Még egy utolsó, végső csókot!
Csak egyet, forrót, tüzeset!
Aztán veszem a tarisznyámat,
Meg a köpenyem és megyek.
Sietnem kell a kikötőbe,
A hajón már csengetnek is.
Hová megyek? Mit bánom én, ha
Kochinkinába visznek is!
Legyek bármilyen nép között és
Bármily szokatlan ég alatt,
Csak tőled legyek minél messzebb,
Csak tőled mentül távolabb!
Kérlek, ne tégy ugy, mintha sirnál,
Ez nagyon, nagyon fáj nekem.
Inkább magamra disputálom,
Hogy megsirattál, kedvesem.
Hisz jó szivem van s gondold meg, hogy
Mily sokszor hittem én neked:
Elhiszem könyedet is, látva
hogy a – helyét törülgeted.
Nagy ég! te féltesz a vihartól
És a tengertől is nagyon?
Féltesz? Csodálatos, nagy ujság!
Igazán meglep hallanom.
Ah! tengertől és zivatartól
Ne félts galambom engemet.
Lelkem a fergeteg sirálya
Viharzóbb, mint a tengerek.
Oh valld be: szived ennyi gondját
S buját aggállyal igy tele
Azért hagytad a végbucsúra,
hogy elérzékenyits vele.
Hiába! szivem nem olvad fel
És időm elrohan, lejár:
Azt hiszem válni még nem késő,
De sirni későn lenne már!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 3. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése