Kozma Andor: A katona a magyar költészetben

Nem sokkal a honfoglalás után, mikor a mi szilaj őseink közeledtének hírére Szent-Gallen-ből mindenki menekült, az egyetlen Heribald barát, ki a krónika szerint együgyű ember volt, dacosan ott maradt. „nem futhatok el – így mondá -, mert ebben az esztendőben még nem kaptam ki a sarura való bőrporcziót.”

Heribald nem bánta meg ottmaradását, mert a fenevadakul elhíresztelt magyarok nemcsak meg nem ölték s meg nem kínozták, hanem még nagyot is mulattak és vígan eltréfálkoztak vele. A barát holtig emlegette, hogy soha életében nem lakott jól annyira, mint akkor, s hogy a magyarok ígértek ugyan neki pofont, amikor értékes kincsek helyett aranyozott fa gyertyatartók nyomára vezette őket, de még ez a pofon is hamarosan elfelejtett ígéret maradt. Ami adatokat Heribald még ezeken kívül mondott el az ősmagyarokról, a krónikás pedig feljegyzett, azok nem mutatják a barátot együgyűnek, sőt, olyan megfigyelőre vallanak, akinek a lényeges mozzanatokra van szeme.

A barát szerint a Szent-Gallen-i kolostor udvarára, melyen ő nyugodtan sétálgatott, egyszerre csak betörtek a nyilasok. Az egész helyet gondosan átfürkészik s elcsudálkoznak, hogy mégis akadt egy ember, aki előlük nem futott el. A tisztek rögtön intézkednek, hogy a legénység meg ne ölje az egy szál barátot, mert tolmács segítségével ki akarják őt hallgatni. A legények nevetgélnek, dévajkodnak, táncolnak, birkóznak, fegyveres katonai gyakorlatokat mutatnak be tisztjeik előtt. Egy legény megmássza a templom tornyát, másik a tetőzetét, de mind a kettő lezuhan és szörnyethal. A két holttestet a többiek gerendák közt elégetik a templomnál, de magát a templomot, bár a láng a szemöldökfákig csapkod, nem gyújtják fel. A pincében két tele boroshordós találnak, de ott hagyják, mert társszekereiken maguknak is van elég. Egy legény ugyan döfködni kezdi dárdájával a barátok hordóit, de az is kacagva hagyja abba a céltalan rongálást, mihelyt Heribald rászól. „hagyd el jóember, hát mit igyunk mi, ha ti elmentek?”

Mindeközben a Szent-Gallen-ben mulatozó magyar zöm őrjáratokat küldözget ki kémszemlékre. Ezek feladata a közeli erdő s egyéb rejtekhelyek átkutatása s jelentések tétele tapasztalataikról. Végre az erdő-átkutatók riasztó kürtfúvással jelentik, hogy nem messzire egy ellenséges védőseregtől megszállott erős várra bukkantak. Nyomban a riasztó kürtjel után sebbel-lobbal áradnak vissza a kémszemlére küldöttek az erdő felől. Viszont a kolostor udvarán tanyázók kirohannak a mezőre. Ott gyülekeznek valamennyien, s mit a krónikás kiemeli, „szokásuk szerint” egy pillanat alatt hadirendbe sorakoznak. Aztán kürtjelekkel hívogatva a még vissza nem tért őrjárókat, megindulnak. Ekkor már leszáll az alkony. A magyarok felgyújtanak néhány falusi házat s csöndben vonulnak tovább a Konstanz felé vivő úton. Hátvédjük úgy követi a zömöt, hogy útközben felvehesse az utóbb visszaszállingozókat, kiknek a kürtjeleken kívül a tűz fénye is irányt ad. Ezekből az ellenséges várból kitörő csapat nehányat megöl. A magyarok hátvéde azonban megint kürtjelekkel figyelmezteti a zömöt a hátratámadtatás veszedelmére. Amire az egész magyar sereg rögtön megáll, csatarendbe fejlődve megszállja a síkságot, körülövezi magát málhás szekereivel s harcra készen tart ott helyben biztosított pihenőt reggelig.

Ennyi a veleje a szent-galleni kalandnak, Heribald elmondásában.

Áldassék szent-galleni Heribald barát emléke! Mert mi tőle, a szemtanútól tudjuk, hogy a magyar harcosok már ezer esztendővel ezelőtt is katonák voltak. Nem vademberek, nem dánosi cigányok, nem komitácsik, nem kozákok, - valóságos rendes katonák.

Mi a katona?

A katona harcos, de nem minden harcos katona. Majdnem azt merem mondani, hogy a katona úgy aránylik a harcoshoz, mint a mester a kontárhoz, a művész a műkedvelőhöz, - a szó magasabb értelmében vett ember a közönséges emberhez.

A katona az, akit legközvetlenebbül illet Arany János „Gondolatok a békekongresszus felől” című bölcs verse, mely belényugodván, hogy a háborúk is Isten rendelkezései, arra int:

Az ember tiszte, hogy legyen

Békében s harczban ember!

A katona az az emberséges ember, aki megvívja ugyan a háborút, de nemcsak erkölcsileg, hanem ész és ügyesség szerint is emberhez méltóan vívja meg. Akit nem a saját egyéni dühe uszít esztelen, vadállati marakodásra, hanem aki a legmagasabb s legáltalánosabb közérdeket kifejező eszményi tekintélynek, hadurának parancsára indul hadba.

A katonát eszerint mindenekelőtt a közcélra való közreműködés és a fegelem jellemzi. Vagyis a harcost csupán az az altruizmus minősíti katonává, mely tőle, mint egyéntől az összesség javára lemondást, alkalmazkodást s életre-halálra szóló önfeláldozási készséget követel. Ám ezeket az óriási követeléseket a legderekabb ember sem képes teljesíteni, ha e célból külön, hatalmas szervezetbe nem vonják s abban meg nem tanítják a harcnak rendes, kötelességszerű s viszonylag legemberségesebb módjaira.

Minden egyéni célú s egyéni tetszés szerint viaskodó harcos, ha még oly nagy hős is, embertelen szörnyűségekre dühödtet. Achilles, a legnagyobb hős utálatossá lesz, mikor dicsőült ellenfelének, Hectornak holttestét szekeréhez kötve hurcolja meg. Ellenben a legszerényebb katona is, akinek fegyelmezett lelkét nem a saját magándühe, hanem a közért való áldozatkészség telíti el; emberséges ember maradhat a legrettenetesebb csaták förgetegében is.

Ezért csupa hiábavalóság az a sok léha rémmese,melyet honfoglaló őseinkről, mint pusztító és gyilkoló fenevadakról terjesztettek el és jegyeztek föl olyanok, akik előlük eleve elfutottak. Mindezeket meghazudtolja az egyetlen vidám Heribald barát, aki Szent-Gallenben bátran bevárta és szemtől-szemben megismerte őket. Azoknak az ezer év előtti harcos magyaroknak, akikről ő beszél, bizony mondom, katonáknak, rendes, fegyelmezett, emberséges katonáknak kellett lenniök, mégpedig a javából.

Ha már egy svájci német barát is anélkül, hogy dicsérni akarná őket, jóformán csupa olyat tud róluk mondani, ami katonai becsületükre válik, még mit dalolhattak az ezer esztendő előtti magyar katonákról a honi hegedősök, kobzosok, igricek vagy bármi néven nevezett öltők, akik e katonáknak véreik voltak! Akik büszkén nézhették az ő diadalaikat, keservvel kudarcaikat!... Az lehetetlen, hogy amikor egy harcokból élő nemzetnek katonái vannak, ne virágoznék fel az énekmondás, mely a katonát, a harcias nemzet legdaliásabb, leghasznosabb fiát magasztalja.

Fájdalom, nemhogy a honfoglalás idejéből, hanem még az azután következő századokból sem maradt ránk semmiféle költői munka, mely egyenesen a katonára vagy a katonaéletre vonatkoznék. Ennek oka nemcsak az lesz, hogy nemzetünk kereszténységre térése után az új rend egészen elmosta a régit s a latin betű az ősi rovást. Még azzal sem merül ki az okok teljessége, hogy a középkorban csak a klastromoknak jámbor apácái és szerzetei jegyeztek fel némi kevés költői művet. Én azt hiszem, hogy mindezen felül még az is oka volt az ősi magyar katonaköltészet nyomtalan eltűnésének, hogy maga a magyarság, amint európai nemzetté ülepedett, hadiszervezetét is hovatovább európai szomszédjaiéhoz hasonlatossá formálta át s ezzel a maga eredeti, igazán katonás mivoltából veszített. Mert bármennyire haladottabbak voltak is polgári kultúra tekintetében a középkor európai népei, ami a katonai kultúrát illeti, az volt a fejlettebb, melyet a kelet felől be-beáradó turáni katonanépek hoztak magukkal. A germán lovagok kétség kívül hősök voltak, a hűbérurak banderiumai kétség kívül vitézek, a professzionátus harcosok pedig kétség kívül bajnokok, - de nem igazi katonák. Ez magyarázza meg a hunok, avarok, magyarok s utóbb a tatárok és törökök meglepő sikereit; katonai sikerek voltak azok, azért múlékonyak, mert csak katonaiak.

Bölcs Leó bizánci császár is, akinek seregei pedig a régi görög és római katonaságok hagyományain képződtek, honfoglalásunk századában a magyarok s ezekkel rokon népek hadi taktikájáról tartotta érdemesnek oktató munkát írni Bizánc hadvezéreinek tájékoztatására.

Nyugaton ugyanekkor vaskályhákba bújt óriási ritterek döcögtek nehéz vasteknőkkel borított, ziháló mammutlovakon. A súlyos ökleléshez, vágáshoz, bunkócsapáshoz sok erő kell, de nem sok taktika. Még a keresztes hadjáratok mesés harcainak is a lovagi hőstett, nem pedig a katonai fegyelem és a taktika adja meg a regényes jellegét. Igazán katonásabb irány nyugaton csak utóbb pitymallott fel, mikor az angol parasztíjászok, földbe szúrt hegyes vaskarók mögött gubbasztva, Crécynél meg Azincourtnál tönkreverték a nagyúri francia lovagokat. Itáliában pedig akkor lett vége a lovagi banderiális hadrendszernek, mikor a cavalierék a rinascimento finom élvezeteibe merülve átengedték a harctereket a condottieréknek. ezek a zsoldos csapatok olyan harcosokból állottak, akik tanult mesterségük szerint fizikailag már katonák voltak, de lelkileg még nem, mert az igazi katonaerkölcs: az önfeláldozás készsége eszményi közcélért teljesen hiányzott belőlük.

Mi magyarok, miután Európában végleg megtelepedve szintén banderiális hadirendszerre tértünk át, már a XIII. századbeli tatárjárás alkalmával a Mohi-pusztán ugyanattól a katonai szervezettségtől és taktikától szenvedtünk vereséget, mellyel néhány száz esztendővel előbb még mi leptük meg az elrémült Európát s melyet időközben elfeledtünk. De még egy nagyobb és tartósabb veszedelemnek kellett keletről ránk következni, hogy nálunk is fölébredjen a valóságos katonaság szükséges voltának érzete. A török katonai hatalom támadásai ellenében a lovagok, bajnokok és egyéb vitézlők hadra kelése nem állhatott helyt soká. Hollós Mátyás király már álladó rendes katonaságul szervezte a fekete sereget, - mely azonban, fájdalom, a nagy király halála után az egész országgal együtt elzüllött. S jött megint csak a magánseregeket tartó s azokkal magáncélokra törekvő oligarchák műkedvelő hadvezérkedése, jött a nemesi vitézlők, sőt Dósával a póri vitézkedők hadra kelése, és jött végül elkerülhetetlenül Mohács. Hőseink, bajnokaink, vitézeink mindig voltak, de katonáink még mindig nem. Hogy példával is megvilágítsam ezt a megkülönböztetést, - Tomori, a „büszke vezér”, a kalocsai érsek, bár ifjú korában is harcos volt s bár Mohácsnál dicsően halt meg a hazáért,m égis csak hős és nem katona.

Holott ebben az időben már nem csupán a török veszedelem, hanem a puskapor is valóságos katonákat kívánt. Mert szemtől-szembe, ember ember ellen, kard kard ellen, láncsa láncsa ellen folyó tusákban elég lehet az egyéni erő, a személyes bátorság, a testi ügyesség, de a nagyobbrészt távolról vívott harcokban nem az egyes harcosok mérkőznek, hanem a csapatok. Csapatok, tömegek nem lövöldözhetnek egymásra fegyelmet, rendet és gyakorlottságot föltételező taktika nélkül, még nyíllal sem. Ezért voltak már a középkorban is a nyilazó népek harcosai inkább katonák, mint a dárdával öklelő s pallossal suhintó népek páncélosai. A puskaporral azonban, a szó szoros értelmében végképpen és mindenütt lőttek a nem valóságos katonák hadi vitézlésének. S ha ma egy szakasz jó öreg népfölkelő, aki kezében a Manlicherre rajvonalba tud fejlődni, tisztjének egy intésére oldaltűz alá fogna egy Rolandból, Olivérből, Cidből, Oroszlánszívű Richárdból, Bayardból s még csupa hasonló világhírű hős lovagból álló századot, a népfölkelő bácsik játszva aratnának fényes diadalt.

Attól fogva, hogy a puskapor kiegyenlítette az egyéni nagy különbségeket a Góliátok és Dávidok, a lovagok és az egyszerű harcosok között, a harclépést tartva a lövőfegyverek folytonos tökéletesedésével mind kevésbé egyesek s mindinkább csapatok mérkőzésévé vált. A fejődés törvénye a csapatokra is kiterjedvén a harcokban egyre nagyobb és nagyobb tömegek kerültek egymással szembe. Így, századok múlva, a militarizmus minden öntudatosan feltett szándéka nélkül is szükségképpen el kellett jutnunk a mai hadi rendszerhez, a néphadsereghez. Ami nem azt jelenti, hogy mindenki műkedvelő harcos, hanem ellenkezőleg, hogy mindenki szakszerűen kiképzett katona.

A nagy puskaporfordulat már a XVI. század folyamán mindenfelé megkezdte a valóságos katonahadseregek megteremtését. Nálunk is, - bár nekünk, a török és német hatalmak között hányódva be kellett érnünk annyival, hogy magyar katonáink, mint egy más birodalmon is uralkodó királyunk nagy hadseregének kiegészítői érvényesüljenek.

Ez azonban a különleges magyar nemzeti katonai típus kialakulásának útját nem vágta be. Ellenkezőleg. A magyar temperamentum, a magyar néplélek, a magyar vitézi virtus, az acélos búzából táplálkozó acélos magyar fizikum, sőt a hagyományos magyar nemzeti viselet is, annyira különbözik minden mástól, hogy a sok egyéb idegen szín és forma közül a magyar katona különleges volta feltűnőbben, sajátságosabban válik ki, mint amennyire a teljes uniformitás mellett szembeötlenék. A magyar baka meg a magyar huszár különlegesebb nemzeti katonatípus, mint a világ bármely fajta katonája. Minden más nemzetbeli katona jobban hasonlít egymáshoz, mint a magyar akármelyikhez. Magyar katonák csak magyar katonákhoz hasonlítanak.

A magyar költészetnek úgy a nép-, valamint a műköltészetnek ezért lett végtelenül kedves tárgya a magyar katona. Költészetünk oly sokszor, oly becéző szeretettel, oly nemzeti büszkeséggel formálja ki s annyi tetszetős díszt rak reá, mintha szinte benne találná meg a legeredetibb, legigazabb magyar embert. Viszont pedig a magyar katonák közül annyian s oly nevezetes módon vesznek részt a magyar költészet s általában a nemzeti irodalom művelésében, hogy amikor a katonákról akarunk beszélni a magyar költészetben, akkor voltaképpen kettős a feladatunk. Egyik az. miként dicsőítik a magyar költészetben a katonát; a másik: miként válnak katonák a magyar költészet dicsőségére. Ez a két feladatunk olykor egymásba olvad, mert hiszen egy-egy kitűnő költőkatonánk maga penget ki, úgyszólván a sarkantyúján a magyar katonáról és katonaéletről gyönyörű, üde, férfias verseket.

De valamint az igazi katonák nem termettek elő merőben új tüneményekül, hanem, mintegy a régibb idők vitézeinek folyton fejlődésben lévő utódaiként, nyomról-nyomra foglalták el elődeik ürült helyeit, úgy a katonaköltészet is a múlt vitézi, hősi és lovagi költészetének tartalomban, formába és lélekben megújhodott, korszerű folytatása gyanánt, szinte észrevétlenül alakult ki. Minél közelebb áll időben a vitézi versezet a katonaénekhez, annál inkább hasonlít hozzá.

Körülbelül a XI-XII. századtól a XV.-ig bizonyára nálunk is a hősökről, a lovagokról s a bajnokokról s azok tetteiről szólott az ének. Azt azonban nem gondolom, hogy oly nagy számban s oly nagy stílusban, mit nyugaton, mert a középkori harcosrendszert mi csak átvettük s az nem lelkezett úgy a magunk nemzeti lelkéből, mint a katonai. De ha nem is maradtak ebből a korszakból magyar költői műveknek olyan szépséges följegyzései, mint az inkább írástudó nyugatiaknak, alig hihető, hogy Szent Lászlóról, Nagy Lajosról s más dicső királyainkról egyáltalán ne keletkeztek volna költői kísérletek. Toldi Miklós vitézi ereje is aligha Ilosvai Selymes Péternek volt először vers-témája. A Hunyadiakkal is bizonyára több magyar vers foglalkozott annál a kettőnél, mely a közül az egyik Mátyás királlyá választásáról, a másik haláláról ránk maradt. A Sabácz viadaláról szóló, ma is közismert XV. századbeli verses krónika sem oly módon kezdetleges, hogy első lehetett volna a maga nemében. Sőt ebben már az a hiba, hogy túlságos pontossággal, úgyszólván riportszerűen foglalkozik egy várostrom szövevényes részleteivel s így nem naiv, hanem primitívül tudákos. És ebből a versezetből az is kiérzik, hogy keletkezésének, Mátyás király uralkodásának idejében a várvívás már komoly szakszerű katonai feladat, melynek megoldásához a sáncok mélységének gondos megállapítása, megfelelő nehéz tüzérség, számító árkász- és hidászmunka, a víz felől hadihajók beavatkozása és mindenfelől ostromhoz értő nagy sereg szükséges.

Több mint félszáz évvel utóbb:

Az ezerötszázban és negyvennyolczban

Énekli Túri György vérszomjzásában

a törökök ellen vitézkedő végbeli magyaroknak erejét és elszántságát. Ez a harci ének már némileg katonás, ügyes, temperamentumos.

Így kezdődik:

„Zöldítsétek egek hamar az erdőket,

Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!

Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,

Török pogányokkal vígan megütközzünk.”

XVI. századbeli szorgalmas, de nehézkesen verselő krónikásunk, Tinódi Lantos Sebestyén már egészen azon a határon van, amelyen túl a harc többé egyáltalán nem vitézlők műkedvelése, hanem szakszerű katonadolog. „Buda veszéséről” szólva elmondja többek közt, hogy:

Immár basa vala Kanyánál táborban,

Szent Gellértnél vannak némötök barlangban,

Dunát beállották nagy vizi erővel,

Magokat beásták környül nagy vermökvel.

Ez már olyanforma harctéri tudósítás, aminők ma is érkeznek a sajtófőhadiszállásokról. A „Hadnagyok tanusága” című versezetében pedig „Sebők deák” (amint a krónikás magát nevezte, mikor rigmusokban kért jó bort az urak kulcsáraitól) igen okosan figyelmezteti a csapattiszteket a hadi mesterség jól megtanulására és a pánik-okozástól való óvakodásra.

Ez nagy szükség, jó vitézhadnagyok

Megtanulni, mint hadakozjatok…

-        -        -        -        -        -

-        -        -        -        -        -

Ne futamjék senki közzületek,

Mert sok jámbort ti itt elveszthettök,

Magatok es itt vagy hon elvesztök,

Mely pokolban ti eltemettettök.

De nyomban a szorgalmasan, jóravalóan, szinte hitelesen, de bizony költészet nélkül krónikázó Sebők diák után, szép csoda történik a magyar irodalomban. Megjelenik az első, Isten kegyelméből való nagy magyar költő, aki négyszáz esztendő után sem csupán irodalomtörténeti alak, hanem igazi érdekes egyéniség s halhatatlan eleven lélek. Akinek versei ma sem diákgyerekekre rótt unalmas iskolai feladatok, mondvacsinált nevezetes passzusokkal, hanem valósággal üde gyönyörűségek minden költészetértő szívnek és elmének. Itt van Báró Balassi Bálint, aki költő, aki úr, aki dalia. Aki az élet poharának szenvedelmes hajtogatója, mert souverainebb, tüzesebb, vakmerőbb a rendes embereknél. Aki olvas, tud, de nem kötelességből, hanem kedvtelésből. Aki szeret, házasodik, elvál, aki csapong, aki botlik, aki magába száll, aki elhagyja vallását s aki mélységes vallási áhítatra képes. Aki bűnnel, bajjal kalandosan veri át magát maga okozta bonyodalmakon, aki világgá bujdosik, de aki visszajön, hogy 43 éves korában mint katona hősi halált haljon hazájáért. S ez a nagy magyar kötő, aki előtt csak távolról is hozzáfoghatót egyet sem tudunk s aki után csak két század múlva jöttek olyanok, akik költőiségben elérték s nem sokan, akik felülmúlták, - ez írta az első igazán szép magyar katonaverset is. Igaz, hogy ezt az első szép magyar katonaverset az utolsó magyar vitézi versnek is nevezhetnők. Mert Balassi Bálint a harcosokat, akikről énekel, még vitézeknek nevezi és nem katonáknak. De azok a végeken szolgáló vitézek, mint a versből kitűnik, már nem időlegesen hadra kelt vitézlők, hanem olyanok, akik magukat egészen a haza fenyegetett határai nehéz őrszolgálatának szentelik. Szóval ezek már azok a vitézek, akik hovatovább katonáknak fognak neveztetni, mert valósággal máris majdnem egészen azok. Maga Balassi Bálint is, ki ifjabb korában időnként szintén csak vitézkedett, Esztergom ostrománál már mint a Pálffy-ezred valóságos katonája kapta halálos sebét.

Íme, az első igazán szép magyar katonavers, az ő éneke a végekről:

Vitézek, mi lehet

E széles föld felett

Szebb dolog a végeknél?

Holott kikeletkor

A sok szép madár szól,

Kivel ember ugyan él.

Mező jó illatot

Az ég szép harmatot

Ad, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére

Vitézeknek szíve

Gyakorta úgy felbuzdúl;

Sőt azonkívül is,

Csak jó kedvébül is

Vitéz próbára indúl;

Holott sebesedik,

Öl, fog, vitézkedik,

Homlokán vér lecsordúl.

Véres zászlók alatt

Lobogós kópiát

Vitézek ott viselik.

Roppant sereg előtt

Távol a sík mezőt

Séljel nyargalják, nézik,

A párducz kápákkal,

Fényes sisakokkal,

Forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak

Alattok ugrálak,

Hogyha trombita riad.

Köztök ki strázsát áll,

Kilováról leszáll, -

Nyugszik reggel, hol viradt,

Midőn éjten éjjel

Csataviseléssel

Mindenik lankadt, fáradt.

A jó hírért névért,

A szép tisztességért

Ők mindent hátrahagynak

Emberségről példát,

Vitézségről formát

Mindeneknek ők adnak,

Midőn mint jó solymok

Mezőn széjjel járnak,

Vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván,

Örömmel kiállítván

Ők kópiákat törnek,

S ha súlyosan vagyon

A dolog harczokon,

Szólíttatlan megtérnek;

Sok vérben fertezvén,

Arczúl reá térvén,

Űzőt sokszor megvernek.

A nagy széles mező

S a szép ligeterdő

Sétáló palotájok;

Az utaknak lese,

Kemény harcosok helye

Tanúló oskolájok;

Csatán való éhség,

Szomjuság, nagy hévség,

Fáradság: mulatságuk.

Az éles szablyákkal

Méltán örvendeznek,

Mert fejeket ők szednek;

Viadal helyeken

Véresen, sebese

Halva sokan feküsznek;

Sok vadmadár gyomra

Gyakran koporsója

Vitézül holt testeknek.

Oh végbelieknek,

Ifjú vitézeknek

Dícsíretes serege:

Kiknek e világon

Szerte szerint vagyon

Mindeneknél jó neve,

Mint sok fát gyümölccsel

Sok jó szerencsékkel

Áldjon Isten mezőkbe!

Rimai János, aki vagy tizenkét esztendővel később született Balassi Bálintnál s jóval túlélte őt, kétség kívül hatása alatt állott ennek a végekről szóló gyönyörű éneknek, mikor a maga szerény becsű katonaénekét írta.

Katonák hadnagya, istennek jobb karja,

Kit ő szeret, annak vagyon éles kardja,

Segíti, építi, véle jár, nem hagyja.

Így kezdődik a vers, melynek legjobb vagy legalább szívünknek leginkább tetsző szaka az, melyben a derék énekmondó, mint a katonaélet erkölcsi tartalmára a hazaszeretetre mutat.

Kedves életnek ezt valaki nem vallja,

Dicsőséges nevű hírét az utálja

S hazája oltalmát semmi jónak tartja.

A XVII-ik századbeli magyar költészetben egy nagy katonának költői munkássága máiglan büszkeségünk. E nagy magyar katonának történelmileg megöröködött neve „Zrinyi a költő” megkülönböztetésül száz évvel őelőtte élt ősétől, a szigetvári hőstől. Az így nevének állandó függelékévé lett „költő” jelzés kétség kívül megilleti őt monumentális hőskölteményének, a Zrinyiász-nak jogán. Ez a költői mű azonban, bár katonaszerzője ebben „fegyvert s vitézt” énekel, nem vonható a magyar katonaköltészet körébe. A Homerostól Vergiliusig s ettől Tassoig hagyományossá, szinte törvényszerűvé rögzött eposz-alkotási fogalmak az egyéni hősiség s a csodatettek fenséges magasába mozognak s azokkal a nagy magyar katonaköltő sem tartotta volna illőnek a maga reális és az ő idejében még modern harci mesterségéig leszállani. Ami a Zrinyiász-ban örökbecsű és nagyszerű, az a szerző magasztos felfogása a héroismusról s emelkedett nagy hite a földi héroszoknak az égiekhez való kapcsolatáról. A tartalmi és szerkezetbeli jelenségek mellett is, a külső forma nehézsége folytán ez a nevezetes költői mű inkább az irodalomtörténet kincstárának drágasága, mintsem irodalmi közkincs. Ellenben Zrínyi a költő, mint katona, mint államférfi s mindenek felett mint nemzetéért mély gondolatokban vívódó s csodálatos nagy szeretettel lobogó hazafi, még ma is minden disztingvált magyarnak halhatatlan eszményképei közé tartozik. Jelszava: „ne bántsd a magyart!” nem csak az ő nemes lényét fejezi ki teljesen, de sokat bántott nemzetünk méltatlankodással vegyes történelmi fájdalmát is. Valóban, ha nem Gróf Széchenyi Istvánt illetné meg a „legnagyobb magyar” nevezet, úgy Zrínyi, a költő volna méltó reá. Nemzetünk legmagasabb piedesztálra helyezett nagyságai közt ez a kettő az, akik közül ha az egyikre gondolok, a másik is mindig eszembe jut. S ha eszembe jutottak, a gondolatkapcsolódás engem mindig Prometheus végzettragédiájára emlékeztet.

A tulajdonképpeni magyar katonaköltészet a XVII. század végén és a XVIII. elején gazdagszik meg az úgynevezett kurucénekekkel. Ma ezek egy részének, nevezetesen tíz balladaszerű elbeszélő éneknek valódiságát a tudományos bírálat erős érveléssel kétségbe vonja. Ellenbizonyságok híján bele is kell törődnünk, hogy bizonyos számú kuruc ballada, abban az alakban, amelyben a Thaly Kálmán-féle gyűjteményben megjelent,m agának a túlbuzgalomtól elragadott s a kurucköltészet hangját és irányát beletanultan utánzó gyűjtőnek szerzeményei. Ez azonban nem ok arra, hogy most már mint csupa leleplezett hamisítványra tekintsünk az egész kurucköltészetre, mert hiszen ennek éppen a legszebb lírai termékei érintetlenül állták ki a tudományos revíziót, s mesterkétlen bájuk egyszersmind eredetiségük bizonyságául is bevált. Így, kikülönözve a tíz kétséges balladát, ezentúl is bátran vethetjük bele magunkat sok szép kuruc katonaversnek zengő hullámaiba, nem tartva attól, hogy amitől ma el vagyunk ragadtatva, arról holnap kisül, hogy már tegnap hamisítvánnyá bélyegeztetett.

A bátorító ének, melynek versszak-kezdő betűiből ki lehet anagrammozni, hogy Petkó Zsigmond munkája, olyan korai kurucvers, mely még a németre csak mellékesen céloz, ellenben a törököt kiirtandó ellenségül vallja. Ez ellen kesereg és buzdít rettenetes harcra, szívbéli melegséggel, faji büszkeséggel, zsoltáros hittel és kedves közvetlenséggel. Az ének kelleténél hosszabbra nyúlik s nem egységes szerkezetű, de gazdag motívumokban s részletei szinte mindenütt érdekesek. Panaszosan zengi a régi dicsőség romlását s az egykor viruló ország pusztulását főképpen a pogány miatt, akinél azonban a „hajas szomszéd”, vagyis a parókás német sem jobb szándékú. Aztán az ének így szólítja harcra a magyart:

De most is aluszol,

Mint egy holt úgy nyugszol,

Mit gondolsz te magadban?

Múlik vitézséged,

Tompul régi híred,

Van példánk az országban.

Mindaddig csüggedel,

Maholnap késéssel

Majd tőrt vetnek nyakadban!

Mind egyenlő szívvel,

Teljes értelemmel,

Egyaránt vitézkedjünk!

Elveszett hazánkért,

Özvegyek árvákért

Szívesen iparkodjunk.

Az a pogány töröknek

Reánk törő népnek

Csúfjai hogy ne legyünk!

Vér bennünk buzduljon,

Törökre forduljon,

Légyünk régi magyarok!

Hazája-szeretők,

-        -        -        -        -

Szabadság-oltalmazók,

Ország pusztításán,

nemzetünk romlásán

Bosszúálló párduczok!

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

Kevesen hogy vagyunk

Kétségbe ne essünk,

Félsz ne fogja szívünket!

Egyedül az Isten

Csodálatosképen

Veri az ellenséget

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

Ily jó igyekvésre,

Szép vitézkedésre,

Segéljen az Uristen!

Valamit elvesztett

Szegény magyar nemzet

Mindent visszanyerhessen!

Még az én két kezem

Puskám, hegyes tőröm

Pogányban kárt tehessen!

Az ezerhatszázban,

Hogy ezeket irám

Hatvan esztendőben,

Ekém után jártam

És arra vigyáztam,

Hogy ehessem kenyérben.

Zabot is vetettem,

Mert lovat szerettem

Vettem hasznát mezőben.

Itt a mező alatt, melyben az énekmondó hasznát vette a lónak, természetesen a harcmezőt kell érteni. Tehát az ének szerzője lovas katona volt.

Ugyanennek a szerzőnek, Petkó Zsigmondnak még egynehány évvel később kelt „Gondolkodjál szegény magyar” kezdetű, szintén szép harcra hívó éneke is van, melyen már megérzik, hogy a kuruc méltatlankodás éle időközben kezdett elfordulni a töröktől s mindinkább egyéb, az országba bejött „sok idegen nemzet” ellen irányzódott. Még nem egyenesen és kimondottan a német ellen s a korona ellen még éppen nem, de ez az ének már mégis előszele a közelgő Rákóczi-viharnak.

Amint ez a vihar kitör, temérdek magyar harcos lélek aeol-hárfájába csap bele s azok mindenféle ércesen, élesen, merész disszonanciákkal érdekesebbé tett dallamokat kezdenek zöngeni.

A Rákóczi-féle kuruc harcok idejében virágzott fel igazán a magyar katonaköltészet. Az elcsépelt közhely, melyet az új megfigyelésekre s új tételekre képtelen receptív elmék unalomig idézgetnek a múzsáknak fegyverek közt való hallgatásáról, ami a költészetet illeti, szinte minden háborúban kudarcot vall. Nagyobbat tán sohasem vallott, mint a mi szabadságharcainkban. Ezek közül a XVIII. századbelinek fegyvercsörgése közt keletkeztek, hogy sok egyebet ne említsünk, az ilyen pompás vérbeli magyar verszöngzetek:

Te vagy a legény Tyúkody pajtás,

nem olyan mint más, - mint Kuczug Balázs!

Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás,

Nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás.

-        -        -        -        -        -        -        -

-        -        -        -        -        -        -        -

-        -        -        -        -        -        -        -

Bort a kupámba,embert a gátra!

Tyúkody pajtás, induljunk rája!

Verjük által az labanczot a másvilágra

Ugy ad Isten békességet édes hazánkra.

Aki azt tartja, hogy az ilyen hatalmasan felbuzgó vershez nincs a múzsának, az igazi költői hangzatok érzések és gondolatok sugallójának semmi köze, annak a magyar múzsáról fogalma sincs.

Vagy az olyan magyar katonavers is ihlet nélkül van összemesterkélve, mint a Csinom Palkó?

Csinom Palkó, Csinom Jankó,

Csontos kalabérom,

Szép selymes lódingom,

Dali pár pisztolyom…

Nossza rajta, jó katonák,

Igyunk egészséggel,

Menjen tánczba kiki köztünk

Az ő jegyesével.

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

A vitéz kurucznak van

Szabott dolmánya

Sarkantyús csizmája

Futó paripája

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

Fényességgel mind berakva

Aranyos szablyája,

Nyuszttal bélelt az süvege

Csillagos forgója.

Patyolat az kurucz,

Gyöngy a felesége

Hetes vászon az labonczság,

Köd a felesége.

No és még a Balogh Ádám nótája!... Igazán nem tudom, van-e vers, amelyben vígabban, hetykébben vet lobbot a magyar katona-temperamentum, mint ebben:

Török bársony süvegem,

Most élem gyöngyéletem,

Balogh Ádám a nevem,

Ha vitéz vagy, jer velem!

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

Zsendelye hí, eszterhás,

Ég a város, ég a ház,

Nem is egy ház, háromszáz,

Mert a kurucz ott tanyáz.

Vitéz, hol a tarisznyád?

Vedd elő a pogácsát,

Zsendely pattog, hull a nád,

Süthetünk ma szalonnát!

Sándor Ferkó, sógorom,

Adsz’ ide a jó borom!

Harcz után ha szomjazom

Az áldomást megiszom.

Kik költötték ezeket s az ezekhez hasonló, a maguk nemében örökbecsű magyar verseket? Kuruc katonák, - legtöbbször bizonyára az írástudó diákviselt altisztek. nem egy ilyen kuruc „nótafa” katonának neve fel van jegyezve s ismeretes ma is. Kevésbé tudható bizonyosan, hogy közülök ki mely kurucéneket szerzette. Az énekszerzés divat volt a kurucok között, mert köztetszéssel találkozott a csapatoknál és a hadvezérlet magas köreibe egyaránt. Bercsényi maga is szerette a katonás verseket s szívesen vette, h tisztjei ilyenekkel szolgáltak neki a táborból. A táborokban pedig jobbára olyan népdal, hogy ne mondjam fél-népdal terem, melynek midig van ugyan egy bizonyos első szerzője is, de aztán, ha szóban vagy írásban ettől tovaszáll, annyi alakítást, változtatást, színezést, rövidítést, toldást, javítást és rontást kap másoktól, sokaktól, hogy végre úgy jár, mint a kitett csecsemő, aki mire másoktól fölnevelve szép gyermekké serdül, a maga apja-anyja nem ismeri meg. A kuruc bujdosó énekek közt van olyan is, mely egyszerűen egy Balassi Bálint-féle, tehát már a kuruc bujdosás idejében száz esztendős gyönyörű versnek változata. A változat is nagyon szép:

Őszi harmat után

Nagy hegyeknek ormán

Fujdogál a hideg szél,

Fujdogál a hideg szél.

Zöld erdő harmatát,

piros csizmám nyomát

Hóval lepi be a tél,

Hóval lepi be a tél.

-        -        -        -

-        -        -        -

Jobb hát a darvakkal

Vagy más madarakkal

Elbujdosnom messzére,

Elbujdosnom messzére,

Hogy írigyim szava,

Ellenségim vasa

Szegény fejem ne érje,

Szegény fejem ne érje.

Őszinte, igaz népköltészet az ilyen, ha utánzás is. A közkeserv kifejezést keres és az emlékezésben olyan szép szavakat, verstöredéket talál, melyekkel egyszer valaki a maga egyéni keservét fejezte ki. Maga az a népi ember sem tudja, kitől veszi a vers magvát, aki az új népdalt először dalolja. A többi, a nép, aki felkapja s folytatja, az már egyáltalán nem gondol sem az első eredeti szerzővel, sem a másodikkal, az önkénytelen utánzóval. Így forog ma is temérdek olyan igaz népdal a nép ajkán, melynek eredetijét nem kisebb költő írta, mint Petőfi Sándor, vagy a népiességben leginkább hozzáfogható műköltők.

Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, aki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Némely örök emberi érzéseket kifejező népdal azt hiszem, századokig is elél, sőt bizonyos változásokkal még tovább, szinte örökké. Hanem éppen a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhető a katonai szervezetben időnként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarisztikus íz van, csak olyan időkben keletkezhettek, mikor a katonák túlnyomó részben idegenek voltak. Azok pedig, melyekben a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta keletkezhettek.

Édes anyám ne féltsen engemet,

Én belüllem regruta nem lehet,

Ferencz József maga is azt mondja:

Egyes gyerek nem lehet katona.

Ezt a nem valami hősies nótát vagy huszonöt esztendővel ezelőtt tanultam falun egy parasztleánytól. nem is kelhetett sokkal régebben, mert aki kezdte, már az akkor érvényben volt törvényes hadmentesítési eseteken járatta az eszét.

De milyen régi lehet az a népdal, melyben a leány azt mondja a katonának:

Hajdu volnál, szeretnélek,

Katona vagy, nem szeretlek.

Nyilván legalább háromszáz esztendős, mikor a privilégiumaik fejében katonáskodó magyar hajdúk népszerűbbek voltak, mint a még idegenekül nézett katonák. Az idézett két sor utóbb elvesztette eredeti értelmét, de azért bejutott még egyezerhétszázötvenegyben kelt népies szatirikus katonaversbe is.

Ami különben a népi gyöngébb-nem katonaellenes kifakadásainak értékét illeti, arról is van egy régi szatirikus népvers. Abban az asszony vég nélkül szidja a szegénységnek vajmi terhes katonát, de mégis mihelyt a csárdában jobb kedvre derült, így dalol.

Jer be rózsám katona,

No járjunk egy tánczot!

Majd a nyakadba vetek

Egy szép aranylánczot.

Heje-huja katonám,

Gyöngyvirágom, tulipán,

Édes majoránnám!

Ennek a népi asszonynak lélektana, a katonákra vonatkozólag, az egész magyar népé. Bizony, ha van is néha zúgolódás a katonai terhek ellen a valóságban is, a népköltészetben is, azért a magyar népnek mégsem áll senki közelebb a szívéhez, mint a katona. Most, a néphadsereg idejében s különösen most, a véres háború idejébe még közelebb, mint valaha. S ha már eddig is gazdagok voltunk szebbnél szebb katonanépdalokban, milyen dúsgazdagok leszünk még ezután! Hiszen itthon, ahonnan „mind elvitték a legények elejét”, még a javakorbeli embereket is, a honn maradottak megrendítően nagy érzései az elmentek, részben örökre elmentek után, napról-napra termik az epedő dalokat. S termi a még szebb, mert hősiesebb, ércesebb magyar katonadalokat, a messzi lövészárkokban, az elmenteknek minden önfeláldozásra kész csodálatosan bátor magyar katona szíve.

A magyar műköltészetbe a kuruckorszak után díszes, értékes adjustirungban rukkol be egy kedves, úri, vidám katona, Generál-adjutáns úr Báró Amade László. Egyéb dolgaiban is jó költő, de katonaéneke felülmúlhatatlanul pompás verbunkos nóta:

A szép, fényes katonának

Arany gyöngy élete.

Csillog, villog mindenfelől

Jó vitéz fegyvere.

Szép élet, víg élet,

Soha jobb nem lehet.

Hopp hát jöjjön katonának

Ilyent ki szeret!

A zöld mezőn megpuskázik,

Nyer az ellenségtől.

A kvártélyban mulatozik,

Nyer a menyecskétől.

Szép élet, víg élet!

stb.

Szikrát üt a lova lába,

Nagy városon nézik,

A szép dámák és leányok

Sokszor ágyát vetik.

Szép élet, víg élet!

stb.

Prókátor függ az oldalán,

Szerencse bírája,

Becsület a törvényszéke,

Nincs apellátája.

Szép élet, víg élet!

stb.

-        -        -        -        -

-        -        -        -        -

Menjünk azért seregesen,

Tartsuk meg hazánkat,

Vérrel, bérrel oltalmazzuk

Szent, szent koronánkat!

Szép élet, víg élet!

stb.

Ne gondoljunk a sírással

Se a pityergéssel!

Üljünk lóra költözködjünk

Az több vitézekkel!

Szép élet, víg élet!

stb.

Isten hozzád apám,anyám,

Én édes szerelmem,

Húgom, bátyám, sógor, komám!

Avagy – jertek velem!

Szép élet, víg élet,

Soha jobb nem lehet.

Hopp, hát jöjjön katonának

Ilyent ki szeret!

Ezután egyre-másra következnek a XVIII. század derék magyar katonái, akik egyúttal kitűnő magyar költők is. Három olyan köztük, akinek költői munkái ma is élvezetes eleven olvasmányok. Ezek: Báró Orczy Lőrinc generális, Gróf Gvadányi József lovas generális és Fazekas Mihály huszárfőhadnagy. Egyikük sem írt katonaverseket. Azt hiszem, Orczy és Gvadányi ezért nem, mert az időszak, a XVIII. század közepe tája,melyben ők éltek, szembeszökő jeleit mutatta a magyarság belső nemzetietlenedésének – s ez a baj vette igénybe az ő erős nemzeti érzésüket. Orczy főúri és magas katonai rangja dacára a szegény parasztnéphez fordul s annak mindent eltűrő és kibíró derékségében, igénytelenségében és szüntelen munkájában talál vigasztalást.

Megkapó meleg szeretet árad ki verseiből a paraszt felé, kinek:

… darócz alatt a szíve tündöklik,

Hasonló a gyöngyhöz, ki sárban feneklik.

Gyöngédség, jóság és kíméletes humor aranyozza be Orczy írását, amikor a paraszt egyszerű, derűs családi életéről és bátor halni tudásáról ad képet. A paraszt neki az igazi ember, akinek lelkét nem gyötri a benső „kisbíró” s szerinte:

A szelíd s jó ember király lesz igazán,

Igy emeltetik fel a füstös kaczagány.

A haza részére is az igénytelen, csöndes, biztos jólétet kéri Isten  áldásául. Ő, ki látta a rémes pusztulást háború dúlta idegen határokon, a maga szeretett szülőföldén csak békességet, szabadságot, áldomást és bőséget akar látni mindig. Ő a bugaci csárdának első megéneklője, melytől e kedves szavakkal búcsúzik:

Kecskeméti kenyér süljön kemenczédben,

Kőrösi bor bőve keljen a pinczédben,

Sok utast nyugodjon faladnak tövében.

Gvadányi, az egykor vitéz Hadik-huszár, mintha soha semmiféle őse nem lett volna arezzoi és firenzei talián nobile és utóbb lengyel gróf, tősgyökeres, jóízű magyar nemes úr és a nemzeti visszahatás megtestesülése az idegenszerűség ellen. Nagy tanúság és világlátottsága erős ésszel s makacsul magyar szívvel társulván, úri humorával tréfát űz ugyan a derék peleskei nótárius jóakaratú igaz magyart szereti s ennek ad igazat a széllel bélelt, akkori korcs modernekkel szemben.

Mindent összevéve a magyar költészetben annak sok hazafias művelője között senki sem volt erősebb nemzeti érzésű ember, mint Orczy és Gvadányi, ez a két katona, - mi több: ez a két császári generális.

Fazekas Mihály is, ámbár utóbb demokrata és botanikus lett belőle, bizony katonalélek volt. A költészetének legjava is olyan, mit egy vidám, huszáros rajtaütés valamely lomha, dölyfös ellenségen. Színtiszta debreceni magyarságán sem ejtett csorbát künntáborozása a már akkor is művelt nyugaton. Azonban ő akkor forgatta szablyáját Franciaországban, mikor ott már, úgy ahogy megvalósultak a nagy forradalom demokratikus eszméi. Ezeket az eszméket ő felvette magába s örökbecsű, mulatságos remeke „Lúdas Matyi” szinte demokráciai irányműnek mondható.

„Háromszor veri azt kenden Lúdas Matyi vissza”, amit ön, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Döbrögi uram a szegény jogtalan parasztlegényre rávágatott.

Külön kiemelésre méltó nevezetes érdeme Fazekas e satyriko-humoros versének az a bravour, mellyel a népi és komikai magyar nyelvet a lehető legtermészetesebb hexameterekbe gördíti.  Ilyen is csak huszárnak juthat eszébe. Már magának az ünnepélyes klasszikus formának felhasználása tréfás paraszti tárgyra, oly kitűnő fonákság, melyet magam részéről csak bámulni tudok. A ponyváról ismerem a nép számára magyar alexandrinusokba átírt Lúdas Matyit is. Mondhatom, az eredetinek formájával az egésznek eredeti sava-borsa is odaveszett.

Katonák örök dicsősége általában a magyar irodalomban s így költészetünkben, Mária Terézia nemes testőreinek, Bessenyeynek és társainak fellépése is. Ezek a kényeztetett, selymes deli ifjak fenn Bécsben, a szép barokkstílű testőrkaszárnyában, a császári udvar fényében, a művelt bécsi társaság bájos hölgyei és kellemes urai közt azon gyötrődtek: mi lesz a magyar irodalomból, ha mi nem lendítünk rajta?... És lendítettek. Gyönyörű ez!... Különösen, mert arra vall, hogy a magyar lélekben éppen ott ébred fel a nemzethez való legnagyobb hűség, ahol annak örök álomba ringatásán a legnagyobb csáb működik.

A XVIII. század áthajlását a XIX. századba a magyar költészetbe egy rendkívüli költőnek, egy igazi eredeti, egyéni geniusnak. Csokonai Vitéz Mihálynak elbájoló fénye ragyogja be. S ez a tündéri költő adott egy drágagyöngyszemet a magyar költészetnek is. A „szegény Zsuzsi a táborozáskor”, - ki ne ismerné ezt a verset, mely a parasztleánynak és „mozgósított” huszárszeretőjének egymástól búcsúzását a legegyszerűbb népdal hangján, de páratlan lelki finomsággal mondja el?

„Estve jött a parancsolat

Violaszín pecsét alatt.”

Ez a behízelgő kezdet, melynél csak a vége szebb a versnek

Csákóját könynyel öntöztem,

Gyászpántlikám rákötöztem,

Tíz rózsát hinték lovára,

Száz annyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem

Mikor búcsut veve tőlem,

„Isten hozzád!” – többet nem szólt,

Nyakamba borult s megcsókolt.

A kemény huszárgyerek, aki „többet nem szólt”, nem is tudott volna többet szólani. Mert még a hadba vonuló magyar huszárnak is elszomorítja a szívét meg a szavát egy: a búcsúzás szeretőjétől.

Ezenkívül, tán katonaköltészetünkhöz számíthatjuk még Csokonai művei közül az ő Békaegér-harcát, a szeszélyes, geniális paródiát is, melyben a békák és az egerek egyaránt mint valóságos katonakarikatúrák vitézkednek.

Döbrentey Gábor huszárdalai s gróf Teleki Ferenc csatadala és huszárdala szintén ebből az időszakból valók. A Teleki-féle huszárdal ige vonzóan festi a magyar katonát. Olyannak, mint aminőnek magunk is tudjuk.

Békés embertársát

Soha nem bántja,

Ha ellenséget lát

Kardját kirántja,

S ezt is ha meggyőzi,

Sebét bekötözi –

S üget tovább új vitéz tettre.

S midőn utoljára

A véres halál,

Mint élte határa

Véle szembe száll,

Mint egy igaz vitéz

Bátran szemébe néz –

S üget vígan a másvilágra.

A XIX. század már oly nagyszerű felvirágzási korszaka a magyar költészetnek s ennek keretében a katona oly nagy szerephez jut, hogy tartózkodnom kell a részletezéstől. Ahol már tolonganak a nagyok, elég lesz az azok közül különlegességükkel vagy óriás voltukkal kiválókról beszélnem.

Emellett a XIX. században is voltak nagy magyar költők, akik miután mint hivatásos katonák a hadseregben szolgáltak, letévén a kardot, a lantot ragadták fel és dicsőséges részt vettek a magyar költészet új korszakának megalkotásában. A két Kisfaludy, Sándor és Károly becsülettel eleget tévén Marsnak messze külföldi harctereken, - hazatértek s a Magyar Múzsa oltárán gyújtottak fényes áldozati tüzeket. És az egész nemzet áhítatra ébredt s szerette a két Ábel testvért, mert mindkettejük áldozatának füstje egyenesen az égbe szállt.

A tárgya szerint való magyar katonaköltészetnek ebben a században első kiválóan nagy alkotása Garay Jánosnak szerzi meg az irodalmi halhatatlanságot. Igenis, „vitéz Joannes Hári” az obsitos vén baka, a tőről metszett magyar miles gloriosus az élni fog s éltetni fogja szerzőjének nevét is, valameddig nemzeti nyelvünk és érzésünk el nem pusztul. Mert ha még oly evettető is az obsitos, a költő tréfásan torzító tükre annak alakjában a kedves, derék magyar katona bohóan lerajzolt képét adja vissza. ha bolondos mesebeszéd is, amit Hári János elmond a maga hőstetteiről, az ő képzeletében rajzó hőstettek olyanok, aminőket ő élete és vére árán is szívesen követ vala el, ha alkalma lett volna rá. Az nem igaz, hogy ő huszár volt, „de annyit emlegette és annyiszor lovát, hogy végre is huszárnak kellett hinni magát”. Az nem igaz, hogy ő tárgyalt Mária Lujza császárnéval, de az igaz, hogy ha tárgyalt volna, szakasztott olyan katonához illő lovagiassággal hódolt volna a szép asszonynak, mit ahogy füllenti. Az nem igaz, hogy aztán két drága aranyóra ütötte a markát, de az igaz, hogy ha valamikor csakugyan ilyen becses zsákmányhoz jut vala, azt ragaszkodó hűségből kapitányának és hadnagyának ajánlotta volna fel. Végül az sem igaz, hogy ő látogatást tett őfelségénél a bécsi Burgban, de az a kedélyes confidentia mellett is mélységes tisztelet és rajongó szeretet,mellyel a felségnek hozzá való kegyes jóságát emlegeti, mint szent, örök igaz érzés valóba ott parázslott az ő öreg, magyar katonaszívében, - amint hogy ma is ott parázslik minden jó magyar katonáéban.

Oh, a nagyokat mondó obsitos. Hári János dicsekedése nem a hazug poltroné, hanem a holtig hősi álmokat álmodó dicsvágyóé. Komikuma afféle, mint szegény búsképű lovagé, Don Quijote-é, aki ha Cid korában él vala, románcok hőse volna, de már a XVI. században csak tragikomikus figurává lehetett.

Múlt századbeli szabadságharcunk, melynek forradalmi mellékízét teljesen elnyomja bár tragikus végű, de fényes katonai dicsősége, a magyar katonaköltészet újabb nagyszerű felvirágzását hozta meg.

A kisebb, de kiváló lantosok egész sora vett igaz ihletet a fellobogó magyar katonai tűz messzeragyogásából. Köztük Bajza József, ki már előbb is meghatottan és emelkedetten magasztalta Apotheosisában a dúló csaták után örökre elnyugodott hősfiakat, - most a szolnoki csatában diadalmas harmadik és kilencedik zászlóaljak vitézségét zengte. Erdélyi János, valamint Sárossy Gyula a mai világhírű „Vörös ördögök” öregapáinak, az akkori magyar huszároknak szentelt hamar népszerűvé lett verseket. Erdélyinek három rímes sora még ma is közszájon forog:

Amott jönnek a huszárok,

Gyönyörüség nézni rájok,

A világon nincsen párjok.

De tán még elevenebben él Sárossynak ez a két sora:

Menyecske ha feléd huszár nyújtja száját,

Csókold meg a világ első katonáját!

Ez élő vers, mert amit ajánl, azt úgy a huszár, mint a menyecske ma is megteszi.

Aztán megzendítik hatalmas zöngésű húrjaikat a katonákról a legnagyobb magyar költők is.

Az egyik legnagyobb magyar költő a nép. ennek katonaköltészete Óperenciás tenger, melynek nincs partja; melyben, mint már a kuruckorszakról szólva kifejezni igyekeztem, múlt és jelen hullámai egybeömölnek s melynek minden háború tomboló, zengő, mélységeket felkavaró, új korallokat és gyöngyöket s elmerült régi kincseket felszínre vető vihar. Az volt szabadságharcunk, az ma folyó élet-halál harcunk is.

Egy másik legnagyobb magyar költő, Arany János, ki a szabadságharc viharát megélte, elmélyedő temperamentuma folytán az akkor felbuzgó tüzes katonaköltészetben csak néhány honvédelemre serkentő jó lírai verssel vett részt. Ellenben a vérző szív és könnyező szem halálosan élvezetes humorával s önmagát marcangoló szatírájával írta meg 1831-ben a Nagyidai cigányok-at, ezt a nagyszerű és rettenetes komikai hőskölteményt, melyzokogó kacagás a nem rendes, nem katonai, csak cigányosan lelkes, puskapor-elpuffogtató védelmi harc komiko-tragédiája felett. Viszont két évvel utóbb kelt ritka szép kisebb epikai művében, Keveházá-ban, képzeletének csodálatos történelmi rekonstruáló erejével Keve hun vezér hadseregének dunai átkelését s váltakozó szerencsével folyó ütközéseit úgy festi elénk, hogy a színes, mozgalmas, erőteljes, abszolút mesteri biztonsággal komponált csataképen felismerjük az ősi, a régmúlt, de mégis igazi rendes seregek, igazi rendes katonák összes jellemző, örök vonásait. Keve hunjai éppen olyan katonák, mint azok a magyarok, akikről Heribald, a szent-galleni barát beszélt.

És még egy legnagyobb magyar költő: Petőfi!... Mint katonaköltő,m égis ez a mindenek felett legnagyobb! Nem hiszem, hogy csak a magyar költészetben. A nekünk hozzáférhető világirodalomban legalább egyetlenegy sincs, aki felérne abba a szédítő magasságba, amelyből Petőfi zengi le ránk és az egész világra a szent, költői és való igazságot:

Tiszteljétek a közkatonákat!

Nagyobbak ők mint a hadvezérek!

nem is említem fel még címek szerint sem Petőfi egyéb remek katonai és harci verseinek egész sorozatát. Felesleges volna. Hiszen Petőfi verskötetének éppúgy meg kell lenni minden háznál, mint a bibliának – s így elég azt ajánlanom, hogy hogy a mai komor háborús időben olvasgassa minden magyar mindkét könyvet mennél szorgalmasabban. Sok vigasztalást, bátorítást s ha úgy fordul: mindenre elszántságot fog azokból meríteni.

Hanem egy Petőfi-verset, egy ekstatikus, igazi magyar katonalelket lehelő harci versét, a Csatadal-t mégis ki kell emelnem, mint legremekebbet a remekek között. Avagy zengett-e már vers valaha is a világon fenségesebb katonai becsületet és önfeláldozást, mint ezt:

Véres a föld lábam alatt,

Lelőtték a pajtásomat.

Előre!

Én se leszek rosszabb nála,

Berohanok a halálba –

Előre!

Ha lehull a két kezünk is,

ha mindnyájan elveszünk is:

Előre!

Hogyha el köll veszni, - nosza!

Mi vesszünk el, ne a haza!

Előre!

Ezután a magas hang után már csak egyetlen egy katonás verset tudok a magyar költészetben, mely megbírja a fölidézést. Nemcsak megbírja, hanem tartalmi igazságánál s drámai formája páratlan tökéletességénél fogva csak más, de nem kisebb hatást tesz lelkünkre, mint Petőfié. A vers Gyu7lai Pál Hadnagy uram-ja. Tizenkét rövid sor az egész, de többet mond, mint egy-egy tizenkét énekes hősköltemény. Tizenkét sor, mely a nagy költők közé emeli íróját, aki azokhoz sok egyéb költői, irodalmi és emberi érdemével is igen közel jutott.

- Hadnagy uram, hadnagy uram!

„Mi bajod van, édes fiam?”

- Piros vér hull a mentére.

„Ne bánd, csak az orrom vére.”

- Hadnagy uram, hadnagy uram,

El ne essék itt az útban!

„Bele botlám egy nagy kőbe,

Szuronyt szegezz és – előre!”

Megy a honvéd, áll a hadnagy,

Mély sebében összeroskad.

- Hadnagy, uram, hadnagy uram!

„Csak előre, édes fiam!”

„Csak előre, édes fiam!”… Hány mély sebben összeroskadó becsületes, bátor hadnagy uram kiáltja ezt végső leheletével ma is, szuronyszegezve rohanókatonáinak! És hány kiáltotta már ezer esztendő minden véres harcain keresztül!

De Istennek hála, sohasem kiáltotta, ma sem kiáltja hiába! A mi katonáink ama hadnagyok szavára, akik nem a maguk életével törődnek, hanem a nemzetével, mindig előre mentek, ma is előre mennek.

Hiszen csakis azért él még nemzetünk csakis azért fog megélni ezután is, mert a magyar katona sohasem volt s ma sem más a valóságban, mint amilyen a katona a magyar költészetben.

Forrás: Kozma Andor: A katona a magyar költészetben – Lampel R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R.T. Könyvkiadó Vállalata Bp.