Nem irigylem elődeimet. Annál kevésbé, mert hiszen mindent rám hagytak, amijük csak volt. Balassi, Berzsenyi, Csokonai öröksége, akárhányan kérték ki belőle a részüket, mindmáig oszthatatlanul az enyém. Átvettem, elsajátítottam, és most kívülről tudom.
Nem irigylem elődeimet már csak azért sem ,mert elődeim. Hazudik, aki azt állítja, hogy Adyra vagy bárki másra egyetlen soráért is féltékeny vagyok. Hogyan féltékenykednék arra, aminek lúdbőrözve örülök, ami szerves alkatrészemmé vált? Egyvalamit azonban kamaszkorom óta, tagadhatatlanul irigylek, egyvalami mindig ijedt ámulatra, sóvár féltékenységre bír, valahányszor rágondolok, s ez az egyvalaminem mű, nem vers vagy verssor, hanem élet. A Petőfi Sándor élete.
Tévedés ne essék: nem úgy irigylem, hogy szeretném az ő életét élni, egyáltalán nem. Megvan nekem a magam eszménye, élete-sora, megvannak a magam napjai, örülnék, ha tisztán, s minél inkább önmagamként élhetném le őket. Még csak életének utólagos feldolgozottságát sem irigylem, azt a legnagyobbaknak kijáró tudós kíváncsiságot, amely minden bajának történetét elderíteni igyekszik. Titkos (s meglehet: hiábavaló) becsvágyam, hogy olykor, nehéz percben, eszükbe jussak majd eljövendő embereknek, nem pedig, hogy kinyomozzák titkaimat. Akkor hát miért irigylem oly sóváran Petőfi Sándor életét.
A maga megéltségéért, sorsszerű lezártságáért, a maga legendás kerekdedségéért.
Panaszkodni szoktunk amiatt, hogy tágabb hazánkban, Európában, igen kiváló szellemek is csak annyit tudnak Petőfiről: a szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el. Milyen keveset tudnak – mondjuk –, milyen lényegtelent. Hát hogy sokkal több is tudható róla, az bizonyos, de hogy lényegesebb tudható, azt nem hiszem. Aki ennyit tud róla, keveset tud ugyan, de a legfontosabbat tudja.
„A szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el.” A meghatározás mindkét eleme a lényeget mondja ki. Hogy mennyiben volt a szabadságé, arról rengeteget írtak már, nem szorul külön magyarázatra. Igaz, ő – az akkori idők tudatának megfelelően – szabadságon főleg társadalmi-politikai libertást értett, holott azóta (az elnyomás módszereinek finomodása nyomán) sok más kivívásra érdemes válfaját is felfedezték. Költészetében és életében azonban a szabadság olyan vonatkozásait is érvényesítette, amelyeket akkoriban talán megnevezni sem tudtak. Élete és művészete, szófűzése és szókimondása messzemenően természetes – ez volt nóvuma annak idején –, márpedig természetesség csak a személyiség belső autonómiájából fakadhat. Ezért tartjuk őt ma is teljes joggal a szabadság költőjének, ezért mélységesen helytálló a meghatározás első fele.
És a második fele? Hogy tudniillik a csatatéren pusztult el? Mint tudjuk, ez is színigaz, erről is tengernyi irodalom szól. Kétséges azonban, hogy fontos-e vagy költő jellemzésekor halála körülményeit is felemlegetni, van-e ennek vonatkozása az életműre, nem visz-e külső (irodalmon kívüli) szempontot értékelésébe? Hiszen a mű önmagában értékes vagy értéktelen, marad eleven, vagy hull feledésbe. Haljon a költő hősi halált, vagy múljon ki szégyenletesen, a mű szempontjából az egészen mindegy, attól sem jobbá, sem rosszabbá nem válik. Jaj annak a költőnek, akit ilyen vagy olyan viselt dolga,esetleg épp halála konzervál az irodalmi tudatban, nem pedig művének immanens időtállósága.
Hogyan állunk Petőfivel ebben a vonatkozásban: Ne tartsuk-e mégiscsak becsmérlőnek, hogy világszerte ezzel a csatatéri halálformulával jellemzik? Mi, akik közelről, alaposan ismerjük költészetét, s tudjuk, hogy nem szorul mentőkörülményre (hősi halála nélkül is pontosan akkora költő volna), talán sérelmesnek tarthatnók. Mégis, eszmélkedésünk legmélyén elevenen él a tudat, hogy így van ez jól. Erre vagy arra a költőre, akárkire sértő lehet, ha irodalmon kívüli körülményekkel támasztják alá hírnevét, de attól a kultúrjelenségtől, amelyet Petőfi Sándornak nevezünk, csakugyan elválaszthatatlan a halála. Ha kiderülne, hogy nem ott, nem akkor és nem úgy halt meg, ahol, amikor és ahogyan meghalt, az rettenetes veszteség volna mindnyájukra nézve (anélkül persze, hogy költészete értékét csorbítaná). A fehéregyházi csatatérről fogolyként elhurcolt vagy álruhában menekülő Petőfi elviselhetetlen látvány, elképzelni sem tudok szánalmasabbat. Ismétlem: nem irodalmi hanem valamilyen más szempontból. Mert abban a pillanatban, amikor egy bizonyos kukoricás sarkán eltűnt a költő, valaki más, egy óriás, egy szellemalak, amolyan mitikus személy lépett elő helyette, valaki, aki több és fontosabb, mint költő egyáltalán lehet.
Azt akarom mondani, hogy Petőfi Sándor több, mint költő. Halálban vált többé. Legendává. Jelképpé, szimbólummá változott, s amikor a világ köztudata (leszögezve előbb, hogy a szabadság költő volt) csatatéri halálával jellemzi őt, épp ennek a legendának rója le hódolatát. Nem a költőt kisebbíti a személyiséget növeli vele.
Jelképpé, szimbólummá, mitikus személlyé változott, nem elsősorban költészete, hanem költészetével tökéletesen egybehangzó élete, s életét makulátlanul lekerekítő halála által. Ez az, amit Petőfi Sándortól kamaszkoromtól fogva oly sóváran irigylek. Gondoljuk csak meg: véges-végig egyetlen ügyről beszélt, egyetlen vesszőparipája volt: a szabadság. Ez éltette költészetét, sugallta tetteit, ez volt a mondanivalója. És olyan korban adatott élnie, amikor népe is erre a szóra rezonált, amikor maga a történelem is ezt tűzte napirendre. Együtt növekedett az üggyel, már életében képviselőjévé változott. És amikor az ügy veszélybe került – ő is vállalta ezt a veszélyt. Nem lelkesen, nem hejehujázva, mint kiderült, hanem gyötrődve és vonakodva, s végül szinte akaratán kívül odalökve, de mégiscsak vállalta. És amikor az ügy elbukott, az eszme kihunyt: ő is vele halt. Sőt: ő halt meg előbb. Szinte az a benyomásunk, mintha az eszmével halt volna meg, mintha őbenne halt volna meg az eszme. Szinte úgy érezzük: ő maga volt ez a fellángoló és kihunyó eszme, valamiféle földre szállt szabadság-isten, és maga a megszemélyesülő világerő lett oda, mihelyt távozott.
Minél tovább tűnődöm, annál több hasonlóságot látok legendabeli alakja és egy pogány isten-figura között. Adón, aki meghal és feltámad, s maga a természet hal meg és támad fel isten-alakjában. Petőfi, aki megszületik és meghal, s maga a szabadság születik meg és pusztul el személyében. És ezt egy egész nép így érzi. Hát nem hátborzongató, hogy ilyen fontossá, emberfelettivé, ennyire eszmévé válhatott?
Kivételesen nagy költő volt, ez igaz, de még sokan voltak nagyok – talán nagyobbak is. Őneki azonban mitikus utóélet adatott. A valóban mondabeli Orpheuszon és Homéroszon kívül, Salamin király s talán Goethe az, akit ebből a szempontból melléje állíthatunk. Csodálatos verseit megtetézve, életéből formált még csodálatosabb műalkotást (rosszul mondom: nem ő formálta, magamagától formálódott); alakja ma már valóban úgy áll előttünk,mintha tudatos írói szándék faragta volna ki.
Sok erőteljes és jellegzetes hőst teremtett az évszázadok során epikánk, de sehol, Jókaiban sem található az övéhez hasonló makulátlan sors. Pedig hát Petőfi valóban élt. Milyen élet volt ez, mi a titka, hogyan intéződött ennyire legendássá? Arra, hogy a választ megadhassa, Illyés Gyula egész könyvet szentelt. Végső tanulsága számomra következő: a legkülönbözőbb időbeli és térbeli körülmények gondviselésszerű összejátszása folytán olyan életet élhetett, amely lényeges ponton soha és sehol nem került ellentmondásba meggyőződősével. Egy ember, aki alkata és meggyőződése szerint élt, aki mindvégig azt itta, amit prédikált, s végül meggyőződése szerint halt meg. Csakis ilyen élet válhatik mítosszá és legendává. Hát nem irigylésre méltó?
Hatvany Lajos több kötetes műben nyomoz ennek az életnek mindennapjai után. Nyomozásának eredményeképpen a romantikus hős helyett egy hiúságoktól meggyötört, ellentmondások közt vergődő embert állít elénk. Csodálatos arckép ez is, de nem a mi Petőfinket ábrázolja. Hatvany realista portrét fest egy mitikus személyről; emberként kezel egy népmese-figurát. Renan szellemében megpróbálja rekonstruálni egy mítosz valóság-talajait. Művéből ismét megbizonyosodhatunk, hogy a hősök nyílegyenes életútja csak az irodalomban nyílegyenes, az életben meghasonlások és vargabetűk árán jut el a katarzishoz. Az Így élt Petőfi egyetlen tényezőt nem vesz – nem vehet – figyelembe: az utókor munkáját Petőfi arcképén. Azt a megfeszített közösségi alkotómunkát, amely – egészen a népköltészet teremtés szellemében – az egyesből általánost, az esetlegesből érvényes eszményt gyúr. Portréja ezért csak Petőfire, a történelmi figurára, a „szabadság költőjére” érvényes. A formula másik felét: „aki a csatatéren pusztult el”, illetve ennek szellemi következményeit már nem tudja felmérni.
Azt jelenti-e mindez, hogy (legalább Petőfi esetében) kétségbe vonom egy ilyen tudományos kutatómunka létjogosultságát? Eszemben sincs. Aki nagyot alkotott, annak csakugyan minden napja halálosan érdekes, mert adalékul szolgál: miből és hogyan születik a nagy alkotás. Ember-voltunk lényegéhez szolgál adalékul. Csak azt szeretném világosan kimondani: Petőfinél, a költőnél, bármilyen nagyra becsüljük is, hatékonyabb és fontosabb a legendáig. Legnagyobb verseinél is súlyosabb az élete, az a hibátlanul kimunkált, tökéletesen lekerekített, tiszta és következetes szellem-lét, amellyel népe ajándékozta meg őt – és önmagát.
SZÉKELY JÁNOS
Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7.sz. 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése