Ó te szerencsétlen nagyvárosi kákabelű nép!
Pompásan teritett pazar asztalnál fanyalogva
És étvágytalanul nézvén mindig tele tálba:
Nem tudhatjátok ti, mit élvez a gazda a pusztán,
S azt se, hogy érzi magát, aki hozzá megy ki, a vendég.
Kis fáradsággal zsíros lakomát kap, amelynek
Kellemes emlékét jó íze legyezgeti benne!
Munka is, élvezet is, pihenésnek is ünnepi élmény
Künn a szalonnasütés, ha a módját érti az ember.
Mert könnyebb dolog egy népet kormányzani bölcsen,
Távoli harctereken fegyvert forgatni vitézül,
Bújni a sok tudományt, költőnek lenni, repülni:
Mint a tüzön nyársat forgatva pirítni szalonnát!
Nagy feladat; de nagy kár lenne, ha visszariadnék.
Mintha e felhívás szólítana: Szállok az úrnak!
Nem lehet erre egyéb válasz, csak ez: Állok elébe!
Aki szalonnát süt, legelébb tegye félre a gondját,
S fogjon a munkához bizakodva, derült nyugalommal!
Tűzhelyet úgy állít helyesen s kedvünkre a gazda,
Hogy szem elől sohasem téveszti a célszerűséget.
Jó félölnyi helyet szabván ki alapterületnek
Udvara égén, vagy valahol kertjének az alján:
Úgy árkolja körül, hogy a térdünk még beleférjen,
S béleltesse ki jól viharálló fűzfonadékkal.
Targallyat, rőzsét, venyigét hordasson a tűzhöz,
Persze olyant, aminek parazsát használni lehessen.
Ennek a munkáját ügyesebb béresfiu végzi;
Az sem baj, ha csinos szobalány, aki tudja a dürgést.
Itt vár készen a nyárs, hogy megkezdhessük a munkát:
Kéznek ügyébe eső mogyoró-vessző a javából;
Meghegyezett végén kissé meg is edzve keményre,
Rajta parányi pecek, hogy a sütnivaló le ne csússzon.
Itt van a tányér is jó barna kenyér karajával:
Ezt fogjuk mindjárt félig ropogósra pirítni.
Van, ki a tányérhoz kicsi ágast tűz le a földbe,
Mert nehezére esik nyulkálva kezelni a nyársat:
Városi kényelem ez, de akad hive künn a tanyán is,
Mert hisz a kényelemért mindent megtenni okosság!
Jöjj immár, magyaros lakománk fejedelme, szalonna!
Nem húsos, nem abált, füstnélküli, paprikamentes,
Egy cseppet sem avas, noha így is ajánlja a hentes.
Zsírosan és fagyosan piritásra való gyönyörűség!
A kiszemelt darabot hosszában húzzuk a nyársra
S jól odarögzítjük megerősítvén a pecekkel.
Nem sűrűn, de nem is mélyen behasítjuk a végét
S oldalait, hogy elég felület juthasson a tűzhöz.
Fel-felcsapkod a láng, jó lesz kikerüli a füstjét,
Mert kifacsarja szemed s teleszórja korommal az arcod.
Izzik már a parázs, sorban leülünk a helyünkre.
Lassan forgatjuk mellette, fölötte a nyársat,
S a csepegő zsírt úgy hullatjuk alá a kenyérre,
Hogy mennél kevesebb zsákmánya lehessen a tűznek.
Hogyha nem óvatosan s gonddal jársz el, vagy a szomszéd
Kontárságából zsírcsepp freccsent a kezedre:
Férfiasan tűrd el s nyalogasd: tied az, nem a másé!
Áhitatos gonddal, megfontoltan cselekedjünk,
Legfeljebb sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre szemünk! Lehet oldalvást is olyankor,
Hogyha helyes, takaros hölgyet hoz előnkbe szerencsénk.
Lassan, tempósan, türelemmel a végire érünk.
Akkor lesz helye majd fáradságunkra pihennünk
S módosan éveznünk a verejték drága gyümölcsét:
Hogyha a tűz parazsát végig-bizseregte szalonnánk.
Szélei rózsásak, s az egész darab úgy mosolyog ránk,
Hogy remek illattal meg-megcsiklandja az ínyünk.
Jaj, ha elégeted azt, vagy félnyersen hagyod abba:
Semmit sem használsz vele sem másnak, se magadnak!
Aki ügyes, mester-címet visel; aki ügyetlen,
Vagy két balkezes az, vagy a sütnivalója hiányos.
A zsírtól átjárt kenyeret sózzuk meg azonban
S finoman érintsük gyöngéd fokhagyma gerezddel,
Mert hagyományszerűen csakis így adjuk meg a módját.
Ezt a remek pecsenyét a parázs mellett falatozva,
Majd a kulacs fenekét keresőn az egekre tekintve
Oly lakomát kaptunk, aminél a király se különbet!
És amikor lakománk végén felharsan a nóta
Szittya vitézekről, sírig tartó szerelemről:
Képzeletem szárnyán multunkba, jövőnkbe csapongva
Messze Kelet véres pusztáira röppen a lelkem.
Ott kell megtörnünk sorsunk végső veszedelmét,
Ott ítél rajtunk ezer évnek utána a végzet!
Győzni fogunk, ha vitéz fiaink tábortüze mellett
Ily vérré váló lakomák emléke sugárzik,
S módjuk van hozzá, hogy az emléket ne hiába,
Sőt inkább erejük növelő bőséggel idézzék.
Hadd csillogjon a nagy lélek ragyogása szemükben,
Hadd törjön fel a nagy virtus lobogása szivükből;
Hadd tüzesítse kemény akarat letiporni az ellent,
Hadd vigye fegyvereit diadalra az ősi vitézség!
Százszor jaj minekünk, ha csak álom a vágy, a reménység,
S férfias áldozatunk a reményt nem váltja valóra!
Ott küzdjön velük egy-sorban hadakozva a lelkünk,
S tűrjük az itthoni bajt felemelt fővel, bizalommal!
Szép fiatalságom, ragyogó emléke a multnak:
Adj a szavamba erőt, ha erőm nem több is a szónál!
Így a szalonnasütés, amikor belepezsdül a vérünk:
Nem henye régi szokás, de nemes patináju örökség!
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 796. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése