Az első „hátborzongató” irodalmi élményt harmadik gimnazista koromban, Petőfi-vers jelentette nekem. A jó öreg kocsmáros volt ez a vers. És az, ami úgy megfogott benne, hogy hideg-meleg áramlások nyargalásztak végig a hátamon, az a szokatlan tény volt, hogy az első olvasásra azonnal megértettem és a magamévá tehettem minden szavát, minden gondolatát. S mégis éreztem, hogy igaz vers ez, felnőtteknek írt vers ez nem gyermekeknek szóló gügyögés. Az utolsó két sor aztán az elragadtatás csúcsára emelt, mert nemcsak azt tudtam meg belőle, hogy a költő apja ez a jó öreg kocsmáros, hanem különös jelentéssel telt meg a vers öt szakaszát egybefűző sorismétlés is: Áldja meg a Isten mind a két kezével! Ilyen áldást az ember valóban csak a szülőire kérhet…
Azóta rengeteg versélményt hagytam magam mögött. Volt köztük sok megrázóbb is, s nem egy olyan, amely elemibb erővel alakította, sőt át is formálta szemléletemet. De ennek az elsőnek az íze olyan édes maradt, int az első szerelem emléke. S most is sokszor visszamenekülök hozzá nem a régi élményt keresve már hiszen az ilyesmi egyszeri és megismételhetetlen, hanem a felüdülést azok után a bonyolult, többszörös áttételekkel terhelt mai költemények után, amelyeknél a spontán művészi élményt sokszor csak némi fáradt elégedettséget pótolja: mégiscsak megfejtettem!
Az első versélmény azonban máig befolyásolja bennem – s talán nem is éppen a leghasznosabban – a művészi szép érzékelését. Petőfi lenyűgöző egyszerűségét például magának Petőfinek a költészetében is jórészt a leíró versekben találom meg a leginkább. Régóta ki is választottam már magamnak ezek közül is szám szerint négyet, mint a nekem legkedvesebbeket. Ezek: Kutyakaparó, Téli esték, A puszta télen, és végül – A Tisza. Legfőképpen éppen A Tisza. Ez ragad magával a leginkább. De miért?
Régebben nem nagyon törődtem ezzel a miért-tel, de mostanában, ha belefáradok rejtett értelmek és áttételes jelentések kutatásába, egyre inkább izgat az egyszerűség és könnyen érthetőség művészi varázsának a titka. S rá kellett jönnöm, hogy nehéz titok ez, s nem is fejthető meg általános érvénnyel, egyes esetekben is legfeljebb magyarázható. Mert maga az egyszerűség és a könnyen érthetőség még nem ad művészi varászt semminek. A művész tehetsége az, amely az egyszerűséggel és könnyen érthetőséggel is fokozni tudja művészete varázsát. Esetleg a bevett, elismert, megszokott esztétikai szabályok megszegésével, sőt ezek megtagadásával.
Mint Petőfi A Tiszában!
1847 januárjában született a Kutyakaparó, ugyenez év februárjában A Tisza, 1848 januárjában a Téli esték és A puszta télen. Egy év alatt tehát mind a négy nagy leíró költemény! És mind Pesten, a költői képzelet emlékidéző, s nem a friss benyomások versbe rendező erejével, ami Petőfinél olyan gyakori. Sok tehát a hasonlóság is köztük. Így mind a négynél a hangsúlyos magyar ritmus rendezte verssorokba a szavakat. A költői képek érzékletessége, a Petőfire jellemző közvetlenség bája is mind a négyre egyformán jellemző. A Tisza mégis kiválik a négy közül. És távolról sem azzal, hogy a verselési technika ebben a legtökéletesebb. A rímek talán ebben a leghanyagabbak. A magyar ritmus 4+4+2 szótagra tagolt verslábai sem sorakoznak simán, minden zökkenő nélkül egymás után, az esetlegesen és következetlenül jelentkező sormetszetek miatt. Vannak sorok, amelyekben a versritmus hangsúlya erős ellenkezésbe kerül a természetes hangsúllyal. Pedig Petőfi – erre már Szabédi figyelmeztetett – öntudatlanul is nagy sikerrel használja fel a Csűry Bálinttól később felismert rendezőhangsúlyt és véghangsúlyt a magyar verselést fenyegető zakatoló egyhangúság elhárítására. A másik három leíró költeményben bravúrosan oldja meg ezt a feladatát is.
Mi hát A Tisza varázsa, ami a másik három föl emeli bennem? Illyés Gyula ezt írja: „A Tisza, a folyó képénél is jobban egy lelkiállapotról ad képet... itt maga (a költő) is benne áll a képben.” Ez igaz. A másik három költeménynél kívülről szemlél, s leírja, amit lát. Persze, úgy írja le, ahogyan ő látja. Ebben a versben azonban maga is beleáll a képbe, szereplője annak, ami körülötte történik. És ami körülötte „történik”,az voltaképpen benne történik. A Tisza, vagy inkább a visszaemlékezés rá, alkalmat szolgáltat a legbensőbb lírai megnyilatkozására. Így válik jelen idejű lírává Pesten az, amiből talán a megelőző nyáron valóban tisztán leíró költemény született volna, ha szerzője akkor nyomban megírja. Így azonban van benne elbeszélő elem is a lelkiállapot áradó lírája és a külső jelleget meghatározó leírás mellett.
Sajátságos nyelvtani szabálytalansággal indul a vers:
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
A költő az első sorban helyhatározói raggal időt határoz meg. Persze, nyomban helyére kerül ez az időhatározóvá változott helyhatározó a második sor és az ebben használt megállék igealak hatására. A félmúlt (elbeszélő múlt) használata Petőfinél olyan gyakori, hogy valószínűleg most is szándékosság nélkül siklott a tolla alá. Szándékosság nélkül, de nem véletlenül. Sem a jelen időbe tett igealak, megállok, sem a múlt idős megálltam nem ugyanazt jelentené, s főként nem árasztaná a közvetlen elmesélésnek azt a hangulatát, amelyet a hanyagul időhatározós szerkezetként értékesített helyhatározós raggal együtt kelt az olvasóban. Most már valóban csak az anyja kebelére siető kis Túr költői idézése kell, hogy ott érezzük magunkat a költő oldalán, a Tisza partján. Még akkor is, ha sohasem jártunk ott…
A költő azonban járt ott. Megélte a nyári alkonyat csendjét és nyugalmát. A hasonlatok, érzékletes költői képek egész sorával bájol bele bennünket is annak a nyugalmas nyári alkonyatnak a hangulatába, amelynek részese volt. Valóban, mintha sorban mind az öt érzékszervünket hatalmába kerítené! cirógatni vágyunk már akkor, amikor a „kis Túr” úgy siet a Tiszába:
Mint a gyermek anyja kebelére.
S a tenyerünk bizsereg akkor is, amikor
A folyó oly simán, oly szeliden
ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Szeretnők megsimogatni ezt a fodortalanul sima víztükröt. Vagy legalább belemártani a kezünket. De már nem merjük, mert tündérek táncát zavarnók meg vele!
Sima tükrén a páros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Ez már a szemünknek szól. Az utána következő két sor azonban már a fülünknek:
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
S még tart a bűvölés az érzékletes költői képekkel. A folyó partja a költő talpa alá „sárga föveny-szőnyeget” terít, amely a mező felé vezet. A mező felé.
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Nyáron sarjút csak kövér helyen, kertekben vagy folyók mellett kaszálnak. Jó vastagok lehetnek ezek a sarjú-rendek is, azért látszanak olyan szépen, rendezetten, mint „a könyvben a sorok”. S már érezzük is a száradó sarjú felénk áradó sűrű illatát! S ez a nagy csend és nyugalom, amelyet e három szakasz költői képei érzékeltetnek! Mert a költő egyetlen egyszer sem mondja ki a nyugalom vagy a csend szót. Ő csak a tündérek (napsugarak) parányi sarkantyúiról beszél, amelyeknek – mintha hallatszana is a pengése.
A varázslat tökéletes: de még nem teljes. A költő kimondott tárgya a Tisza, nem a nyári alkonyulat. A költemény címe is az, második sorában pedig már jelzőt is kap a folyó: kanyargó Tisza.
Az olvasók jelentős részénél talán csak térképélményt idéz ez a jelző. Petőfinél nem. Ő állott már úgy a Tisza partján, talán éppen szemben a kis Túrral, hogy beláthasson néhányat a folyó kanyarjaiból. Tágítja tehát a mi láthatárunkat is. Megmutatta a réten túl a jól látszó „magas” erdőt, amelyben „már homály van”.
De az alkony üszköt vet fejére
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Megint egy érzékletes költői kép, de ez egy kicsit már borzongató! Aztán egy szinte tárgyilagosan száraz, minden költői kép és hasonlat nélküli versszak. Annyit mond csak, hogy a túlsó part mogyoró- s rekettyebokrosának egy nyílásán át látszik egy kis falucska tornya is. De mindkét versszakban, a borzongató költői képpel súlyosítottban is, a száraz tárgyilagosságban is jelen időre vált át a költő. Mintha elfelejtené hogy egy régebbi élményét éli újra. Vagy tán azért teszi ezt, hogy a következő szakaszban röpke sóhajjal térjen vissza a múltba, ezzel is jelezve személyes jeleltét a költeményben?
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
A táj tehát a ködös távolokig tágult. S most kimondja a költő, amit korábban csak érzékeltetett. De mennyire a helyén van ez a négy egyszerű sor!
Semmi baj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zúgása,
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
És ilyen tárgyilagos, egyszerűen elmesélő a következő szakasz is a pór menyecskével, aki ránézett a túlsó partról, amíg korsóját telimerítette, aztán már ment is sietve. Előkészítőnek kellett ez a két majdnem prózai szakasz az utána következő másik kettő ódai felszárnyalásához? Mert himnikus sorok következnek most a természet örök szépségéről. S ezek között a sorok között, bár valóban kirí tömérdek e-betűje és nyelvbotlasztó szócsoportja miatt ama sokat emlegetett második verssor, mégis elfogadom, hiszen szinte bizonyítja a költő tételét: nem, nincs nyelv, amely versenyezhetne a nagy természettel!
Oh természet, oh dicső természet!
M e l y n y e l v m e r n e v e r s e n y e z n i v é l e d?
Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
annál többet, annál szebbet mondasz. -
Ezekkel a sorokkal be is fejeződött a nyári alkonyulat tündéri Tiszájáról szóló leíró költemény. A vers azonban ennek ellenére folytatódik. Megint tárgyilagosan egyszerű, szinte prózai elbeszélő szakaszokkal, amelyeket csak a ritmus rendez verssorokká. Fel is rótták ezt az utolsó négy versszakot Petőfi egykori bírálói. Feleslegesnek tartották. Azt is mondták, hogy kettétörött miattuk a költemény: egy tündérien békés, csendes Tiszára (s ez a része valóban teljes értékű gyöngyszem Petőfi leíró költeményei között is!) és egy dühöngő, robajló Tiszára (amely csak megzavarja az első részt). Nem vették észre, hogy mind a két Tisza benne van már a költemény indításában. Belekerül abban a pillanatban, amikor a költő maga is beleáll a képbe. (Megállék a kanyargó Tiszánál). A költő lelkiségére pedig igazán nem a csak csend és a nyugalom a jellemző. Elandalodhatik rajta, de csak egy időre. S azt sem vették észre, hogy talán éppen azért a nagy, a tündéri csend és nyugalom ebben a lírából, leírásból és elbeszélésből ötvözött műremekben, hogy annál hatalmasabb legyen az elkövetkezendő áradás robajlása. Így válik jelentésessé a „mai” csend és a „holnapi” robaj. Hiszen közhely már hogy a megáradt Tisza a közeledő forradalom jelképe. Belemagyarázás volna ez? Ha az, akkor a költő maga adott indítást erre a belemagyarázására. A „letépett lánc” belekerülése a versbe nemigen nagy kétséget, hogy minek a vágyát vetíti ki magából a haragos Tisza képében. Annyiszor használta már ezt a hasonlatot úgyis, hogy nem is nagyon rejtegette az értelmét!
Előttem nem kétséges, hogy A Tisza – minden leíró jellege ellenére – a költő forradalmi lírájának egyik kimagasló darabja.
KACSÓ SÁNDOR
Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése