Abafi Lajos derék írótársunk szívessége azon kellemes helyzetbe juttat bennünket, hogy olvasóinknak jeleseink kéziratmásait bemutathatjuk. Kötelességünknek ismerjük a kéziratok lelkes gyűjtőjének eme szívességeért köszönetünket kifejezni, remélve egyszersmind, hogy idővel – adja isten, hogy évek múltán – módunkban lesz ezen autográf-sorozatot teljesen befejezni
Mi az a kéziratmás? Ha közel érintkezők közt a szemet mondjuk a lélek tükrének, úgy egymástól távollevők vagy olyanok közt, kik egymással személyesen nem érintkeznek, a kézírás az, ami a lélekre következtetni enged. Hiába kutatjuk az arc vonásait – a rossz arckép után, nem fogunk belőlük kiokosodni; de az írás a legritkább esetben csal s azért tán nem tévedünk, midőn azt mondjuk, hogy ezen kéziratmás-gyűjteménnyel nagy embereink lelkét tárjuk olvasóink elé.
Méltóbban nem kezdhettük volna meg e sorozatot, mint nagy költőnknek, Arany Jánosnak egy levelével, melyet egykori bajtársához, Szilágyi Sándorhoz intézett. E közlésünk éppen most alkalomszerű, midőn az egész nemzet ünnepet ül s hálás tekintettel fordul nagy költőjéhez, ki azt remek költészete legszebb gyöngyeinek egyikével, Toldi szerelmével ajándékozta meg.
Arany János e levél bevezető részében megköszöni Szilágyi Sándornak, a „Magyar Hirlap” ingyen küldését, melyet Szilágyi Sándornak atyja, Ferenc szerkesztett.
Érdekes a levél további része, mely élénk világot vet az akkori állapotokra. Az olvasók közül már nagyon kevesen fognak a „Röpivek”-re visszaemlékezni, azért tán nem lesz érdektelen azoknak rövid ismertetésére. A „Röpivek” kiállítása a 48 előtti divatlapokéhoz hasonlított; a régi írókon kívül három újat is felmutatott: b. Jósika Miklóst, Garayt, Kaján Ábelt (Pákh Albert); a lap rendes munkatársai voltak: Tompa, Gyulai, Jókai és mások. A lap első száma 1850. okt. 6-án jelent meg; de már két nappal utóbb szerkesztője Szilágyi Sándor német levelet vett Heyntzl dandárnoktól s kerületi parancsnoktól, melyben tudtára adatik, hogy az esetre, ha tovább is oly szemtelen módon cselekszik a rendeletek ellenére, úgy a lap kiadási joga el fog tőle vonatni. A nemzeties irány, melyet a lap folytatott, legkevésbé a sajtóhatóságnak tetszhetett, mely a lapot lefoglalásokkal és törlésekkel üldözte folyton; a munkatársak ezekre egy-egy alkalmi élccel, egy-egy elpalástolt célzással válaszoltak. Különösen Bulyovszkynak a heti szemlékhez írt bevezetései, egyes hónapokra írt jövendölései voltak tele ilyenekkel. Így többek közt, midőn egy verset betiltottak, azt jövendölte, hogy a divatlapok szerkesztőinek következő mintavers fog ajánltatni:
Nem ettem én ma egyebet
Fekete retket, kenyeret,
Sárga répát, foghagymát,
Csim csalavári happ!
A „Röpivek”-nek csak tíz száma jelent meg. Ezek közül is majdnem minden második szám le lett tartóztatva; a sok intést és kivágást végre a tizenegyedik szám elkobzása s a lap betiltása követte. Erre a szerkesztő a lap címét „Pesti Ivek”-re keresztelte, mely cím alatt dec. 8-án indult meg; de midőn az új lap első száma már egészen ki volt szedve, jött a katonai parancsnokságtól egy rendelet, mely Szilágyinak a lap további kiadása esetére a hadbírósági eljárást helyezte kilátásba.
Ily véget értek a „Röpivek”, mely köré az időben nemzetünk legnevesebb és legjobb írói csoportosultak.
Rossz idők voltak azok; aki tehetséget érzett magában – pedig mintha a sors csak gúnyt akart volna űzni: egymást érte a jeles ember -, nem bírta azt érvényesíteni, legalább oly irányban és oly mérvben nem, aminőben íróink szerették volna; szárnyukat szegték a fennkölt szellemeknek, s ami mindegyiküknek leginkább feküdt szívén: a haza üdveért senkinek se volt szabad szót emelni, legfelebb suttyomban, álnév alatt, képletekben lehetett egyszer-másszor egy-egy gyenge, de jól elfedett célzást útnak bocsátani, mely azután a nemzet által rendesen mennyei mannaként üdvriadallal fogadtatott. Az élcelő hazafia ellenben – ha csak a bornirt kormányközegek figyelmét az élc éle ki nem kerülte – „Maszregelung” vagy hadbírósági eljárás várt.
Hál’ Istennek, hogy az idők azóta megváltoztak! Politikai íróink, bármely politikai árnyalathoz tartozzanak is, ma már bátran megmondhatjuk azt, ami szívükön fekszik, sőt azt hisszük, hogy egyik vagy másik államférfiú, kinek a sajtószabadságból bőven szokott kijutni, szinte rosszul érezné magát, ha ellenzéki lapjaink egy napon nekiszelidülnének; mert aki a rossz szót megszokta, annak az mennyei szózattá lesz s utóbb alig nélkülözheti.
Ezen korból való Arany Jánosnak általunk bemutatott levele. Egy lapot nyújtunk az elnyomatás korszakának történetéből, mely eléggé megvilágítja az akkori viszonyokat.
Arany a levélnek további folyamában szabadkozik az ellen, hogy versei alá egész nevét kiírja. E tekintetben is tartozunk olvasóinknak némi felvilágosítással, annyival inkább, mert ma már alig akad nálunk író, de főleg költő, aki nevének egyik vagy másik betűjével jelezné azt, hogy a szellemi termék tőle való. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy ifjabb íróink kevésbé szerények, mint a jelzett korbeliek, de ma már nem forog fenn annak a szüksége, hogy bárki is eszméit elpalástolni, gondolatait mások szájába adni, alakjait messze korból venni s egyáltalában hasonlatokban szólni lenne kénytelen. Ámde egészen más idők voltak azok, m3elyekből a bemutatott levél való; a kényszerűség parancsolta az íróknak (azoknak, kik nem akartak az abszolút uralom zsoldjába állani), hogy még gondolkodásukban is tartózkodók legyenek s mert íróink azzal csak árthattak maguknak, ha célzásaik alá nevüket is kiírták, megelégedtek nevük egy-egy betűjének kiírásával is. Ezen betűk különben csak felfelé voltak vagy akartak rejtélyek lenni, mert a nép idővel kitalálta, hogy ki szól hozzá, s tudta, hogy pl. a T. jegy alatt Tompa, a G. vagy Gy. jegy alatt Gyulai s az A. jegy alatt Arany neve rejtőzik. Ma ezen kényszerű szokás kiment a divatból s kívánatos, hogy jó ideig költőinknek egész terjedelmükben kiírt neveikkel találkozzunk.
Már majdnem három évtized folyt le, mióta koszorús költőnk ezen levelet Szilágyi Sándorhoz intézte, de az írója azóta sem változott meg; ugyanaz a szerénység, őszinteség és nyíltság szól belőle, mely Aranyt ma is jellemzi, - viszont azonban elmondhatjuk (s ezen szerencse vajmi kevés halandónak jutott), hogy a magyar nemzet is megóvta irányában bámulását, tiszteletét s szeretetét. Élő költőink legnagyobbika mindezt nagy mértékben kiérdemelte s csak azt kívánjuk, hogy még számos éven át legyen bámulatunk, tiszteletünk és szeretetünk tárgya, s hogy a magyar nemzet is mentül gyakrabban részesüljön még az ifjú szellemű író részéről oly meglepetésben, amilyen legújabban a „Toldi szerelme” volt!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 1. sz. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése