Titkolt zárján az elrejtett kilincset
Lenyomtam, hogy a kertben széttekintsek,
Nem is kertben, de zagyva rengetegben,
Melyet kőfal kerít körül meredten.
A lelkem ez. Erdő, láp, lanka, cserjés,
Százféle táj, hol vidám, hol kesernyés,
Itt ápolt, ott hanyag. Vízmenti dudva,
Bürök, csalit. Zöld gyík rezzenti futva,
S odébb virágágy, művelt és szabályos,
Nyírott csalit, amely parancsra bájos,
Bolyongtam hát e parkban koncsorogva.
Kis ér szaladt a sziklákon csorogva,
És nyirkostörzsű nyírek álltak ottan
Párába bújtan, mintegy álmodottan.
Nyirkos nyírek. Mért nedves most a nyírfa?
És ráocsúdtam a titokra nyílva:
Az ősz, mondtam közönnyel, mintha mindegy
Lett volna a körülfutó tekintet.
Bandukoltam domboldalon, ligetben,
S a színeket sorban szemügyre vettem.
Száz szín harsant az eddig néma tájon,
És fájt. De vállat vontam. Mért ne fájjon?
A harag ez, mondtam a kérges tölgyre,
Hogy megfakult az őszben méregzöldje,
Így van rendjén. Ősz van. A lombja szárad.
Az ifjú düh öreg fakóra fáradt,
Majd bokor jött talpig bíborruhában.
Mi ez? Hogy van, hogy eddig meg se láttam?
Ráismertem: A szégyen bokra múltam
Hibáiért. Régebben elvonúltan
Settenkedett a sűrűben seszíne,
Most ősszel tud bezzeg pirulni íme.
A szerelem fája került utamba,
Tavasszal zöld volt és friss zöldje bamba.
Most már nyugodt és néma egyszerűség.
A lombja színarany lett, mint a hűség,
És egyszer csak felcsillanón megálltam,
a mélabúból élénkebbre váltan:
Dombormon tűnt fel a fenyő keményen,
Ó apáim vére, sorsom, reményem!
És gőggel, mint kit gazdagsága fölvet
Száz szín között ott néztem azt a zöldet,
Lelkembe nőtt fenyőszál ez a fajta.
Nincs ősz, nincs ősz! A múlás nem fog rajta!
Mentem. Aszúgyep sercegett alattam.
Emlék s bűn közt a kapuhoz szaladtam,
A kulcsot nem forgattam rá a zárra,
A kapuszárnyat ott hagytam kitárva,
És lármát csaptam: ezt nem kell bezárni,
Maradjon nyitva és jöjjön be bárki,
Kutassa bármilyen járókelő át
A kertet, csak láthassa a fenyőfát!
Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése