A fehéregyházi emlékmű mellett
Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
enyhe napóra sima lapjaként szerteterül.
Karcsőn harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya
körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül,
s napról napra eléri, mutatja a gyászteli percet,
azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn
földre bukott Ő; felszállt egy nagy hőszínű lepke
- lázadó lelke – odább lengve a kába mezőn.
Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
olvadt öblű harang: könnyet hullat az ég.
Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet,
visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még.
Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát. Egy
százada rejti a föld, őrizi Őt fukarul,
s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva,
jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul.
(Ford.: Kiss Jenő)
Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése