Domboldalban a ház. Üveges tornáca mosolygós.
Hársfa, fenyő, ákác őrzi öreg falait.
Völgynek hajló kert. Erdős lejtője regényes:
Gyertyánok, tölgyek közt kanyarog le az út.
Vén cserfák lombját lágyan borzolja a szellő,
Halkan suttognak kőrisek és juharok;
Széles lombsátor tetején átvillan az égbolt
S napfény-tallérok rezgenek az avaron.
Hol teret alkot az út, ott hívogató padok állnak
S vén ő-urna körül nyílik a kerti virág;
Őszi, kesernyés szag terjeng: fanyar erdei illat,
Futkos a földön a sok kései, fürge bogár.
Szívgyógyító csent. Harkály ha kopácsol a fákon -
Majd elhallgat az is. Béke van és nyugalom.
Nincsen kertkapu itt! Szabadon járhat be a vendég,
Rá vadgesztenyefák bólogató sora vár,
Rozsdavörös levelek puha szőnyege fekszik előtte,
Surran rajt’ a kerék, elhal a lódobogás.
Kert végén, a gyümölcsösben, más fák sorakoznak.
Vén fák! Termésük mégis olyan csoda-jó!
Mint képeskönyvben látszik dús lombozatuk köztársaságukban
Sok piros alma. Amott naspolya, szilva, dió,
S mintha a költőt is látnám – hiszen ezt a gyümölcsöst
Ő maga ültette s boldogan említi meg:
Ottan a fácskák – mond – melyeket nevelék, íme, „játszi
Árnyat adók” s rajtuk gazdagon áll a gyümölcs.
Csesztve! Sok emléked felidézi Madáchot, az embert.
Nem, nem is emlék az: foszladozó hagyomány;
Hervadt, régi virág; muzsikáló óra zenéje,
Mely csak halkan peng. Hallga! Figyeld a szavát:
„Ottan a hársfa alatt – így szól – mélázva merengett
Szótalanul, némán…” - Majd, szaporázva a szót:
„Messze, az erdőkön sétált, de vadász sohasem volt…”
„Mindig négylóval járt. – Ügyesen lovagolt…”
„Régi lakása amott volt, hol ma a konyha s a kamra…
„Gazdálkodni? – Igen: Károly, az öccse, tudott…”
„Csendesen élt feleségével, míg jött ama gyásznap.
Zsandárok vitték el – cudar éjtszaka volt…”
Óránk itt elakad. Hallgat… S távol, halaványan
Látjuk az álmodozó csesztvei földesurat.
Kert s majorudvar közt nyugodalmasan áll az öreg ház,
Kedves kúria ez! Régi, felette szerény.
Nyugtot adó hajlék; ó-titkok néma tanúja;
Ősöktől örökölt benne az egyszerűség.
Itt élt, itt szeretett boldog szerelemmel a költő;
Itt alapítá meg, csendbe’, családi körét.
Hogy „dala elhallgat” – hiszen oly gyönyörű a valóság! -
Azt hiszi, vallja – hanem Csesztve megihleti őt.
„Dalforrás” ez a hely. „Legszebb költészet”-e itt kel.
Otthona – „bűvös kör”! – felmelegíti szivét,
Élete értelmét meglelte – s e boldog időkben
Máskor zord lantján édesen ömlik a dal.
Évek telnek el így. Erdőt-berket bebarangol.
Gazdálkodva nyugodt, bajtalan életet él.
Ám a Tragédia jön! Már bontja, sötéten, a szárnyát
S boldogságát itt hagyja örökre Madách.
Cséplőgép duruzsol, búg most a közelben a szérűn
S ifjúságom szép napjai tűnnek elém.
Mintha a szőke Ipoly partján még állna a házunk…
Majd Csesztvén járok s élvezem életemet.
Épp aratás van. Nyár. És már hozzák is a cifrán
Díszített koszorút: hallom a víg dalolást…
Fordul a röpke idő… Már ősz van s érik a szőllő:
Itt a gohér, furmint – ott a kadarka, a kék…
És a szagos-szőllő, az a pompás csesztvei fajta!
S finom ezerjó is… Csurran a kádba a must.
Látom a szőllőhegy terebélyes gesztenyefáit,
Majd meg az új telepet, kint a futóhomokon.
Régi, derűs szüretek járnak fel képzeletemben…
Sok kedves rokon… Óh, mennyien árnyalakok!
Jöttünk vidáman, friss jókedvtől kipirultan,
A rokon-ifjúság ünnepe volt ez idő.
Estefelé, Kincsem pusztán, már járta a tánc is,
Pattogtak s szikrát hánytak a rőzse-tüzek.
Udvart és pajtát bevilágította a lángjuk -
És bevilágítá végig az életemet.
Csillog a múlt. Halad és munkál s tovatűnik az élet.
Küzdelem – elmúlás. Ennyibül áll az egész.
Szinte ikertestvér ez a két fogalom. Tusa közben
Hogyha felednéd is: vár az örök pihenés.
Nézd a majorságot, mint dobba, lüktet a szíve!
S pár lépéssel odébb néma a kis temető.
Itt, a fenyők árnyában csend honol. Ott meg az élet
Száz zaja száll égnek: hangos a munka dala!
Kísérőzenekép lúd gágog, hápog a kácsa,
Pulykák lármáznak s közbe’ kodácsol a tyúk;
Szól a kolomp: tehenek ballagnak lassan az úton…
Elbőgik magukat… Száll a nyomukban a por.
Béget a gyapjas nyáj. Legel, elmarad, indul a birka,
Míg a juhászkutya rá víg csaholással ügyel…
És az a cséplőgép csak búg, csak dolgozik egyre.
Traktor berreg: lám, szántanak is valahol. -
A majorudvarban csak most jut kézbe az ősznek
Sok terménye: emitt tengeri, ott a gyümölcs.
Jókora üstökben lekvárt kotyvaszt a fehérnép,
Vaskos tréfákat mond nekik épp a kocsis.
Csörren a lánc – a lovak már nyugtalanok. S odabenn megbecsülöm
Borjú bőg… korpát várva visít a malac…
Tengeri-hántás lesz majd este… Ezernyi dolog van!
Csépel a cséplőgép s egyre kodácsol a tyúk. -
Egyformán folyik itt száz éve a munka, az élet!
Nem mondom, fordult egyet azért a világ
S új dolog is van elég – hanem élnek a régi szokások
S itt a jelennel jól egybefonódik a múlt.
Szép, ragyogó szeptemberi nap. Szinesednek a lombok.
Álomkék égbolt. Enyhe, csalóka idő.
Megpihenek betegen, gyertyánfák sátra alatt és
Gyűjtöm a múltaknak tűnedező nyomait.
Olykor a dombhátról, honnan nagymesszire látni,
Nézem a változatos tájat, a szép hegyeket…
Bűbájos Nógrád! – Ezt látta Madách is, a költő
S innen „mint sas” szállt szerte a képzelete!
Szomszéd Szandának kettős, jellegzetes ormaidon
Őrzi a Cserhát kék és lila hegysorait.
Arrébb: Salgóvár… Párák fátylában a Mátra…
Ott a Karancs látszik s ködbeveszőn a Lilszee.
Napnyugaton hosszan húzódik a börzsönyi hegység…
Csóványos! – Délnek látni a váci hegyet.
Északnak, széles völgyben sárgállik a tarló
S távol kéklik a vén Szitnya, a selmeci hegy…
Hajladozó ágú nyírfákról tiszta arany hull;
Mint a kaláris, olyan mostan a csipkebogyó;
Gyémántnál ragyogóbb, úgy csillog a bükkön a harmat
Legszebb ékszereit rakta magára az ősz.
Még csábít, mosolyog – de a napjai már rövidülnek
S hirtelen elmúlást hirdet a sárga levél.
Cinkék röpdösnek. Búsan hegedülnek a tücskök.
Fényes ökörnyálon szállva, utazgat a pók…
Búcsúzó fecskék gyakorolnak fent a magasban.
Lent is búcsúzik minden: elillan a nyár!
Hervadozó a virág… S bár nem látod, közelednek
Már a halálmadarak. Hallod a szárnysuhogást?
Szellemléptekkel, denevérszárnyon jön az alkony.
Meg-megrezzen az ág, rebben az esti madár;
Bársonyos égbolton felgyullad a csillagok ezre,
Szunnyad a kis falu lenn, álmodozóban a ház.
Már csak a házőrző kutya vakkant, majd ugat egy sort,
Sír a bagoly nagy fák korhatag ágai közt,
Aztán áldott csend borul újra a házra, a kertre
S titkos bűbájt hint szerte a tájra a hold.
„Halvány ősz köde” száll… Árnyak kelnek, tünedeznek…
Halk neszezés hallik… Hull az aranyszínű lomb.
És levelek hullásában, szellő susogásban
Csesztvém egyre Madách szelleme, lelke borong.
(Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 794. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése