Kedves Mama!
Nagyon
komoly dolgokat kell veled közölnöm. Ne ijedj meg, kedvesem, a „komoly” dolgok
alatt még nem értek félelmetes dolgokat. Mindenekelőtt fel kell, hogy
világosítsalak: az egész elmúlt év alatt szerelmes voltam. Összeráncolt
homlokom szerelmet jelentett, rossz kedvem is azért volt, mert dühöngött bennem
a szerelem; a „szerelem gyűlölete”, amelyet mindig a szememre vetettél, szintén
– szerelem volt. Ha sejtetted volna az egész dolgot, ez rettenetes lett volna;
mindent megtettem, hogy senki se vegye észre, még Te sem. És nem is mondhatta
meg neked, anyám, hogy fiad szerelmes reménytelen. Hiszen ez téged is
fájdalmasan érintett volna.
Ha
most otthon lennék, így szólnál hozzám:
-
Reménytelen?
-
Igen!
-
Hát a másik fiú szebb volt?
-
Nem.
(Nyugodtabban):
-
Jó. Hát gazdagabb volt?
-
Nem.
(Anyám,
csodálkozva folytatnád):
-
Az sem? Hát akkor talán okosabb volt?
-
Hát bizony…
(Felháborodott
kétkedéssel mondanád):
-
Ejha!
- Sajnos, így van anyám, bele kell törődni.
(Látom,
amint felugrasz s azt kiáltod):
-
Nevet kérek!
Mintha
botrány történt volna. És valóban botrány történt… Azonnal elmondom a neveket
is. Én az egész esztendő alatt Germaine Blondinoy-ba voltam szerelmes és ő
Claude Seyans urat választotta helyettem. Mindenesetre meg kell hagyni a
kislánynak, hogy Claude Seyans híres ember. Sohasem bocsátottam volna meg neki,
ha egy banális fiatalembert, olyan magamfajta fickót részesített volna előnyben.
Nem
akarok panaszkodni. Gondoljunk reá és éljük bele magunkat az ő helyzetébe.
Húszéves a kicsike, jelentéktelen kereskedőemberek a szülei, akik nagyiparosok
lettek; az a környezet, amelyben felnőtt… Istenem…; az egész életében nem
hallott mást, mint az ilyen mondatokat: Estélyünkön X. úr jelent meg, kedden Z.
úr vacsorázik nálunk… Ha számokban beszélnék és az ismerős akadémikust 5-tel,
az óceánrepülőt 20-szal jelezném, akkor Claude Seyans mell 1000-et kellene
írnom. Ennyire becsülték. Nos, lehet-e kétség az iránt, hogy a kicsike nem
akart boldogan a felesége lenni?
Claude
Seyans, a híres muzsikus! Nagyhajú fejét mindenki láthatta a képeslapokban.
Mindenki megfordul utána. Ennek az embernek lett a felesége, pedig én
szerettem. Egy hónappal ezelőtt tartották meg az esküvőt. Emlékszel talán,
abban az időben voltam a legszomorúbb és homlokomat állandóan összeráncoltam.
Aztán ideutaztam, hogy a mimózák illatát érezzem és a narancsfákat nézegessem;
de be kell vallanom, anyám, talán azért is, mert azt reméltem, hogy itt
viszontláthatom! Ne gondolj rosszra, nem akartam, hogy Germaine megcsalja az
urát; még velem sem. Ilyeneken sohasem törtem a fejemet. .De mégis viszont
akartam látni.
A
Blondinoyéknak itt villájuk van. Már küszöbön áll a szezon és arra gondoltam,
hogy itt töltik a nyarat. Tehát a viszontlátás valószínűnek látszott.
Az
új kaszinó megnyitásának napján este érkezett meg. Én is ott voltam a tömegben
és láttam, amikor bejött a kaszinóba. (Milyen szerencsétlennek éreztem
magamat.)
Nagyon
későn jött. Először azt hittem, hogy a hatás miatt, a feltűnni akarása miatt
késett el, de később megtudtam, hogy az ura volt mindennek az oka. Visszavonult
a szobájába, hogy felvegye a szmokingját, ekkor hirtelen „rájött” az
inspiráció. Úgy pijamában leült a zongorához és mindenféle hangjegyet firkált
az ötvonalú papírra. Még ma is ott ülne, ha minden negyedórában be nem kopognak
hozzá…, hogy a nagyságos asszony várja a nagyságos urat…, égre az asszony
kényszerítő szavaira belebújt a szmokingjába.
Most
már nem haragudott rá a nagyságos asszony. Ragyogott. Minden ember száján ezt
olvasta: „Ez a nő Claude Seyans felesége…” Úgy ment végig a termen, mint egy
királynő. Mosolygott és kézcsókra nyújtotta a kezét. Boldog volt (én pedig
kétségbeesve néztem a boldogságát).
Aztán
– mint ahogy manapság szokás – táncolni kezdtek. Mindenki táncolt, nagyok,
kicsik, kövérek, soványak, őrültek, okosak… Még Claude Seyans, a nagy híresség
is, sőt, ami még rosszabb mama: én is.
Már
elütötte a tizenkettőt, üvöltött a jazz – ekkor történt a baleset. A nagy ember
elcsúszott és oly szerencsétlenül esett el, hogy a fejét beütötte és ájultan
feküdt a parketten. A kis szalonba vitték. Orvosok siettek oda, hogy
segítsenek, odagyülekezett még vagy ötven ember, a párizsi társaság krémje.
Félelmes
kíváncsisággal vették körül a kerevetet, amelyen feküdt. Persze azonnal
észrevették, hogy a fejével semmi baj nincs, jelentéktelen kis seb keletkezett
az ütés nyomán. A lábát fájlalta és hogy alaposabban megvizsgálják, lehúzták a
cipőjét…
És
amikor már lent volt a cipője, a fekete harisnyán egy hatalmas lyukat
pillantottak meg, ebből a lyukból kikandikált a művésznek bizony nem egészen
gusztusos lábujja…
A
harisnyár hamar lehúzták, de a lyukat és az ujjat mindenki látta. Senki sem
szólt egy szót sem, egy mormogást nem lehetett hallani. De mindenkinek az volt
az érzése, hogy Germaine, aki ott állt mellette – hirtelen jéggé fagyott.
-
Szóval azt akarom most mondani, hogy Germaine az én feleségem lesz. Mama,
kérlek, te biztosan meg fogod érteni, mit érezhetett ez a nő az utolsó napok
alatt. Többé nem tette be a lábát a kaszinóba. (A muzsikus se!) Germaine
mondotta is nekem: „Abban a bizonyos
percben éreztem, hogy sohasem fogok neki megbocsátani.”
Mert
ennek az embernek hiúságból lett a felesége. és most ráfizetett a hiúságára.
Azt hitte, hogy egy híres ember pompázó felesége, miközben a férjének lyukas
volt a harisnyája.
Most
válik és az én nejem lesz. Tudod anyám, mit felelt a férj Germaine-nek, amikor
a nő felelősségre vonta a botrány miatt?
-
Siettem az öltözködéssel és tánc közben kilyukadt a harisnyám…
Mama,
kérlek, be kell végeznem levelemet, arra kérlek (be kell vallanom, ez is volt
levelem fő célja): küldj 6 pár vadonatúj zoknit. Mit lehet tudni…
(Ford.: Kristóf Károly)
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr.
23. - márc. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése