A Párisba utazó magyar embereknek rendesen meg szoktak mutatni a Villers-Avenuen egy palotát, mely magyar ember, egy volt asztaloslegény tulajdona. Valódi hercegi palota. Tágas nagy ablakai, ízléses külseje rögtön megragadják a szemlélő figyelmét. A művészi faragványú ajtó zárva van, csak csengetésre nyílik meg. A fényes, aranypaszomántos kapus nem vezet föl egyenesen, hanem egy oldaltermet nyit meg előttünk, hol felöltőnket, esernyőnket, sétapálcánkat le kell tennünk, mielőtt tovább juthatnánk. E szobából tágas lépcső vezet fel, melynek oldalfalait a földtől a padlásig érő nagy tükrök borítják; lábaink alatt finom keleti szőnyegek terülnek el; fölebb jutva tágas terembe érünk, melynek falait sötét fatáblák borítják, vörös selyemmel bevonva s a selymen értékes szövések láthatók. Nagy velencei tükör áll a belépő előtt barna fakerettel, mely a házigazda műve. E fényt, e pompát azonban százszorta felülmúlja a belső termek Pazar berendezése. A drága borítékú székek és pamlagok, az arannyal áttört bársony függönyök, a finom puha szőnyegek a földön, a kandalló remek összeállítása, a gyönyörű képek épp úgy meglepik, mint gyönyörködtetik a nézőt. A pompa ízléssel van párosulva s éppen ezért folyvást vonzó.
E nagyszerű palota tulajdonosa, a volt asztalos legény – Munkácsy Mihály, a híres festő, egyike nemzetünk méltó büszkeségének, ki alacsony sorsból lángesze s kitartása által rövid idő alatt világhírűvé emelkedett s jelenleg a művészet elismert fejedelmei közé tartozik.
Ifjú ember, még csak most lépett be a férfikorba. Nagy múltja van már eddig is, de életkora, tettereje s egészsége jövőjét még nagyobbá tehetik. 1844-ben született Munkácson s szülőhelyére emlékezve cserélte fel atyai Lieb nevét Munkácsyval. Igen korán árván maradt. Atyja – kisebb kincstári hivatalnok – s egyúttal anyja is a szabadságharcunkat elfojtó muszka invázió áldozatai lettek. Anyjának testvére Röck István ügyvéd lett gyámatyja. De a szabadságharcban részt vevén, e nagybátyja elvesztette oklevelét s nem volt képes a kis Miskáról kellőleg gondoskodni. Alig végezte el az elemi iskolai tanfolyamot, mesterinasnak adták, előbb asztaloshoz, majd szobafestőhöz. Ily alacsony sorsban töltött 5 teljes évet Nagykárolyban, Békéscsabán, Aszódon s Gyulán. Deszkákat gyalult s tulipántos ládákat festett.
Vidéki kis városokban élve, valóban csoda volt, hogy e fényes tehetség teljesen el nem züllött. Szigorú nagybátyja, ki a gyakorlati életet tartotta mindig szem előtt s öccsének tehetségét nagyon későn ismerte el, inkább lohasztotta kedvét a rajzoláshoz s festegetéshez. Egyetlen gyámolítója s tanácsadója Szajossi Elek, jelenleg nagyváradi rajztanító volt, ki az ecsetkezelés titkaival is megismertette. Két éven át gyakorolta magát üres óráiban e mesternél, két éven át készített rajzokat Békés-Gyula népéletéből s e két év elegendő volt, hogy hivatását teljesen felismerje s nagybátyja intő szavai dacára e pálya folytatására szánja el magát.
1863-ban, 19 éves korában jött fel Pestre. Itt már egy kis művészi életét talált. Az 50-es évek végén az általános hazafias áramlat megteremtette azon érzést is, hogy a magyar művészetet pártolni szükséges. A műegylet s országos képzőművészeti társulat nemesen versenyeztek egymással, az albumlapok nagy elterjedésnek örvendettek s a nemzeti képcsarnokot alakító egyesület értékes hazai műveket szerzett meg. Ma, midőn az országos képzőművészeti társulat hasonlíthatatlanul nagyobb anyagi s szellemi eszközök felett rendelkezik s a közérdeklődés a művészet iránt oly nagy, ma sokkal, nagyon sokkal csekélyebb az eredmény s kevesebb a buzgalom a magyar művészet ápolása s terjesztése iránt. Csekély számmal voltak akkor még a valódi művészek, de közöttük nem volt oly válaszfalat a féltékenység, mint ma, s a törekvő tehetségek gyámolítást nyertek az öregeknél. Ily gyámolítója lett a mi Munkácsynknak Than Mór s különösen Ligeti Antal, ki évek hosszú során át atyai szeretettel viseltetett iránta s ki iránt Munkácsy is mindvégig hálás maradt.
A magyar népéleti rajzok voltak e kor kedvenc irányának még inkább megfelelő magyar történeti festmények mellett legkedveltebbek. Munkácsy hivatva volt erre s első műve a „Regélő huszár” a képzőművészeti tárlaton már figyelmet keltett, s a társulat 400 forintért meg is vásárolta. Ez volt az első nagyobb összeg, mit művészi munkájáért nyert. Azelőtt a rajzórákért nyert díjak s néhány silányan fizetett arckép voltak fő jövedelmei, még lakásáért s kosztjáért is igen gyakran így „természetben” kellett fizetnie.
Másfél év múlta Bécsbe ment s most élő idősebb festőink mesterénél, Rahlnál tanult. De ez irány már nem volt képes kielégíteni. A bécsi műtárlatokban s kirakatokban Knauss genreképei lelkesítik s terveket kovácsol, hogyan juthatna el hozzá. El is jut, de még sok küzdelem várakozik reá. Egyre másra küldözgeti kis képeit Ligetinek s Telepinek eladás végett. A képzőművészeti társulat a „Kukorica pattogtatás”-t s a „Húsvéti öntözködés”-t megvásárolja. A múzeum képtárába is jut egy műve: „A viharban”, s e képnek rendeltetése az, hogy egész napjainkig képviselje itt az ő működését. Szentkirályi Mór, Széchenyi Béla s mások megrendeléseket tesznek nála, egy kis összeg is gyűl buzdítására, mellyel Münchenbe megy, hol az 1838-iki árvízről nagy képet akar festeni. Eközben már a tájképpel is kísérletet tesz. „Pusztai alkonyat”-ja Bécsben az első ily című műve, mely a tárlatba jő.
Budapesti barátai stipendiumot szereznek számára. Münchenben Kaulbach, Piloty s Wagner melegen fogadják, Teniers s Van Dyk műveit másolja s temérdek vázlatot készít, melyek közt néhány: „Lakodalmi meghívó”, „Falu kútja”, „Elakadt szénás szekér” már jelentékeny haladást mutat.
1868 nyarán végre eljut Knausshoz Düsseldorfba s már a következő év elején megfogamzik benne első világhírű képének, a „Siralomház”-nak vázlata. Az ifjú merész vonásokkal készíti el a vázlatot s gondos tervrajzokat készít az egyes alakokhoz. A művészi lelkesedés elragadja s percekig feledi nyomorult anyagi helyzetét is. Vázlatának híre művésztársai között már elterjed s maga a mester is nagy elismeréssel nyilatkozik felőle. De a stipendium már elfogyott s mellékkeresete semmi. Egy reggel (1869 szept. 30-án) elkeseredett hangulattal fog munkájához. Háziasszonyának 25 tallérral adós, s annak sürgetése felbosszantja s a sivár kilátás, hogy azt megfizetni nem képes, sőt idestova festéke sem lesz, kétségbe ejti. Munkája közben kopognak s egy angol jön vázlatát megtekinteni. Munkácsy mogorván, csaknem visszataszítólag fogadja az alkalmatlan látogatót, s midőn az hosszasan elmerül a kép nézésébe, ismét munkához fog. Fél óra múlva az angol megszólal: „Mibe kerülne e kép, ha készen lesz?” Úgy is tudom, hogy csak kíváncsiságból kérdi – gondolá magában Munkácsy -, majd mondok neki oly nagy összeget, hogy elmegy tőle a kedve, s fennhangon hozzá teszi: 20.000 frank. „Elfogadom - felelé az angol gondolkozás nélkül -, s ím, előlegül adok 2.000-et.”
Nem regét írok, mit a képzelet szokott alkotni, hogy a híres művek létrejöttét érdekessé tegye. Maga a fiatal művész írta meg azt csaknem ezen szavakkal még aznap Ligetinek, lelkesedetten, a meleg kedély áradozó hangján, mely oly rokonszenves összhangban állt zilált soraival s helyesírási hibákkal telt levelével. Derék öreg művészünk kegyelettel őrzi e levelet több másokkal együtt s megbocsát, ha ez adatot a sok közül, melyeket még most el kell hallgatnom, ez alkalommal először nyilvánosságra hozom.
Munkácsy hírneve meg van állapítva. Nemsokára új 20.000 frkos megrendelést is nyer, s 1870-ben máj. 29-én beteszi az első kétezer forintot a takarékpénztárba. Pár nappal ezután megérkezik Párisból is a hír. Itt, a világ szívében, a nagy kiállítás első jutalmát „Siralomház”-a nyerte el, s az eddig ismeretlen magyar ifjú neve már a halhatatlan nagy művészek sorában említtetik. Mily érzet lehet az, megtudni, hogy nagy emberré lett, olvasni, hogy otthon egy nemzet lelkesül diadalán, s bizton előre látni a szép jövőt, a nyomorúságok s nélkülözések keserves évei után!
Folytassam-e tovább Munkácsy élettörténetét? Elmondjam-e, hogyan szereztek nevének újabb diadalt a „Zálogház”, „Tépéscsinálók”, „Újoncok” s végül „Milton”, e hatalmas kép, melynek magas művészi tökélyén csak nemrég gyönyörködtünk? Elmondjam-e, hogy előkelő nővel alakított tűzhelye ma Párisban a művészvilág s a külföldön levő magyarok egyik legkedvesebb otthona, hogy a művész világhíre dacára tősgyökeres magyar s nemzeti dicsőségünk oly hatalmas oszlopa, hogy valóban csekély, nagyon csekély azon ováció, melyben őt részesíthettük, valahányszor közöttünk megfordult. Mi szükség minderre? Nincs művelt magyar, ki ezt még nem tudná.
Művészetünk egész a legutóbbi időkig hű maradt első szerelméhez, a genre-festészethez. Miként egy vele egyenrangú művészünk Izsó Miklós a szobrászatban, úgy ő a festészet terén a magyar nemzeti szellem legfőbb nyilvánulását testesítette meg műveiben. Nem a tárgy forrása, nem az alakok hűsége az csupán, miben a magyar nemzeti jelleg tükröződik vissza, hanem a felfogás. Ha németül vagy olaszul írja is meg Petőfi „Falu végén kurta korcsma” című költeményét, nem ismerne-e reá minden magyar, hogy e mű szülőhazája a mi földünk, ez a hang s eszme a mi vérünkből van véve, a mi kifejezhetetlen gondolkozásunk hű visszatükrözője? Izsó s Munkácsy művei hasonló hatást okoznak. Gyakran elnézem a „Búsuló juhász”-t s „Siralomház”-at, melyek szobámban egymás mellett vannak, s a magasztos művészi szépség mellett mindenkor az végső gondolatom: ezt nem egy ember alkotta, hanem a magyar nemzet, melynek a művész ecsete csak mesteri kifejezést adott. Emlékeznek-e még olvasóim a régóta ismert alakokra: a marcona elítéltre, ki dacosan eldobja maga elől a szentírás könyvét, a kíváncsi kovácsra, az elámult kisdedre s a nőre, ki magában elhagyatva zokog – s elképzelhetik-e, hogy e csoportot így, ily szellemben, csak magyar művész alkothatta meg?
Hibáztatják Munkácsyban, hogy tárgyát rendesen az élet sötét oldalaiból meríti, hogy ott is, hol vígságot ábrázol, egy árva, egy púpos vagy más valaki a keserű emlékeket idézi elénk, mint a múmia az egyiptomiak lakodalmán s hogy színezésében is keresve keresi a sötétet s zordat. Én úgy hiszem, hogy ez nem véletlen, nem öntudatos tett, hanem a magyar művésznek mintegy ösztönszerű sajátsága. Hiszen sírva vigad a magyar s humorában is többször előtör a bánatos jelleg. A százados sötét múlt visszfénye visszatükrözik a magyar paraszt búskomor arcán s vigalmaiban, cigányzenéjében nem nélkülözheti ezt. Munkácsy ifjúsága köztök folyt le, tanulmányait e nép között tevé s a nép lelkületét tükrözi vissza benne. Midőn idegen tárgyat ábrázol is, mint p. a „Zálogház”-ban, magyar marad, mert képzelő tehetségét s alkotóerejét a nemzet szellemétől nyerte.
A „Milton” azon mű, melyben művészünk leginkább eltért önmagától. Nagyszabású történelmi, vagy ha úgy akarjuk, bölcsészeti mű ez. S mégis, ki figyelemmel megnézte e jelentékeny művet, ezer s ezer jelből észrevehette, hogy Munkácsy nem lett hűtelen önmagához, csak mintegy önmagát emelte felebb s egy új festészeti irányban mutatta meg nagyságát. Azon ifjútól, ki rendszeres rajzoktatásban nem részesült s kinek egyes, e tekintetben elkövetett hibáit méltán emelték ki bírálói, rendkívüli merészség volt „Milton”-t tervezni, de éppen az a körülmény, hogy e nagy feladatot oly sikerrel oldta meg, tanúsítja, hogy művészi hírneve nem múló dicsőség, mely csak kortársai gyönyörködtetésére szolgálna.
Nem. Munkácsynk valóban helyet foglalt a művészettörténelem fényes pantheonában. A Villers Avenue-i palota boldog tulajdonosa büszke lehet e tudatban, mely nemcsak az övé, hanem az egész művelt világé, s boldog lehet, hogy a végzet e sorsot oly nehéz küzdelmek árán, oly emlékezetes múlt után adományozta neki.
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 3. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése