Lombok, ti szunnyadó falombok,
azt üzeni a Nap sugára,
hogy ismét köztetek bolyongok
Szerelmesemmel nemsokára.
A rengeteg még őszre fájdul,
szemeiben komor homály van –
s mint egy sebzett vitéz a feldúlt
mezőn, gondolkozik magában.
De a felhők zászlóin immár
titkos szivárványok ragyognak,
de a hajó dalolva ring már
s hallom zúgását a haboknak.
Lobogó fáklya lesz kezében,
mosolyogva hinti minden ágra –
s egész vadon olyan merészen
zöldbe borul, miként egy máglya.
S mi lángjába dobjuk magunkat,
mint két szerelmes, hű eretnek –
az ősz majd fölszedi hamunkat
s a falevelek eltemetnek.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 7-8. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése