kell tartanunk, hogy hirtelen fellobbanása után soha többé ki nem aludt, hogy ilyen gyönyörű, ilyen eszményien példás, ilyen időtlen maradt. Nem rövid időbeli tartama, hanem mély humánuma, eszmei tisztasága, lassan elkomolyodó játékos szellemessége miatt.
Mert valójában rövid, döbbenetesen rövid volt az ő személyes kapcsolatuk. Ezt a rövid időt is a megreccsent világ zúgó tragédiái keretezték. Első szalontai találkozásukat alig két év választotta el utolsó pesti találkozásuktól, amikor Kossuth felfúlt szívvel kéri az írókat, hogy fantáziálják egy nagy, végső csatára a népet. Az elsőn még a remény teli égboltja ragyog, az utolsón már mindent elborít a csillagtalan, komor éjszaka. Már a halál áll őrt a lehullott remények fölött. Arany Szalontára rohan, Petőfi Mezőberénybe, egy végzetes találkozóra. „Miért nem jött Szalontára? – kérdi később sajgó szívvel Arany. – Mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy, s ő sietett meghalni.”
A szalontai találkozás hatalmas emberi színjáték döntő mozzanata, mert Petőfi bizonyára itt erősíti meg teljes hévvel a már előbb megvallott hitet. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet… Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladta, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezeren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát.”
Látjuk tehát e döntő pillanat hatására, hogyan emelkedik ki megdöbbentő magányából a testvérlángész; látjuk, hogyan érzi igazoltnak a kor eszméjét: látjuk, hogyan tudatosítja önmagában a század feladatát. Látjuk, hogyan szépül a tétovázó szellem cselekvővé; látjuk, hogyan telik el a népi céltudatosság izzásával. Fájdalmasan nagy és szép ez a szalontai látomás.
Aztán a fénycsóva, amely századokra világította meg a magyar költészete magányos égboltját, váratlanul kialszik. Arany visszazuhan a vesztett forradalom társtalan vergődésébe. Milyen megrázó, amit Egressynek ír: „Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendszeresen oly töredékek egészíttetnek ki, amelyeket ama fatális idők óta életben létéről vagy haláláról hallottam. Így többek közt egyszer találkozom vele, beszélek halála híréről, s az ominózus kukoricaföldről is neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, hogy egy kozáktól dzsidaszórást kaptam, de nem haltam meg… Oly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudom magamat beletalálni a valóságba.”
*
A szellemi utas tépelődik, mint valami kései Arany, mert bár átélte a döntő pillanatot, nem tudta érzékeltetni.
De azért mégis boldog.
Boldog, mert a maga szocialista korszakában még közelebb került az annyiszor félremagyarázott,meghamisított, elárult Petőfihez, ahhoz a Petőfihez, aki „nem alkuszik”, aki nemzedéktől nemzedékhez küldi a mindhalálig érvényes szabadság-üzenetet, akinek a szíve a szó legteljesebb és legszentebb értelmében segített megmelegíteni a földet, amelyben nyugszik.
GAGYI LÁSZLÓ
Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése