Dutka Ákos (1881-1972): A köd

Orozva jött és színesen szövődött
Egy őszi reggel derűjét fátyolozva.
Szemmel, ideggel hamis játékba kezdett:
Minden színt, fényt és formát homályba mosva
Táncolni kezdett s kacéran lengette szárnyát,
Párák gomolygó ős káprázatával.
Bujócskát játszott még az égi fénnyel,
Hogy rátapadva ránthassa magával
S belepjen mindent szürke hályogával,
Ráüljön tompán sóvárgó két szemedre,
Hogy ne láss. Ne lásd, mi szédít? Űr-e vagy magasság:
S tétován megállj, biztonságod vesztve:
Ne tudd, hová lépsz, merre nyíl a pálya
S ónként tapadjon lábadra, kezedre
A bizonytalanság útvesztő homálya.

S megálltunk.
A jelek, tények lassan elfakultak,
Kuszán, bomlottan minden elmosódott:
Házak, kertek, országok és utak.
Meghalt a szín: a fények földi tükre.
Egymásba folyt az ormok szürke halma.
Ki mondja meg, mi izzik rőten és vörösen?
Kék még az ég? És barna még a barna?
A köd lemosta Krisztust a keresztről
S úgy áll megint, mint meztelen bitófa.
Árnyékában Krisztusunk keresve,
Nem tudjuk meddig és nem tudjuk mióta
Ténfergünk e szörnyű lélekoltó ködben:
A világokat nyelő rémséges időben.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet