Pihék táncolnak kívül. Fenyveim
Titkos-némán állják a hátteret.
Elől hófátyol száll kerengve, min
Törzsüknek gót ábrája átlebeg.
Ah, hópihék, megannyi hallgatag
Magányos lélek, rátok ismerek:
E tánc az élet. Bús és hallgatag.
Áldás lehet. És átok is lehet.
Lebegtek, hulltok, irdatlan sokan
Ellepve völgy világát s hegyeket,
Hogy míg élet s évezred elsuhan,
Mennyből szállottan sárrá legyetek.
Az élet ez: kerengés, zűrzavar,
Öröm, bosszú, cél, ábránd, sejtelem
Vak tánca, mit valami űz, kavar,
Libegtet, lenget. Mért? Nem sejthetem.
Két-két pehely egymás mellé forog.
Együtt szállnak sorshajtottan, vakon.
A véletlen kettőt ketté dobott,
Más kettő eggyé hull az ablakon.
TE és én, kedvesem, két ily pehely,
Értetlenül, döbbenten nézzük ezt.
A hó ott kint a létünk képe, mely
Választ nem ad. S a lélek félni kezd.
Honnan? Hová? E két szemernyi pont
Kezét mi tette össze? Mért? Titok.
Ha meghalunk, az ős, embernyi gondolat
Két más pehelyben épp így élni fog.
Értelmünk gyötrődött. S a lényeget
Ástuk, kerestük annyi év alatt.
De láttuk: minden kérdés téveteg.
A titok kínzott. Nem szólt. És maradt.
Mondtuk: Isten. Maradt titok tovább.
Mondtunk Sorsot. Eszmét. Vagy Végzetet.
S megértettük: lelkünk mást sem talált,
Csak új nevet neki és még nevet.
Hópiheként elleng az ifjuság,
Elfáradtunk. Mit ér az értelem?
Mért kínlódjunk át még több ily tusát?
Vakok vagyunk. Látnunk reménytelen.
Elmúlunk mink is, és nagyon hamar
Mindkettőnket csillapítón lep el
Kerengő lét, választalan zavar,
Amit most látunk, néma hólepel.
Maradj mellette. Fogódzkodj belém,
Míg kint a pelyhek fergetege dűl,
A nagy titok sötét. Sötétben én,
Mint a kis gyermek, félek egyedül.
Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése