Hegedűs István (1848-1925): Megpihent szív…

 
Megpihent szív erdő-mélyen,
Sötét árnyak hűs ölében,
Oh, mi boldog, mintha volna
Elpihenve fél-álomba!

Nyári napnak hő sugára
Árny megett jár búva, játszva;
Túl az erdő széle látszik;
Verőfényben úgy sugárzik.

Tücsök czirpel; madár füttyent,
Rá aztán beáll megint csend:
Csend, a mely lehel nyugalmat,
S ébredő szellőt elaltat.

Fenyvek állnak sűrü sorba’
Rajtuk pihen az ég boltja;
Mintha az ég végtelenje
Rám borulna, átölelne!

Mintha túl, amott a tájék,
A melyen nincs semmi árnyék,
Gyermek-álmok képe volna,
Rajta csüngők – álmadozva.

Ám, hol a fák tömbje mélyebb,
Ott az árnyék mind sötétebb;
S szállván a nap alkonyatra,
Lelkem kétség megragadja.

Túl, ama fény, tán az emlék;
Itt e sötét, a mi lesz még:
Itt az árnyék, ott verőfény,
Ott a híd és itt az örvény.

Híd új léthez, új reményhez,
Hol a szív új vágyat érez;
Hol madárdal vágytól reszket,
A szív érez új szerelmet.

Most menekült csak a zajtúl,
S a szegény szív újra zajdúl…
- Megnyugodni lehetetlen:
Az ember-szív telhetetlen.

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.