Szász Károly: Az már az ősz…

Még szép a kert - 
A pázsit üde, zöld,
A szekfű, rózsa még virít,
A nap még oly meleg,
Dús lombú ágakon
Még semmi hervadás…

De nézd: megbújva ott
Egy zöld bokorka mélyén,
Mint félénk idegen,
Aki – nem tudni honnan -
Egyszerre ide tévedt:
Egy sárga kis levél,
Egyetlenegy -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Hajad dús fürtje még setét,
S ha homlokodra hull
Míg járod a hegyet,
Mikor a csúcsra érsz,
Hol élénk szél fogad -
Úgy vágod hátra büszkén, boldogan
A barna fürtöt,
Mint diadalmi jelt.
De amint otthon kis tükrödbe nézel,
Bár nem ijedten, mosolyogva látsz
Hajadban egy fehérke szálat,
Egyetlenegyet -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Még ifjú szíved boldogan dobog,
Vágyak feszítik kebledet,
Éltednek útján vígan törsz előre -
De aztán jő egy pillanat,
Mikor megállasz, s hátra nézel
Eltűnt multadba…
Emlékezel csak, s nem remélsz,
Parányi fáradságot érzel,
Szájadban egy kis keserűt…
Egy pillanat csak, s futsz tovább,
Fölemelt fejjel, vágyódó kebellel.
De az a kurta pillanat,
Egyetlenegy bár -
Mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz...

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám)