A
világháború és a forradalmak halotti tora után mi, megmaradt magyarok a rossz
emlékek munkáin botorkálunk vissza a régi, egyszerű legendák csodái közé, hol
mindent bearanyoz a jóság, szeretet, megbocsátás és kegyelem. Ahol, mint a régi
szentképeken látni, minden ember egy-egy szál rozmaringot tart a kezében. Ezt a
háború utáni mély világhangulatot fejezte ki elsősorban Mécs L.:
„Szennyes áron, hófehér
hajómon
vitorlázom, pengetem a
lantot
és az ember meggyötört
szivére
szállnak fehér
vers-galambok.”
Ezért
vonzódik – mint egykor Szt. Ferenc, Szt. Erzsébet – nagy szeretetével az élet
áldozatai felé: a koldusok, a búcsújáró szegények, a verejtékező zsellérek, a
víg paloták közt éhesen daloló Lázárok felé. És gyűlöli a „tüzes talpon járó
élet” gőgös urait, a korcsmában, kaszinóban kaláberező pogányokat és a
farizeusokat, írástudókat. Akárcsak Tolsztoj. Még a nyomor legriasztóbb
alakjait is a jóság legendás aranykeretébe foglalja. Egy szegény rutén asszony
és férje a faluvégi mocsaras tóban állanak, hogy piócákat fogjanak, melyek a
lábukba harapnak. De ez a hátborzongató jelenet valami glóriás fényt kap felülről.
Az
evangéliumokon és legendákon kívül másik nagy forrása: Dante.
„Keresem sok álmon át
a nagy csavargók
lábnyomát:
Danték,Virgilek jártak
itt
az országút gyémánt
porában.”
(Valószínű,
hogy Dante és Dosztojevszkij oly erős befolyással lesznek reánk a közeljövőben,
mint az előző generációk életében Balsac és Zola.) De a szenvedő Dante zord
fantáziája az öröm hitvallását már nem tudta oly színesen kifejezni a
Paradicsomban. Mécs Lászlónál meg éppen önkéntelenül is sokszor Szinnyei Merse Pál
Majálisára, Pacsirtájára, pipacsmezős képeire gondolunk.
„Most az ég egy kacagó,
kéklő Cápri-barlang,
nincs rajta gondolat:
cifra felleg sallang
s boltjáról e boldog
égnek
kéklő vizek
csörgedeznek: édes szép pacsirtaének.”
A
fiatal Vörösmarty Csongor és Tündéjének varázslatos, üde zenéje óta ilyen
egészséges, szinte káprázatos színekkel teli palettája kevés magyar lírikusnak
volt. Mert Mécs elsősorban a „Hajnali harangszó”, a tavaszi napban fürdő
virágmezők szerelmese, nem mint paptársa, Tompa M., a lehajló természet, a
rozsdavörös őszi levelek borongásának.
Nem
vétek Ady nagy emléke ellen sem, akinek Mécs is tanítványa, ha azt mondom: Ady
nem tudott igazán örülni. Nála a legnagyobb öröm extázisába is mindig
belévegyült a fanyar halálgondolatnak a mérge, a magyar fátum
kikerülhetetlensége, sőt sokszor a csömör. Ő mindig túl közel lakott a
temetőhöz. Túlságosan szerette a „beteg rózsákat”, a „sugaras, a bánatos
Ősz-időket”, a „dér-esős hideg hajnalon a mezők” halálmelódiáit.
Mécs
L. visszatérés Ady felhasználásával az Ady előtti klasszicizmushoz,
Mikszáth-tal is rokon.
Ady
is, Mécs László is keresik a múltban őseiket. Ady a „Délibáb-ősöm Köd-városban”
fekete, komor árnyat lát a hortobágyi égen. Őse, mint egy sötét, nagy óriás
strázsál Köd-város felett és lép toronyról-toronyra (!). Ez Ady. A pap Mécs L.
is visszanéz a múltba. Mit lát? Kik az ő ősei? A fehérköpenyes premontrei
barátok, akik a népvándorlás forradalmában már lerakták a kultúra alapköveit: a
hitet, reményt, szeret. („Premontreiek” c. vers) De a darócruhás szerzeteseken
kívül más ideálra is van szüksége: örök mosolyra, a Milói Vénuszra (Üzenet a M.
V.-hoz). Csodálatos ellentét! De éppen Mécs Lászlónak, a kassai kanonoknak,
most nagykalapos, fiatal plébánosnak a Milói Vénuszhoz írt imája mutatja, hogy
a görög esztétikai kultúra plasztikus ereje (amit Nietzsche követelt) mennyire
összeegyeztethető a keresztény alázatossággal és hogy e kettő, szépség és
kereszténység összeolvadásának van más formája is,m int azt a pesszimista
Chateaubriand elgondolta.
Mécs
László a harcos neoidealizmusnak ma legnagyobb lírikusa, akiben az ifjúság
legerősebb támaszainak egyikét látjuk.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése