Az apostol Petőfi leghosszabb verse. Más szempontból is talán a legérdekesebb műve.
Mindig fölmerül a gondolat az emberben: a nagy költők, a nagy emberek a példaadás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így. Vannak igen jelentős, rendkívüli tehetségű költők, akiket azért ember példaként nem lehetne a világ el állítani: Ilyen például Verlaine, Baudelaire. De még azok is, akik emberként igazolódnak a költészetben, jellemként nem a legnagyobbak, nem azok, akiket mi elképzelünk, hogy az emberiség életében is iránymutató lények lehetnek. A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is. Közrejátszik ebben talán fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen, ifjan ment ideáljaiért a halálba: nem kapta meg az élet nagyobb próbáit. Hogy jellem és költői nagyság, szóval nagy jellem és nagy költőiség mennyire eggyé vált benne, arra éppen Az apostol idején szolgáltatta a legnagyobb példát.
Tudjuk, ezt a verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idő alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kezdetben volt oly lobogóan szép, az ő számára, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képviselőnek, szégyenletesen – ezt kell mondanunk – az egész ország, az egész akkor szellemiség és közélet számára szégyenletesen megbukott; nemcsak hogy lemaradt, alulmaradt a szavazásban, hanem majdnem kiverték és éppen a szülőföldjéről, azokból a falvakból, amelyeket ő azelőtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ez után a próba után megtorpan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahúzódik. Petőfi nagysága és Az apostol érdekessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejeződik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban, hogyan marad hű mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott, amire talán élete végén egy sztoikus aggastyán sem képes. Számomra ezért volt mindig fontos Az apostol
Sokáig nem tartották és azt hiszem, az esztétika ma sem tartja számon Petőfi legfontosabb művei sorában. Ezt nyugodtan tévedésnek lehet mondani. Igaz, elűz a többi versektől; addig a leghíresebb legsikeresebb verse, mondjuk, a János vitéz volt, de még a népiestől elütő verseket is valahogyan népies modorban, a korszaknak a Magyarországon elfogadott modorában írta. Ebben a versében jelenik meg egyszerre idegen példák nyomán, a francia romantizmus és egy kicsit Dickens romantikájának hatása alatt is egy új szemlélet; egyrészt a külvárosok, a szegény városnegyedek embereit ábrázolja, másrészt pedig azt az ideális, semmi akadályt nem ismerő forradalmárt, akinek a személyisége tulajdonképpen 50-60 év múlva jelent meg az európai irodalomban. Énnékem mindvégig egyik kedves versem, kedves olvasmányom volt, épp azért mert újat próbált - igen szerencsésen – megvalósítani az az, ismétlem, fiatal ember létére már rettenetes csalódásokon átment, de ezekkel dacoló költő. És ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak ebben az utcájában is, akkor, amikor saját népünk fordul esetleg ellenünk.
Hogy a nagy költő mindig nagy ember-e, erről az igazán nehezen tisztázható kérdésről Babits Mihály mondott egy igen szép mondatot, így hangzik: „Tiszta költő csak tiszta ember lehet.” Lehetnek tehát óriási tehetségek, igazolhatják a szenvedésüket, de arra hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége, szinte az egész világirodalomban. Ezért szeretem én, szerettem őt mindig rendkívülien, és ezért tartom igen figyelemreméltó alkotásnak Az apostolt.
Budapest, 1969. május
ILLYÉS GYULA
Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése