Elpusztuló kert ott a vár alatt…

    Vannak emberek, akiknek a lelkére úgy íródnak rá a költői alkotások, mint valami magnetofonszalagra: azonnal, könnyedén és felejthetetlenül. Bármikor elindítható a szalag s a versek hibátlan pontossággal szólalnak meg az ajkukon újra meg újra. Nem kínos memorizálás eredménye ez náluk, hanem valami hallatlan fogékonyság önkéntelen megnyilatkozása: ami olvasás közben igazán megtetszett neki, azt már meg is tanulták, az már az övék, azt már kifogástalanul „fújják”. Van két barátom,  irodalmunk két ismert egyénisége, akik a felszabadulás után, még egyetemi hallgató korukban, József Attila költői diadalmenetének dicsőséges éveiben, egymással versenyezve, felváltva szavalták a költő minden jelentős alkotását. Ismerek költőt is, aki valamennyi versét betéve tudja, pedig több száz költeményről van szó.
    Én nem tartozom az ilyenfajta versélvezők közé. Kevés verset tudnék megközelítő pontossággal elmondani, - beleértve a magaméit is. Egy-egy újonnan megírt poémám mindössze néhány napig él bennem: aztán elmosódik, helyet adva annak, ami utána jön, ami akkor kezd kialakulni az elme és a lélek titkos vegykonyhájában. És mégis azt kell mondanom, hogy nagyon sok verset tudok. Valamilyen oldottabb, megfoghatatlanabb állapotban tartom elraktározva őket, talán úgy lehetne mondani: a szavaktól függetlenül. Rossz az emlékezőtehetségem? Lehet. De egy kis fáradsággal, egy kis összpontosítással, ha úgy tetszik? Biflázással valamennyire segíteni lehetne a dolgon. Vagy félszáz verset kevéssé jó memóriával is emlékezetében tarthat az ember. De én nem veszem magamnak ezt a fáradságot, én nem akarom betéve fújni a verseket. Én a tartósításnak más módszerével élek: a költői alkotások gondolati magvát, hangulatát, zenéjét, a szavaktól elszakadva is elevenen lüktető fluidumát hordozom magamban, versek és költészetek sejtelmesen szép kábulatát. A Közelítő tél-ből például hirtelenében alig néhány sort tudnék idézni csupán, s ez a vers, a világirodalom egyik legremekebb alkotása, töretlen egészként él bennem mégis. Hasonlóképpen az Előszó, az Üstökös, az Ádám, hol vagy?, a Szeptemberi áhítat, a Jónás könyve, az Óda, hogy csak a magyar költészetnél maradjak. Még „kedvenc” verseim is – amelyek nem minden esetben a legismertebb, leginkább számontartott alkotásai az illető költőknek –, még azok is e sejtelmes ködön át jelennek meg előttem egy kicsit elszakadva a realitástól, egy kicsit a kimondhatatlan egébe emelten. Ha a maguk valóságában akarom élvezni őket, előveszem a kötetet és végigmegyek a sorokon.
    Hasonlóan vagyok Petőfi költeményeivel is. Ki tudná azt a töméntelen verset szavaikban mind megjegyezni? Még tőle tudok a legtöbbet, s milyen hallatlanul kevés ez is a mű arányaihoz képest! S mégsem mondhatom, még a legszigorúbb önbírálat ösztönzésére sem, hogy nem ismertem Petőfi költészetét. No ugyan, országos szégyen volna! Ismerem bizony ezt a költészetet, a lelkem tele van vele, megráz és lelkesít, elandalít és mosolyra késztet, attól függően, hogy melyik versére gondolok. De vajon nem éppen azon mérhető-e egy költő igaz nagysága, hogy műveinek textuális rögzítése nélkül is élő és jelenvaló, betölti az ember lelkét és képzeletvilágát, megül vérében és szöveteiben, mintegy fizikai részévé válik: A rossz vers csak úgy marad meg számunkra, ha szóról-szóra megtanultuk. A jó, a nagy, a jelentős úgy, hogy felejtjük a szövegét, de emlékétől nem tudunk elszakadni. Így vagyunk Petőfi verseivel is.
    Van egy költeménye, amely nem szerepel legnagyobb versei között, de amely megítélésem szerint mégis egyik legszebb Petőfi-vers. Sokszor elolvastam eddig, s most mégis kezembe kell vennem a kötetet, mert ahogy én „tudom” a verseket s e verset, nem elég ahhoz, hogy másokkal is megismertettem: ebből a célból múlhatatlanul szükség van a vers szavaira is, teljes, csorbítatlan szövegére. Verselemzés? Az is. De inkább kísérlet arra, hogy egyik kedves versemet a „sejtelmes ködökből” visszahozzam a valóságba, hogy „ébren” beszéljek róla, abban a reményben: megismervén e költeményt, majd mások is álmaikba emelik.
    A vers Erdődön született, az ottani vár bizonyára megkapó látványának a hatására 1848. november végén. A címe jelentéktelen, mint a legtöbb Petőfi-versé. Ő nem tudott olyan hatásos címekkel élni, mint sokan mások őutána, mint  például Ady. Ő rendszerint a legegyszerűbb megoldást választotta: a kezdő sorsot dobta ki címül, vagy a vers első néhány szavát. Így járt el ez esetben is. Elpusztuló kert ott a vár alatt...- írta a költemény fölé, hogy azután ugyanezzel a sorral indítsa a strófát, a magyar költészet egyik legszebb nyitószakaszát:

Elpusztuló kert ott a vár alatt,
Elpusztuló vár ott a kert felett…
Rajtok borong homályos-szomorún
Az őszi köd és az emlékezet.

    Nem tudom, más hogy van vele, de számomra a kezdő versszak döntő jelentőségű. Az kelti fel bennem az érdeklődést a vers irányt, az adja meg a mű alaptónusát. Az, és a biztosan záró utolsó szakasz a két tartóoszlop, amire a vers boltíve épül. Lehet ez a boltív kevésbé merész vagy csúcsosan égbetörő, ha szilárdnak a tartóoszlopok, az építmény nem fenyegethet beomlással. Kevesen tudták ezt olyan jól és gyakorolták olyan magabiztosan, mint Petőfi. A mondanivaló jellegéhez alkalmazkodó versindításai a hang megütésének, az érdeklődés felkeltésének mesteri példái. Lássunk néhányat, teljesen ötletszerűen: Isten hozzád, gyönyörű hazugság. Eszményképek, ábrándok világa! (Menny és föld) Három madár van, akit szeretek. Három madárról mondok éneket. (Három madár) Respublika, szabadság gyermeke, S szabadság anyja, világ jótevője… (Respublika). Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! (A nemzethez) Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te népeknek hajnalcsillaga! (1848) Találóbbnál találóbb, megkapóbbnál megkapóbb versindítások! Azonnal viszik, sodorják magukkal az embert! Ilyen a fent idézett vers kezdő szakasza is. Csakhogy itt a tájnak és az évszaknak megfelelően a hangütés lágyabb, borongósabb. A jelenségek párhuzama (elpusztuló kert, elpusztuló vár) gyönyörűen egészül ki a síkok ellentétével (vár alatt, kert felett), hogy a köd és emlékezet váratlan társításával ismét egy költői párhuzam megszületésének lehessünk tanúi. E két, igen finom hatásokra alkalmas költői eszköz, a párhuzam és ellentét kezelésében Petőfi tökéletes biztonságra tett szert. Ebben a versében is- azonnal látni fogjuk – bőségesen él a lehetőséggel, pompásan alkalmazza e költői játék mesterfogásait. De ez a játék nála, éppen hangulatteremtő és kifejező erejénél fogva, több egyszerű művészi játszadozásnál! Figyeljük meg a következő két szakaszt:

Eszembe jut rólok, mit a haza
Veszített egykor s amit szívem nyert;
Elhunyt vitézek sírja az a vár,
S élő szerelmem bölcseje a kert.

Itt lenn ringattam én ölemben,
Itt lenn öleltem én galambomat,
s ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

    A pazar ellentétpárok valóságos tűzijátéka ez a két strófa! Kedvükért szívesen eltekintünk attól a kis rímdöccenőtől, amit a „szívem nyert” és „a kert” ellenkező irányú (eső és emelkedő) jellege okoz. Nem zavar a harmadik szakasz kezdő sora sem, pedig ha jól megnézzük, metrikailag különbözik a többitől. Az ilyen kisebb lazaságok nem ritkák Petőfinél, de sohasem veszélyeztetik a vers építményének szilárdságát. Az ellentétpárok hangsúlyozására szolgál az „itt lenn” és „ott fönn” soreleji ismétlése, ami a költői építkezés teljes tudatosságára vall.
    És most jutunk el a költemény csúcspontjához, az érzelmi és gondolati telítettség kicsattanásához.

Dicső vitézség! Édes szerelem!

- kezdi a következő strófát, ezzel a csodálatos sorral, a "szabadság, szerelem” e szívig ható, elégikus újrafogalmazásával. Az egész költemény tulajdonképpen erre a kettősségre épül: a hajdan ott fönn tanyázó sasok, a szabadságért küzdő Rákócziak emléke fonódik össze benne a szerelem élő valóságával. Igazi Petőfi-i alapállás ez, a múlt és jelen, a magánélet és történelem tökéletes egybeesése, a szabadságeszmény mindenen áttörlő jelenvalósága.
    A versszak három másik soha (Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom. S tán vissza többé nem is jöhetek) balsejtelmekkel teli búcsúzás a tájtól, átmenet a költemény zárórészéhez, a szomorú fönséggel zengő utolsó szakaszhoz:

Lesz-é ezentúl, oh kert, aki majd
Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
Lesz-é ezentúl, oh vár, aki majd
Szent tisztelettel nézi tornyodat?

    A kérdések jogosak a költő szájából, hisz lángolóbban szeretni és szentebb tisztelettel csüggeni a hősök emlékén aligha tudott még valaki. Vagy nem ő írta le: „szerelmemért föláldozom az életet”? S nem az ő tollából származik ez a – költői képalkotás tekintetében utolérhetetlen- két sor: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”? Aki úgy tudott volna szeretni és úgy tudott volna emlékezni, mint ő, valóban nem járt több az erdődi vár alatt…
    Illyés Gyula Az erdélyi hadsereg című Petőfi-verset elemezve rámutat, mennyire élő ma is ez a vers,mennyire modern minden ízében. Ugyanezt elmondhatjuk a fenti költeményről is. Az azóta eltelt százhúsz esztendő nyomtalanul szállott el felette: nem kopott meg, nem veszített semmit eleven szépségéből. Nyelve dicsőségére válna bármelyik mai költőnek is: nincs benne semmi avatag, üde, tiszta, szemléletes, kifejező ereje csillogó. Az első szakasz maga a nyelvi és szerkezeti tökély: benne a táj képe és hangulata töretlen egységben bontakozik ki. Az akkoriban még szokatlan összevont jelző (homályos-szomorúan) ma is a friss nyelvi lelemény újdonságával hat. De végigmehetünk a következő szakaszokon is: a kifejezés nem egy bravúrjával találkozunk bennük. Az ilyen sorokat: „Elhúnyt vitézek sírja az a vár. S élő szerelmem bölcseje a kert” vagy a már említett sort: „Dicső vitézség, édes szerelem!” a legszebb költői szövegek között kell számontartanunk.
    A vers mai jellegéhez hozzájárul hangszerelése is. Petőfi itt (mint annyiszor) túlemelkedik a népies stílusformákon, az európai vers választékosabb megoldásait, bonyolultabb hangzatait alkalmazza. A jambikus lejtés, ennek nem túlságba vitt, inkább lebegő változata, valamint a második szakaszban megfigyelhető sorátvitel mind olyan jegyek, amelyek rendkívül közel hozzák művét a huszadik század verseszményéhez. El lehet képzelni: ha korai halála nem akadályozza meg ebben, még milyen útjait járhatta volna be a fejlődésnek!
    Egy vers, amit nem is a legnagyobbak között tartott és tart számon az irodalomtörténet. Hogyha mai szemmel, az ízlés mai tokán olvasnók újra életművét, biztos vagyok benne, még számos ilyen meglepő felfedezést tehetnénk. Petőfi az a költő, aki minden korszak számára tud valami váratlant, valami lenyűgözőt nyújtani. Kifogyhatatlan a nagyság szemkápráztató mesterfogásaiban.

KISS JENŐ

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.